Levelet hozott munkahelyemre a posta. Nem is akármilyet, ajánlottat. Évek óta csak az adóhivataltól és a parkolótársaságoktól kaptam ilyen feláras küldeményt, meg is illetődtem, amikor sürgönyöztek utánam, hogy vegyem át a borítékot, ha hazaértem tíznapos külföldi csavargásomról. Ajánlott levél – furcsa, valahogy úgy beitta magát a tudatomba ez a kifejezés, hogy utána mindennap eszembe jutott, mégis, mi a csuda lehet az. Talán meg kellene kérni valakit, hogy bontsa fel, és olvassa be a tartalmát a telefonba? De ilyet mégsem lehet, az ajánlott levél átvételének megvan a maga hivatalos menete, meg különben is, mi van, ha a szöveg kifejezetten bizalmas?
Hazaérkezve első dolgom a boríték megkaparintása volt. Kiderült, tartalma valóban bizalmas. Le is írom gyorsan, miről szólt. Persze az illető neve, életkörülményei titokban tartása mellett. Amit írt, számomra igen tanulságos, talán nem haragszik meg érte az illető, hogy most ide citálom a gondolatait.
A levél szerzője történetesen egy egykori ügynök, aki fölött akár ítéletet is lehetne mondani, bűnös-e, vagy ártatlan. Bűnös-e, vagy ártatlan. Ha hihetünk szavainak, és miért ne hinnénk, a verdiktet könnyű kimondani: miért is lenne bűnös az, akit a kényszer szorított, másoknak viszont nem ártott?
A levél előzménye egy cikkem volt, az ügynökügyet pedzegettem, ezúttal azért, mert a kérdés a Momentum népszavazási terve miatt újra aktuálpolitikai felhangot kapott. A magam részéről a történészszakmai szempontok alapján meghatározott majdnem teljes nyilvánosságnak vagyok a híve, lepleződjön le a bűnös rendszer minden mozgatója, az összes túlteljesítő – de megfontolandó, hogy biztosítsunk adatvédelmet azoknak, akik maguk is áldozatként nem okoztak bántódást soha, sehol, senkinek.
A cikkben Tar Sándorra, a néhai remek íróra is hivatkozom, mint aki aláírta azt a bizonyos kartont, mégis áldozat ő, figyelembe véve, milyen magánéleti ügyekkel zsarolták, miként szorongatták fizikailag is. Végül, ne szépítsük, a halálig itta magát. Történész ismerősöm figyelmeztetett: halottról jót vagy semmit, de Tar esete a legkevésbé sem egyszerű, aktívan jelentett ugyanis, túlteljesítve az elvárásokat. A (többek között a) Mi utcánk szerzőjével irodalmi okokból elfogult vagyok, egyes írásait kötelező olvasmánnyá kellene tenni minden riporter és a társadalom mélyrétegeivel foglalkozó tollforgató számára – de tudom, élet és életmű nem mindig fedi egymást.
Na mármost, levélíróm, az egykori ügynök hangsúlyozza: „egyetlen csavart (ti. az ügynököket) kiemelni, az egész működéséért a felelősséget rá hárítani szánalmas, bár tetszetős kísérlet… Aki tehát egyetlen ördögért kiált, az a valódi ördögök hadának szekerét tolja…”
Nem emlékszem, hogy valaha is egyetlen csavart akartam volna kiemelni, csak annyit jeleztem finoman legutóbb is, hogy a rendszer bonyolultságára meg az úgynevezett rendszerváltozás körüli iratmegsemmisítésre kár folyton hivatkozni, rendelkezésre áll annyi adat, amellyel már előrébb léphetnénk. Arról nem beszélve, hogy ez most masszívan politikai kérdés, elválhat végre a salakanyag a májtól, mélyen a jobboldali választók szemébe kell nézzen az a kormánypárti vezető, aki továbbra is a nyilvánosság ellen érvel. Olvasónkkal a diskurzus két (immár elektronikus) levélváltás után sajnos megszakadt, azt írta, világok választanak el minket egymástól, az ügyet részéről lezártnak tekinti. Pedig jó volna még beszélgetni, másokkal is, és örülni neki, hogy hiába telt el huszonhét év, ez az ügy láthatóan nagyon sok olyan ifjú gondolkodót is foglalkoztat, aki még meg sem született 1990-ben.
Ha már részben kiadtam a levelezés tartalmát, mivel szerintem közérdekű, és a személyes rész garantáltan védve marad, röviden felvázolok egy furcsa családi kapcsolatot is, amely a mi környezetünket érintette közvetlenül, és szintúgy tanulságos. Festőművész apai nagyapámat elvitte a tüdőkór a második világháború végén, anyai felmenőm viszont szerencsére viszonylag szép kort élt meg, a nyolcvanötödik évét taposta, amikor rövid betegeskedés után elment közülünk.
Ő ludovikás, lovagkereszttel kitüntetett katonatisztként szolgált a háborúban, és mint ilyen, ’45 után jól tudta, hogy éveken, évtizedeken át megbélyegzett ember lesz. Nyolc és fél éves hadifogsága (szovjet vendégszeretet, majd kazincbarcikai internálás) alatt ennek többször hangot is adott, amit a vamzerek nem mulasztottak el jelenteni. Talán ez is oka volt, hogy csak 1953-ban térhetett haza. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikért anyagából mindez kiderül, a nevek, amelyek azért igencsak érdekesek lennének, persze nem szerepelnek az anyagban, csak fehér csíkok.
Akadt azonban olyan távolabbi rokon, aki az államvédelmi gépezet munkatársaként úgymond a másik oldalon állt. Ezt nagyjából mindenki tudta-sejtette róla környezetében, politikáról még a nyolcvanas években sem nagyon esett ezért szó a „sátoros ünnepeken”. Az említett hatvan-egynéhány oldalas levéltári anyagban a neve természetesen nem szerepel, de a leírásokból azonosítható. Eszerint soha nem ártott a családnak, azt meg, hogy ártott-e másoknak, nem tudjuk. Az ő generációjuk nagy része már elvitte titkait a sírba. Továbbra is azt mondom, jó volna most még menteni, ami menthető, és végre szembenézni az igazsággal. Még ha több is létezik belőle.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
