Ajtók ugyanarra a kilátásra (Beszélgetés Tompa Andrea íróval)

Ajtók ugyanarra a kilátásra (Beszélgetés Tompa Andrea íróval)

Bár közel negyedszázada Budapesten él, úgy tartja, arrafelé nincsenek olyan versengő történetek, amelyek egyelőre leküzdenék a benne lévő, erőteljesen Erdélyhez kötődő történetek elmondását. A kolozsvári származású Tompa Andrea szinte valamennyi független írói díj után is büszke arra, hogy Magyarországon rengetegen jelezték: igazából a Fejtől s lábtól című könyvéből értették meg, mi is zajlott Trianon idején Erdélyben.

– Földije, Bodor Ádám szerint, ha ő Budapesten születik, talán felét sem írta volna meg annak, amit végül megírt. Ön viszont Budapesten élve teljesedett ki, még ha otthoni, erdélyi témákból is merítkezik. Adja magát a kérdés: önnek miért, illetve másnak miért nem jelent inspiráló közeget Budapest? – Kezdem a második kérdés megválaszolásával: szerintem egyáltalán nem mindegy, ki milyen életkorban lesz e város lakója. Bodor Ádámtól eltérően én elég fiatalon, 19 évesen kerültem ide, és azt élem meg, hogy számomra nemhogy ingerszegény, de egyenesen túlingerelt közeg, amelyben az embernek nem túl egyszerű megtalálnia a saját mondandóját. Ahhoz képest, hogy én részben itt szocializálódtam, itt lettem felnőtt, a kincsesládám nem innen származik. Az életem első két évtizedét meghatározó életélmény nem ehhez a térhez kötődik, és én még mindig az ebben a kincsesládában való turkálással vagyok elfoglalva. Nyilván roppant fontos, hová vezetnek a családi kötelékeim, nekem nincsenek magyarországi rokoni szálaim. Azzal, hogy az első könyvemben, A hóhér háza címűben elkezdtem körüljárni a saját családtörténetünket, elgondolkodni, hogy még milyen mélyrétegei vannak-lehetnek, szinte kijelöltem egyfajta utat a magam számára. A könyvek felnyitnak valamit, ami számomra nagyon vonzó. Itt csatlakozom Bodor Ádámhoz, miszerint errefelé nincsenek olyan versengő történetek, amelyek egy­előre leküzdenék a bennem lévő, erőteljesen Erdélyhez kötődő történetek elmondását.

– Netán Erdélyben sokkal több az elmondatlan történet? – Bizonyára, ugyanakkor úgy ítélem meg, hogy nagyobb szükség van arra az önértésre, amelyhez valamilyen módon talán én is hozzá tudnék járulni. Az embert mindig az elmondatlanság vagy a feltáratlanság vonzza. A térségünk történetei pedig olyan gazdagsággal rendelkeznek, hogy úgy érzem, még nagyon sok minden van, amire nem láttam rá, de szeretnék. Azt sem érzem, hogy az erdélyi témák bezárnának engem, mert nem tudom, mit jelent igazából a tágasság. Azt tartom, az én témáim végtelenül tágasak, és erre akkor éreztem rá, amikor egyik-másik könyvem megjelent valamilyen idegen nyelven, és azt kellett tapasztalnom, hogy ezek a könyvek elsősorban nem a romániai kisebbségi történetek révén érdekesek más a nyelven, hanem mert egyetemesek. A lokalitás is úgy tud értékké válni, hogy abban egy teljesen más kultúrájú olvasó is felismeri magát. Természetesen egy író lehet nagy „határátlépő” is, de sok olyan irodalmat ismerek, amely letagadhatatlanul kötődik a saját tájaihoz, történelméhez, kultúrájához. Számomra egyelőre minden ajtó ugyanarra a kilátásra nyílik, viszont annak a térségnek más arcát, más fájdalmát mutatja meg.

