Képzeljük el, hogy a nem is olyan távoli jövőben a szupergazdagok és a szegények egymástól gyakorlatilag hermetikusan elzárt világban élnek, ahol a két „kaszt” közötti átjárás szinte lehetetlen. S ha mindezt levetítjük a jelen korunkra, vajon mennyire életszerű mindez? Sajnos, egyre inkább.
Ezt a félelmet lovagolja meg egy vadonatúj brazil sci-fi sorozat: a Netflix gyártásában készült, múlt hétvégén bemutatott nyolc részes 3% egy olyan disztópiába kalauzol, amely akár valósággá is válhat, ha napjaink társadalmi folyamatait vesszük alapul.
Ha élelmes vagy az „Offshore-ra” kerülsz
A történet szerint az egyre durvább vagyoni szakadék odáig fajul, hogy a csúcstechnológiát uraló, a javakat birtokló három százalék fasiszta módszerekkel teljes kiszolgáltatottságban tarja az emberiség elnyomorodott 97 százalékát. Az elkülönülés pedig fizikailag is annyira látványos, hogy a szupergazdagok a The Offshore nevű (micsoda freudi utalás) szigeten élnek az Atlanti-Óceánon, ahová a „nyomorultak” fiataljai csak egy módon kerülhetnek be, ha részt vesznek A folyamatként (The Process) emlegetett kiválasztási eljáráson (ami amúgy egy népességszabályozási procedúra is egyben).
Az egész olyan, mint egy nagyon durva és kiélezett, sok fordulós állásinterjú egy multicégnél, ahol mindössze percek állnak rendelkezésre teljesíteni egy-egy feladatot, azt elbukók egyből visszakerülnek a mocsokba, az utcára.
A nincstelen fiatalok közül csak a legügyesebb, a legélelmesebb három százaléknak lesz lehetősége egy „jobb” életre. A versengés, főleg ilyen kiélezett helyzetben, sejthető, mivé változtatja a kilátástalanságban tengődőket.
A Pedro Aguilera ötletéből az uruguayi születésű, de Brazíliában élő, korábban Oscarra is jelölt César Charlone rendezésében készült széria követi a kanadai sci-fi guru, Cory Doctorow lapunknak is kifejtett műfaji ars poeticáját: „A tudományos-fantasztikus irodalom nem a jövőről szól, mint inkább jelenkori félelmeink kivetítéséről egy lehetséges időbe.”
Egyre többször kerül elő
A gazdagok-szegények témakörének feldolgozása, akár allegória szinten is, ugyanakkor nem előzmény nélküli. Akad jó pár film, akár a közelmúltból is, amely így, vagy úgy, de feszegette a tehetős, a javakat és az erőforrásokat kizárólagosan kisajátító maroknyi kisebbség nincstelenek feletti (rém)uralmának kérdéseit.
Így például kísértetiesen hasonló szemszögből boncolgatta ezt a dél-afrikai Neill Blomkamp Elysium című mozija is. A Matt Damon főszereplésével három éve készült filmben a szupergazdagok egy űrbázison laktak, a szituáció pedig roppant hasonló, amit megfejeltek némi kiszipolyozó, „rabszolgamunkával”.
A 3% esetében egyébként legközelebbi párhuzamként – a fiatalok versengése miatt – az Éhezők viadala filmeposzt hozzák fel a brazil sorozatról írt kritikák. S ugyan kétségtelen bizonyos hasonlóság, Aguilera szériája a mikroközösségre fókuszál, az emberi viselkedés, reakciók mélyére próbál meg leásni. Ha ugyanis „elbuksz” a folyamaton, akkor életed végig a nyomor marad. S elkeseredésében van, aki csak az öngyilkosságban lát kiutat.
Ha szívünkre tesszük a kezünket, nem ismerős a szituáció? Hajsza a jobb oktatásért, az attól várt jobb életért, teperés a társadalmi piramis csúcsa irányába.
Sao Paulótól a Pasa Parkig
A brazilok pedig talán még kelet-európaiaknál is jobban érzik ezeket az óriási szakadékokat. A sorozat ugyanis abban a Sao Paulóban forgott, ahol, míg egy milliárdos kör magánhelikopterekkel flangál, hermetikusan elzárt lakóparkokban terpeszkedik, magánhadseregek védelmében, golyóálló limókban egy alternatív dimenzióban lélegzik, addig ugyanott százezrek élnek a pattintott kőkorszaki embernél is kiszolgáltatottabb nyomorúságban bádogtanyák végeláthatatlan tengerében.
Ez a kettősség persze nem csak a dél-amerikai ország sajátja, a sztori (helikopter, zárt elitvilág) például a Pasa Parkra tekintve is igen ismerős lehet. S ha a lehetséges jövőt nézzük: a 2008-as gazdasági válság óta mintha a szakadék, a párhuzamos világok kiépülése nemhogy mérséklődött, hanem tovább nőtt volna, nem hiába indítottak már polgári engedetlenségi harcot (Occupy Wall Street) a világot szerintük „irányító” 1 százalék ellen.
A kérdés már csak az, hogy a mobilizációnak nevezett mézesmadzag, ami az egy-két véres kardként körbehordozott pozitív példa ellenére tulajdonképpen egy jól hangzó kamu, valaha működésképes lesz-e? Ha nem, akkor ugyanis félő, hogy a sok társadalomkritikus mozihoz hasonlóan egy szétszennyezett bolygón tényleg végleg szétválik a szupergazdagok és a maradék élettere.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
