Talaját vesztetten áll előtte, s magatehetetlenül bámulja. Tulajdonképpen igen egyszerű szerkezet, egy nyílást takaró, sarkából ki-be forduló, rajta kilinccsel és zárral. Az utóbbi vagy bezár, vagy kizár. Mindkettő kegyetlenül befolyásolhatja az életét.
Ha bezárják, légszomja támad, érzi, a szabadság kint van, s számára elérhetetlen, ugyanakkor egyfajta biztonságot is jelent, mert a külső bizonytalanságtól, kegyetlenségektől, testi és lelki fertőzésektől megvédi, meleget tart. A ház melegét biztosítja, a szeretetét, együvé tartozásét, a szerelemét, az intimitásét, melyre sokszor úgy sóvárog. Az ajtó bejárat egy belső életbe, nem engedi kirepülni a lélek szépségét és gazdagságát, a rejtett gondolatokat, melyeket magában éltet és táplál, az érzelmeket és sóvárgásokat, a vágyakat, azokat a csodásakat. Az ajtó mögött él a férfi és a nő, az apa és az anya, a gyermekek, a szerelem sarjai, de mögötte marad a ki nem vihető hiány érzete, a sóvárgás, a belső remegés is. Mennyi szépséget, lelki gazdagságot, érzések bugyogását tudja eltakarni, de mennyi szomorúságot, fájdalmat, békétlenséget, hiányt is elföd! Gazdagságot és szegénységet, szerelmes szavakat és civódást, ölelést és verekedést, simogatást és pofont, meztelenséget és szemérmes begubózást, szabadságot és rabságot, illatot és büdösséget, némaságot és szócsatát, alkoholos mámort és józanságot, imát és káromlást, szépet és csúnyát mind-mind eltakar. Szomorúan áll az ajtó mögött, belebámul, s nem hiszi el, hogy bent rekedt, hogy a belső tér nem engedi a szárnyai bontogatását, a repülését, pedig úgy hiányzik neki is a szabadság. Úgy hiányzik a simogatás, az ölelés, a szeretet, mely nem ezen az ajtón belül, hanem más ajtók mögött tölti be a teret. Más számára adatik meg, ami bárkinek elérhető lehetne, de a nagy Úr általi osztásnál valahogy lemaradt az emberi élet szépségeiről. Volt része neki is benne, de kiürült, kiürítették a lényét. Lecsupaszították, áll egyedül bambán bámulva a deszkát, s mintha csak a csontváza maradt volna, elhagyta a szíve, s annak lüktetése, a lelke, az izmai, a vágyai, a sóhajai és ujjongásai, minden-minden. Kiürült, s csak az emlékeiből él. Mert az ajtó s annak zárja kirekesztette abból a boldogságból, aminek részese volt, kirekesztette a szeretetből és szerelemből, megbüntette, elzárta az élet oly gazdag örömeitől, mert nem becsülte meg mindazt, ami adva volt neki, amiben egykoron dúskálhatott. Bután zárta el az élet csapját, s már nem is szivárog számára semmi olyan szépség, ami újra és újra értelmet adhatna neki. Kóvályog előtte, rugdossa az ott összegyűlt szemetet, amit a szél hordott oda, sáros papírok, palackok, üvegcserepek, konzervdobozok recsegnek a talpa alatt, s egyre jobban fájlalja a minden szépséget magában foglaló szeretetet, mely bent rekedt. A lélek melegét! Dühroham környékezi, pulzusa egyre erőteljesebben lüktet, fején kitágulnak a vérerek, s beleüvölt deformálódott hangon a csendbe, öklözni kezdi az ajtót, véresednek kezén a bütykei, s nem veszi észre, hogy haszontalan dolgot tesz, mert az ajtó nem enged. Majd rúgni kezdi, talpával célozza egyre erőteljesebben, míg az ajtó táblája nem enged, lyuk tátong már rajta, s véget ér az elrekesztés, a kizárás, az öröm és szeretet elszigetelése. Véget ér a kint és bent, összefolyik, közös térbe kerül a sértett lélek, a hiánytól üvöltő kétségbeesés a békével és szeretettel. Kotyvalékká válik, s ki tudja, hogy mivé fog majd letisztulni, vagy marad továbbra is a zavaros? Átkozott, sokszor legyen átkozott az ajtó – mormolja…
Gazda Zoltán
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