– Személyes élmény: a Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének a korabeli sajtónyelvből erőteljesen táplálkozó nyelvezete számomra folyamatos intellektuális kihívást jelentett. Ebben az esetben mi volt előbb: a téma vagy a hozzá kitalált nyelvezet? – Az én fejemben először többnyire egy általam is nagyon nehezen megragadható valami – világ, téma, gondolat, történet, karakterek? –, talán egy történet elmondásának akarása körvonalazódik. Mindaddig azonban, míg nincs hozzá nyelv, a történet elmondásához szükséges mondatok sem tudnak megszületni. Az említett történet elmondására tett első próbálkozás egy sokkal sterilebb, úgynevezett irodalmibb nyelven zajlott, és érdektelenül szólt. A nyelv ugyanis valami olyasmire képes, ami elkezdi mozgatni az olvasót. Egy lektűrnyelv mentén csak suhan, anélkül, hogy bármi megállásra kényszerítené. Ennek a nyelvezetnek az a feladata, hogy megállítsa az olvasót, elgondolkodtassa egyik vagy másik állítás igazságán, mérlegre tegye, feszültségbe helyezze. Valamiféle állandó keresésben tartsa az olvasót: mi van abban a világban, hazudnak-e a szereplők, van-e annak a történésnek igazsága? A Fejtől s lábtól nyelve fikciós nyelv, amelyben van korabeli sajtó, de rengeteg más, irodalmi kitaláció is, amitől ez a könyv – legalábbis a szerkesztőm szerint – lefordíthatatlan. Nincs is róla fordítás, egyetlen fejezet jelent meg belőle román nyelven a néhai Marius Tabacu fordításában, folytatás azonban, sajnos, nem lehetett belőle.

– Visszatérve a témára: első benyomásként az fogalmazódott meg bennem, hogy a két orvos sorsa révén az erdélyi balneológia kezdeteit is meg kívánja ismertetni az olvasóval. Később tudtam meg, hogy az ön nagyszülei balneológus orvosok voltak, ami kissé más megvilágításba helyezte a dolgot… – Esetemben a téma sosem egyetlen téma. Olyan ez, amikor az ember sétál egy mezőn, közben meg sok mindent leszed, de nemcsak hasznos és szép növényeket, hanem burjánt, tövist is. Rengeteg mindent kezdtem rápakolni a regényre, a főszólam azonban mégiscsak az abban a korban bekövetkező történelmi fordulat volt, hogyan lehet megragadni a trianoni folyamatot. Mert engem mindig a fordulatok érdekelnek, de nem egy kalandregény fordulatosságával. Azt a világot igyekeztem megmutatni, amely éppen eltűnőben volt. Szinte azonnal „kiíródott”, hogy ez az orvosegyetem történetén keresztül nagyon élesen megragadható pillanat. Adott egy nagy hírű intézmény, amely emigrációra kényszerül, és ebben a „kicsiben” próbáltam megragadni a nagyot. Aztán a folytatás hozta mindazt, ami engem érdekel: az emberi testről való gondolkodás, a balneológia, a plasztikai sebészet irányába való elágazás. Az irodalom azonban elsősorban emberekről szól. Ami a nagyszüleim érintettségét illeti, nos, nem nagyon ismertem őket, egyiküket egyáltalán, személyes tudásom tehát nem lehetett. Ilyenkor kezdi „befantáziálni” az ember a hiányzó részeket, adta magát a székely-csángó legény és a zsidó magyar lány elképzelt találkozása, hogy milyen szerepet játszanak ebben az amúgy sokak által körüljárt társadalomtörténetben. Általuk az is bemutatható, milyen bonyolult világ Erdély, mert ez a bonyolultság kevésbé látszik az irodalomban. Ezt a két embert kellett felnevelni, hogy elbírják a regényt.

