Bevezető:
Ez az írássorozat nem elemzés, nem tanulmány és nem állásfoglalás.
Nem akar igazságot tenni az AI világában, és nem akar vitát nyerni senkivel.
Személyes elmélkedések ezek.
Egy átlagos felhasználó benyomásai egy olyan technológiáról, amely hirtelen, gyorsan és megkerülhetetlenül jelent meg a mindennapjainkban. A szövegek nem fontossági sorrendben születnek. Nem tematikus felépítés mentén.
Mindig arról szólnak majd, ami éppen akkor foglalkoztat, amikor egy gondolat megszületik. Nem szakmai kérdésekről írok. Nem a fejlesztésről, nem az algoritmusokról, nem a jövőkutatásról. Engem kizárólag az érdekel, mit tesz ez az egész az emberrel, aki használja. Mit ad hozzá, mit vesz el, mit ígér, és milyen érzéseket vált ki. Fenntartom a tévedés jogát. Ahogy azt is, hogy egy-egy gondolat később máshogy látszik majd. Ez nem gyengeség, hanem része a folyamatnak. Szívesen beszélgetek hasonló cipőben járó felhasználókkal.
A szakemberekkel nincs vitám. Ők más szinten gondolkodnak, más kérdésekben. Az első írás az első találkozás élményéről szól.
Arról a pillanatról, amikor az ember kérdez, és válasz érkezik.
Gyorsan. Pontosan. Meglepően figyelmes hangon. Arról az érzésről, amikor úgy tűnik, hirtelen kinyílt a világ.
De ez még csak az eleje.
—
2. A második felismerés
Az első találkozás után az ember lelkes. A válaszok gyorsak, figyelmesek, logikusak. Úgy érzi, végre van valami, már-már valaki, ami érti, amit kérdez. Ez az érzés azonban nem marad sokáig érintetlen. Néhány kör után megjelenik egy halk, de zavaró tapasztalat.
Nem minden válasz pontos. Nem minden következtetés egyértelmű. Nem minden megoldás az, aminek elsőre látszik, néha kifejezetten tévútra visz. És ekkor derül ki az első igazán fontos dolog: az AI nem gondolkodik helyettünk. Segít. De nem váltja ki a felhasználót. Az irányítás továbbra is az ember kezében marad. Aki azt várja tőle, hogy leveszi a felelősséget, nagyon gyorsan rossz irányba indul el. A válaszok ugyanis mindig olyanok, amilyenek a kérdések. Pontos kérdésre pontosabb válasz érkezik. Homályos kérdésre megnyugtató, de könnyen félrevezető. Ez az a pont, ahol az ember kénytelen szembenézni egy kellemetlen felismeréssel: sokan már azt sem tudják pontosan megfogalmazni, mit akarnak. Nem csak az AI-val. Általában. A rossz instrukció nem pusztán rossz választ eredményez. Más vizekre visz. Olyan irányba, ahol minden logikusnak tűnik, mégis elcsúszik a lényeg. És mivel a válasz hangneme nyugodt, támogató, meggyőző, az ember hajlamos elhinni azt is, ami csak részben igaz. Itt kezd igazán körvonalazódni a felhasználó felelőssége.
Olvasni kell. Újraolvasni. Megkérdőjelezni. Visszakérdezni. Pontosítani. Nem azért, mert az AI rosszindulatú vagy hibás. Hanem mert nincs valóságérzéke. Nincsenek tapasztalatai. Nem tud különbséget tenni aközött, ami logikailag helyes, és ami emberileg érvényes, igaz. Ez különösen veszélyes ott, ahol a kérdéseknek súlya van: egészség, jog, pénz, emberi kapcsolatok. Itt egy félrecsúszott mondat, egy rosszul értelmezett tanács nem elméleti kérdés. Következménye van. Az ember ilyenkor érti meg igazán: nem megúszni kell a gondolkodást, hanem visszatanulni. Megtanulni kérdezni. Megtanulni pontosítani. Megtanulni azt mondani: „ez nem stimmel, menjünk vissza”. Ebben az értelemben az AI nem elkényelmesít, hanem feladatot szab. Megmutatja, mennyire vagyunk jelen a saját kérdéseinkben. Mennyire tudjuk, mit akarunk. És mennyire szeretnénk, hogy valaki más adja meg helyettünk a válaszokat, megkímélve bennünket a munkától. A második felismerés tehát nem csalódás. Sokkal inkább felébredés. Az AI nem megoldás. Eszköz. Szerszám. És mint minden eszköz, attól függ a hatékonysága, hogy kinek a kezében van és mennyire tudatosan használja. Erről viszont már nem az első rácsodálkozás szól, és nem is a második. Van még néhány tanulságos felismerési kör.
Tresch Milán írása
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