– Milyen utóéletet él a regény akár az orvostársadalomban, akár az irodalmi kánonban? – A legfontosabb, hogy nagyon sok olvasója lett, most épp a kilencedik kiadás van soron. A kiadói szerkesztő, akinek először odaadtam olvasásra a kéziratot, azt mondta, háromszáz példány. Szerette az írást, de az volt a véleménye, hogy egyfajta rétegolvasmány lehet, és mi tagadás, én sem taksáltam többre, boldog voltam, hogy egyáltalán bevállalta egy kiadó a megjelentetését. De nemcsak ehhez képest lett számomra ma is hihetetlen utóélete ennek a könyvnek, hiszen ma is rácsodálkozom, hogy konferencia-előadások, elemzések tárgya, a Magyar Művészeti Akadémia lexikonjában szócikk született róla. Ez már a kanonizáció egyfajta folyamata. Hogy lehetne-e rajta bármit is másképp csinálni? Ha nem lennék annyira rest, és újraolvasnám, bizonyára találnék rajta csiszolnivalót, jó pár oldalt is lehetne húzni, de túl sok jó, elolvasásra váró könyv van a világon, nem szoktam saját könyveimet újraolvasni. Minden népszerűsége ellenére azért kap kritikát is, egyrészt a szöveg hosszúságát kifogásolják, mások nem akarnak ennyit tudni a fürdőkről, olykor azt is hallom, divatot csinálok Erdélyből az irodalomban, ami nem elismerésként hangzik, hanem kurzus­irodalomként. Ha fele ilyen hosszú volna, könnyebb lenne a nyelvezete és több lenne benne a szex, egész jó könyv lenne, mondta valaki. Az alaposabb elemzéseket azonban mindig el szoktam olvasni, mert az értelmezés mindig új rétegeket bont ki.

– Az Omertának talán még több olvasója van. Sikk lett Tompa And­reát olvasni? – 2018-ban megkaptam érte a Libri irodalmi díjat, amely nagyon láthatóvá tette a könyvet. Tavaly németül is megjelent, készül az angol fordítása is, és minden új nyelv újabb dimenzióba helyez egy könyvet, más mérlegre kerül. Más szempontok érdeklik a német olvasókat, a német kritika is meglepően jól fogadta. Amúgy hasonlóak a panaszok az Omertára is, miszerint kevesebbet szeretnének tudni a ró­zsákról, felmerült a két nő, egy férfi plusz egy apáca összetétel aránytalansága. Ez azonban tudatos dolog volt a részemről, az apáca ugyanis az én olvasatomban nem nő és nem férfi, ő nincs benne a többiek „bulijában”. De azt is leírta valaki, hogy olyan, mint egy rossz amerikai film.

Hírdetés

– Hogyan találkoztak önben ezek a sorsok? – Megint csak azt kell mondanom, hogy a kiindulópont valamilyen fordulathoz köthető: az ötvenhat utáni változások, a kommunista diktatúra megszilárdulása, a magyar egyetem bezárása. Amikor keresgélni kezdtem, egyszerre igyekeztem megérteni a történészi nézőpontot, illetve belehelyezkedni abba a korba. A pusztán a mai világból visszatekintve ugyanis csak nagyon keveset érthetünk abból a világból. Nézelődve, keresgélve, tájékozódva az időben viszont kezdenek felmerülni figurák. Nem akartam értelmiségi figurákat megírni, mert azok úgy tesznek, mintha nagyon értenék a dolgokat, mindent elmagyaráznak, én viszont nem akarom felvenni a mindent megtanító szerepét, hanem az együtt felfedezőjét. Nézzük meg inkább a sokkal hétköznapibb emberi tapasztalatot, amelyben nem vagyunk annyira pallérozottak, hogy mindent átlássunk. És ilyenkor elkezdenek felbukkanni a figurák. A szereplők egy részét történelmi alakokról mintáztam. Az időből elkezdtek felbukkanni elsősorban parasztasszonyok. Sokáig „versenyben” voltak pártemberek is, Gagyi Józseftől tonnányi, hasonló emberekkel készült interjút kaptam, csakhogy ezek nagyon nehezen megírhatók, mivel olyan elszürkített, hazug világban éltek, amelyet szinte lehetetlennek tűnt transzparenssé tenni, kritikusan láttatni, ugyanakkor meg is érteni ezeknek az embereknek a választását.

– A hétköznapiság ábrázolhatóbbnak tűnt? – Miközben a hétköznapiságot kerestem, nagyon szerettem volna találni egy hívő embert, mert a hit területe ma is tabu, a börtön elviselésére is kész hívő ember álláspontját viszont roppant beszédesnek éreztem. Az ember folyamatosan alámeríti a szűrőjét az anyagban, és vizsgálja, kik maradnak fenn azon a bizonyos szűrőn, mit láttatnak, mennyire teherbírók. Mert egy figurának rendelkeznie kell érdemi mondanivalóval, ellenkező esetben belehalunk, ha száz oldalon át kell hallgatnunk egy hiteltelen, hazug, körvonalak és mag nélküli embert. Maradhattak volna fenn mások is ezen a szűrőn, hiszen ezeknek a történeteknek nem ők az abszolút kizárólagos hordozói, mások is hasonlóan hitelesek lehetnének. Viszont ők, a rózsanemesítő, a hóstáti asszony, a széki asszony és az apáca bizonyult a legerősebbnek. A széki asszonyra elsősorban azért esett a választásom, mert bizonyos értelemben ő is művész, akárcsak a rózsanemesítő. Az általa képviselt tudás – a mesélés – viszont eltűnt a kultúránkból.

– Az ön nagybátyja – és az édesapja is bizonyos mértékig – az ötvenes évek sötét korában élt kivételezettként. Tudatosan ódzkodik attól, hogy kinyissa a családi Pandora-szelencét? – A hajdan megyei első titkár nagybátyámon, Tompa Istvánon kicsit már elvertem a port A hóhér házában. Az általános kép ugyan az volt róla, hogy mennyire szívélyes ember, de én azért kicsit mást írtam. Apám viszont nem volt kivételezett semmiben. Egyelőre nem izgat annyira a pártemberek történetének megírása, talán azért sem, mert ők bizonyos értelemben elkövetők, olyan alakok, akik egy nagy apparátus részeként valami nagy rosszban vettek részt. Apám pártaktivista volt az ötvenes években, esetében valószínűleg a kolozsvári egyetem megszüntetésének ügye hozta meg a fordulatot, rövid ideig tanított is ott, amitől aztán kipörgött abból a rendszerből, és 1959-től már megfigyeltbe ment át. Amit a pártemberségről, a kompromisszumokról egyelőre el akartam mesélni, azt A hóhér háza Vilmosába belepakoltam. Egyelőre nem találtam meg azt a hitelesen végigvihető történetet, amelyben a pártember valamivel megküzd, kijózanodik, netán ő is áldozattá válik.

– A legújabb könyve is a fordulatok krónikája? – A májusban megjelent könyvemben, a Sokszor nem halunk meg – ez egy Salamon Ernő-idézet – címűben három fontos dolog kapcsolódik össze, és persze millió más. Egyrészt egy színésznőtörténet, amely szinte a születés pillanatától az ötvenéves korig ível. Egy zsidó orvosnő adja oda a gyerekét a cselédjének, amikor 1944-ben gettóba kényszerítik, egy csíki származású cseléd és kolozsvári iparos férje neveli a kislányt, és sokáig várják vissza az anyát. A kisgyerekkor szakasza azzal telik, hogy a nevelőszülők megpróbálják megérteni, mi is történt az elhurcoltakkal, aztán jön a kamaszkor, amikor a lányról kiderül, hogy szeret szavalni, az igazi nagy történet pedig a színésznővé válás folyamata. Az önmegismerés, felnövekedés, egy ember önmagára való rátalálásának története ez, amelyben elsősorban az foglalkoztatott, hogy ebben az időben nagy fesztávú könyvben – 1992–93-ban, a rendszerváltó-forradalmi események után „engedjük el” a hősnőt – miként tud beszélni a közösség erről a közel fél évszázad alatt történtekről. A színésznő karrierje közben megszakad, majd visszatér, van egy olyan utolsó drámai szerep, amely az utolsó állomás az önmegismerés folyamatában.

– Mit gondol, hol foglal most helyet a magyar irodalmi kánonban? És tudomása szerint hogyan ítéli meg ezt a szakma? – Eddig legfeljebb pillanatokat értékeltem a pályám során. Ha a magyar irodalmi kánont egy nagy várkastélynak képzeljük, ahová meghívást nyerünk, vagy sem, akkor számomra bizonyára kinyílt már oda ajtó. Én azonban nem akarom ekként elképzelni, az írónak valójában nincs dolga azzal, hogy őt hova helyezik majd el. Persze, amikor a Fejtől s lábtól megjelenése után meghívtak az első irodalmi estemre a Petőfi Irodalmi Múzeumba, azt kisebb szentté avatásként érzékeltem, bár igen kevesen voltak azon az esten – ettől már mindjárt furcsák és ellentmondásosak ezek a helyzetek. Összességében nagyon sok meglepetés ért az elmúlt tíz évben a műveim fogadtatása terén, ugyanakkor mindig minden könyvemnek is volt negatív kritikája is, ez így természetes. Megjelentem a különböző kritikusi sikerlistákon – az Omertával Németországban is –, szinte valamennyi független írói díjat megkaptam. Ettől függetlenül ezek a dolgok írás közben nem segítenek és nem is számítanak.

– Hová jár szívesebben olvasótalálkozóra? Befogadóbb-e Erdély az ön Erdély-függő történeteire? – Azt érzékelem, hogy két helyen van igazán jelentős olvasótáborom. Az év elején voltam egy székelyföldi olvasótalálkozó-sorozaton, és azt tapasztaltam, hogy egészen kis helyeken is valódi olvasókkal találkoztam. Ami Székelyföldön az olvasáskultúra tekintetében létezik, az a vágy, hogy kapcsolódjanak a jelen irodalmával és akár az íróival, összehasonlíthatatlan azzal, ami a vidéki Magyarországon tapasztalható. Ott alig találkozom olvasókkal, bevallom, sokszor üres székek előtt beszélek. Székelyudvarhely például akkora város, mint Tatabánya, de míg az előbbi helyszínen voltak vagy százan, egy ekkora városban Magyarországon öten ülnek az író-olvasó találkozón. De szülővárosomban, Kolozsváron is akadt olyan találkozóm, ahol alig volt ember. A másik pólus Budapest, ahol viszont változatlanul létezik érdeklődés és rendezvényszervezési tudás is. Ugyanakkor Erdélyen belül is másképp olvassák a könyveimet. Az Omerta a valósághoz jobban láncolt olvasmány Kolozsváron, ahol ma is tudják, kik a hóstáti árusok a piacon. Ezek ott konkrét valóságdarabokra utaló olvasmányok. Csíkszeredában viszont a Hóstát korántsem ismert, ott inkább a saját városon belüli bontások élnek elevenen. Magyarországon viszont rengetegen jelezték, hogy igazából a Fejtől s lábtól című könyvemből értették meg, mi is zajlott annak idején Erdélyben.  

Tompa Andrea Kolozsváron született 1971. július 4-én, 1990 óta Budapesten él. Szülővárosában, az Ady–Șincai-líceumban érettségizett 1989-ben. Az ELTE bölcsészkarán orosz szakon végzett; 2004-ben doktori címet szerzett Színház és teatralitás V. Nabokov életművében című disszertációjával. 2000–2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa volt, 2005-től a Színház folyóirat szerkesztője, 2015–2020 között a főszerkesztője. 2008 óta tanít a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán. 2009–2015 között a Színházi Kritikusok Céhének vezetője. 2020. szeptember elsejétől a Színház Alapítvány kuratóriumának elnöke. Kötetei: Hungarian theatre at the Millennium; szerk. Nánay István, Tompa Andrea; OSZMI, Bp., 2000; Színházi jelenlét, színházi jövőkép. Tanulmányok a mai magyar színházi helyzetről; szerk. Tompa Andrea; OSZMI–NKA, Bp., 2005 (NKA kutatások); A teatralitás dicsérete. Orosz színházelméletek a XX. század elején; vál., szerk., bev. Tompa Andrea; OSZMI, Bp., 2006 (Színháztudományi szemle); A hóhér háza. Történetek az aranykorból. (Regény; Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010); Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben (Regény; Kalligram, 2013); Omerta. Hallgatások könyve (Jelenkor, Budapest, 2017); Haza (Jelenkor, 2020); Sokszor nem halunk meg (Jelenkor, 2023). Díjak, elismerések: Erdély Magyar Irodalmáért debütdíj (2010); Békés Pál-díj (2013); Artisjus-díj (2014); Déry Tibor-díj (2014); Márai Sándor-díj (2015); Natalia Gorbaniewska-díj (Lengyelország, 2017); Libri irodalmi díj (2017, 2018); Merítés-díj (2021).


Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »