Olcsó megújuló energia, bálnavadászat és turisták soha nem látott áradata: ez Izland. Az ország, amely gyakorlatilag csődbe ment a 2008-as világválság után, a bajból való kilábalásra szokatlan módszereket választott. Börtönbe zárták a bankárokat, és az általuk felhalmozott adósságot nem az adófizetőkkel fizettették vissza. A recept sikeresnek látszik.
Tavasz óta immár Budapestről is átszállás nélkül érhető el Izland, ráadásul a fapados légitársaság árai sem megfizethetetlenek. Idén nyáron sok magyar elindult megcsodálni az északi szigetország páratlan természeti látnivalóit. Egyhetes vakáció erejéig mi is kihasználtuk a lehetőséget, de mielőtt beszámolnék a látottakról, foglalkozzunk egy kicsit a közelmúlttal.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a 2008-as gazdasági világválság legnagyobb vesztese Izland volt – az ország szó szerint csődbe ment. Az okok ismerősek: a 2003-ban privatizált bankok gyakorlatilag fedezet nélküli piramisjátékba kezdtek a hitelekkel. Ez eleinte páratlan gazdasági sikernek látszott: szárnyalt a tőzsde, az ingatlanárak 2001 és 2007 között átlagosan évente 11 százalékkal nőttek, és az Icesave-nek nevezett olcsó banki számlák mágnesként vonzották az angol és a holland kisbefektetőket.
Az Oscar-díjra jelölt Inside job (magyarul Bennfentesek néven ment a mozikban) című, a világválság okait feldolgozó dokumentumfilm is az izlandi példával kezdődik, bepillantást engedve a tisztességtelen pénzügyi iparág és a korrupt politikusok világába. A háromszázhúszezres Izlandot úgy sikerült tönkretenni, hogy egyébként minden adott volt lakói hosszú, nyugodt életéhez: tiszta levegő, jó egészségügyi rendszer, alacsony bűnözés és munkanélküliség, magas életszínvonal, környezetbarát energia.
Nem jegelték a problémákat
Minden egy elhibázott kormányzati reformmal kezdődött: megengedték egy multicégnek, hogy a felföld érintetlen területein ipari tevékenységbe, alumíniumfeldolgozó telep építésébe fogjon, majd eladták az ország három legnagyobb bankját. Ezek öt év alatt százhúszmilliárd dollár kölcsönt vettek fel, vagyis az ország GDP-jének tízszeresét, másképp számolva az éves költségvetés hússzorosát. A bankok ráadásul azt javasolták a betéteseiknek, hogy vegyék ki a pénzüket, és tegyék át az ugyancsak általuk kibocsátott pénzpiaci alapokba. A hitelminősítők nem találtak semmi gyanúsat – később kiderült, hogy a bankok állást osztogattak a gazdasági felügyeletnél dolgozóknak –, sőt 2007 februárjában a létező legmagasabb, AAA fokozatot ítélték meg nekik.
A felfújt buborék aztán 2008 végén pukkant ki – bedőlt három izlandi bank, a Landbanki, a Kapthing és a Glatnir, míg a Kroner értékének nyolcvanöt százalékát veszítette el. A tőzsde összeomlott, az izlandi cégek értékének 80 százaléka egyetlen éjszaka alatt eltűnt. A válság súlyos következményei miatt – reális esélye volt, hogy az izlandi polgárok évtizedekre külföldi magánszemélyek adósrabszolgáivá válnak – az ország lakói az utcára mentek, és lemondatták a kormányt.
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
A szigetország új vezetése, a 2009-ben hatalomra jutó szociáldemokrata-zöld koalíció tanult a tragédiából, és más országgal ellentétben nem dobott mentőövet a bankszektornak, inkább hagyta tönkremenni. Nem is tehetett igazán mást: a 2010 márciusában megtartott népszavazáson az emberek 93 százaléka a bankok által összehozott adósság visszafizetése ellen voksolt. A pénzintézetek feltőkésítése helyett letöltendő börtönbüntetést szabtak ki valamennyi bank vezetőjére, és a korábbi miniszterelnök ellen is eljárás indult. Geir Haardét végül felmentették, de így is ő volt az első vezető politikus a világon, aki ellen büntetőeljárás indult a válság miatt.
Az izlandiak nem kértek az IMF hiteléből sem, és a bankok felett erős és határozott pénzügyi felügyelet vette át az irányítást, így a pénzintézetek nem tudták elmismásolni a tényeket – ez kellett ahhoz, hogy viszonylag gyorsan helyre tudták állítani a pénzügyi rendszert. A szigorú szabályozás miatt a multik többsége elhagyta az országot, de a helyiek ebből is jól jöttek ki – most teljesen átlátható cégek működnek a szigeten. Jelenleg azt tervezik, hogy a kereskedelmi bankok kizárólag a jegybank segítségével és ellenőrzésével nyújthatnak hitelt, így mindörökre vége lesz a fedezetlen tőkével való hazardírozásnak. A „szuverén pénz” elnevezésű koncepció lényege, hogy az ország központi bankja lenne az egyetlen pénzteremtő tényező. Ezzel a lépéssel a nemzeti bank visszakapja az ország monetáris bázisának alakítására és a pénzbőség szabályozására vonatkozó tényleges monopóliumát is.
Kétezer-tizenöt márciusában pontot tettek egy régóta húzódó vita végére is: eldöntötték, hogy nem csatlakoznak az Európai Unióhoz. Gunnar Bragi Sveinsson külügyminiszter így fogalmazott ekkor: „Izland érdekeit jobban szolgálja, ha kívül marad az Európai Unión.” Bár még messze nem jött el a Kánaán – tavaly Oroszországtól kaptak négymilliárd dolláros gyorshitelt –, az unortodox módszerek beváltak. Az inflációt sikerült visszaszorítani a válság előtti szintre, a GDP növekedése az egyik legnagyobb Európában, és csökken a munkanélküliség is.
Ezzel vissza is térhetünk az úti beszámolóhoz: az ország talpra állásában fontos szerepet játszott az elképesztő módon növekvő turizmus. Ebben a helyiek szerint egy természeti jelenség játszotta a fő szerepet: a dallamos nevű Eyjafjallajökull-vulkán 2010-es kitörése. Ekkor ugyanis a légkör szennyezése miatt több napra lezárták a legtöbb európai repülőteret, és Izland gyönyörű tájai – középpontban a vulkánnal – hosszú ideig vezető hírként szerepeltek a világ összes tévétársaságának híradójában. Rögtön ezután jött egy politikai válság, az arab tavasznak nevezett jelenség, amelynek következtében kedvenc nyaralóhelyek sokasága esett ki a nyugat-európai turisták látóköréből. Ezek az emberek az észak-afrikai és közel-keleti régió politikai instabilitása miatt új helyet kerestek maguknak a nyaraláshoz. Izland a világ egyik legbiztonságosabb országa, és nagyjából annyi idő alatt érhető el Európa közepéről repülővel, mint Egyiptom vagy Tunézia, így sok ember gondolta, hogy ad neki egy esélyt. Az idegenforgalmi robbanás másik előidézője a Game of Thrones (nálunk Trónok harca) című filmsorozat: rajongók tömegei érkeznek ide, hogy a forgatási helyszíneket élőben is lássák.
Szállodásoknak áll a világ
Az üzlet beindult: a turizmus növekedése 2011 óta minden évben két számjegyű. Tavaly például 29,2 százalékos volt, idénre pedig 30 százalék fölötti eredményt várnak. Ez ebben az évben 1,73 millió látogatót jelent a jelenleg 335 ezres lélekszámú országban. Ráadásul nem a kispénzűek mennek hozzájuk, hiszen tavaly egy turista átlag 161 600 koronát, csaknem 380 ezer forintot költött itt. Ez azt is jelenti, hogy az ország bevételei alaposan megváltoztak: az évszázadokon át megélhetést biztosító halászatot és az újkori csodaszert, az olcsó geotermikus energián alapuló alumíniumgyártást is megelőzte a turizmussal kapcsolatos bevételek nagysága, amely most a GDP harmadát adja.
Bár az utóbbi három évben 44 ezer négyzetméter új szálloda- és étteremterület jött létre, a turisták áradatához képest elmaradnak az infrastrukturális fejlesztések. Izland a hoteltulajdonosok álma: a főváros környékén a szállodai szobák éves kihasználtsága 80 százalék fölött van, pedig egyáltalán nem mérik olcsón a szállásokat. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a nyári nyaralást már tavasz elején el kell kezdeni szervezni, hogy legyen szabad hely, és fel kell készülni a döbbenetes árakra. Egy igen egyszerű szoba (két ágy, szekrény, egy szék, két főnek kissé szűkös terület) reggeli nélkül egy éjszakára száz dollárba kerül. Az meg csak a helyszínen derül ki, hogy öt szobára jut egy mosdó, így reggel hosszú sorok alakulnak ki a zuhanyzóban. Ha „igazi” szállodai szobára vágyunk televízióval, saját fürdőszobával és reggelivel, kétszáz dollár per éjszaka alatt hiába reménykedünk, márpedig ez is messze van az akár csak négycsillagos luxustól is.
És még egy gondolat a végére a szálláshelyekről: az izlandi kormány olyan törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely évi 90 napra korlátozza az Airbnb szállásközvetítő oldalon keresztüli lakáskiadás időtartamát. A hotelként működő magánlakások inváziója ugyanis oda vezetett, hogy a helyiek kiszorultak Reykjavík központjából – egyszerűen nem tudják megfizetni a drasztikusan megnövekedett ingatlan- és albérletárakat. A mostani szabályozás egyébként már a második korlátozó intézkedés: áprilisban hoztak egy olyan rendelkezést, melynek értelmében egy adott házban minden egyes lakos beleegyezését meg kell szerezni, ha valaki a szállásközvetítőn keresztül ki akarja adni a lakását. Ez érthető lépés: a budapesti belső kerületek társasházainak lakói tudnának mesélni róla, milyen érzés hajnalban rendszeresen arra ébredni, hogy a szállodaként üzemelő szomszéd lakásba hazaérkezett egy csontrészeg ír legénybúcsús csapat.
A fentiekből kiderül, hogy Izland bizony méregdrága hely. A keflavíki nemzetközi repülőtér negyven kilométerre van a fővárostól, a reptéri busz két főre oda-vissza nyolcezer koronába, azaz tizennyolcezer forintba került. Egy kávét sehol sem kapunk meg ezer forint alatt, a leves kétezer, a főétel legalább kétszer ennyi a legegyszerűbb helyen is, szóval szó szerint vagyonokat lehet elkölteni a napi étkezésre. Ennek ellenére százezrek indulnak útnak, hogy az érintetlen természet látványában gyönyörködjenek. Ám ha reggel nem indulnak el idejében reykjavíki szálláshelyükről, nem láthatják az érintetlen természetet a korábban kiérkező turisták tömegétől. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy a helyi buszpályaudvarról reggel több tucat turistabusz indul el az úgynevezett arany körútra, vagyis a Gullfoss-vízesés, a Geysír és a Thingvellir nemzeti park meglátogatására. Ezekre az öt-hat órás utakra hiába kerül fejenként közel 23 ezer forintba a jegy, szerencsés, ha jó előre lefoglaljuk, mert a helyek hamar betelnek. Hasonló a helyzet az ország leghíresebb termálfürdőjében, a Kék lagúnában is. Noha hatvan euró a legolcsóbb belépőjegy – de fizethetünk kétszázat is, ha magányra és masszázsra vágyunk –, legalább egy hétre előre kell foglalni.
A turisták özöne alaposan felforgatta a helyiek életét is. „Kedvenc reykjavíki kávézómban pár éve még írókkal, ügyvédekkel, a közeli színház próbák előtt vagy után álló színészeivel beszélgethettem. Most az a kérdés, lesz-e egyáltalán szabad asztal a rajban érkező turisták miatt. Amikor legutóbb sikerült leülnöm, a kávézás ideje alatt mindössze három helyi bukkant fel a nem kicsi helyiségben” – írja Halldór Lárusson az Iceland Review nyári számában. A vállalkozó szerint a Geysírt naponta három-négy ezer turista keresi fel, ez napi hatvan-hetven nagy turistabuszt és rengeteg bérelt autót jelent – nem csoda, hogy a helyeik közül sokan már nem szívesen viszik el gyerekeiket saját gyermekkoruk emblematikus helyeire. Neki például volt egy titkos sarka a Thingvellir nemzeti parkban, ahol a part egyik hasadékában akár száz méterre is le lehetett látni a kristálytiszta vízben. Ez ma már cseppet sem titkos: a múlt évben harmincezer fizető turista merült ott szervezett túrák keretében. Régen vidéken nem zárták a házakat és a templomokat sem, hogy ha valaki bajban van, menedéket találjon – ez különösen téli időszakban lehetett életmentő. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet, gondosan zárni kell még a templomokat is, mert egy ideje ingyenszállásként kezdték használni ezeket az épületeket a jellemzően külföldi túrázók.
A csend és a magány tehát lassan eltűnik – talán végérvényesen – a szigetről. A forró vizes kis fürdők, ahol az volt az illúziója a használónak, hogy ő fedezte fel a csobbanót, ma gyerekzsivajjal telnek meg. És persze az egyéb infrastrukturális hiányosságok is szembeötlők: ekkora hirtelen növekedést nehéz illemhely- vagy szeméttároló-kapacitással követni, különösen a távoli, izoláltabb helyeken.
Már nem kérnek a bálnahúsból
Egyik nap petíciózó lányok állítottak meg az evangélikus templom, a Hallgrímskirkja előtt. Legalább százezer aláírást akartak összegyűjteni, hogy véglegesen betiltsák a bálnavadászatot. Azt állítják, az izlandiakat már nem zavarná túlságosan, ha nem tudnának bálnahúst enni, ám a vadászat mégsem áll le. Az iparágat a turisták éltetik: az ide érkezők közül annyian akarják megkóstolni a különlegességet, hogy a vendéglők egyszerűen nem tudják-akarják levenni az étlapról a bálnahúst. Utánanéztem, és a petíciózóknak igazuk van: a Gallup két évvel ezelőtti felmérése szerint az izlandiak mindössze 1,7 százaléka, vagyis 5567 ember állítja, hogy rendszeresen fogyaszt bálnahúst, miközben 23,6 százalékuk van a vadászat ellen, és csaknem 31 százalék határozatlan a kérdésben. A bálnales különben az egyik legnagyobb turistalátványosság a szigeten: az északon fekvő Húsavíkban, amely a bálnalestúrák európai fővárosaként hirdeti magát, 25 ezer forint alatt nem találunk jegyet a hajókra. Jó kérdés, hogy ki jár jobban: a halászok és vendéglősök, ha elfogyasztatják a látnivalót, vagy a hajósok-turistafogadók, akiknél csak meglesik az állatokat?
Miközben a szigeten minden nagyon drága, van egy termék, amely fillérekbe kerül: az elektromos energia és a fűtés, meleg víz. Egy ott élő magyar mesélte, hogy a kábeltévé és az internet két és félszer annyiba kerül, mint az év leghidegebb hónapjában a fűtés és a villany. Ezzel kapcsolatban a The Reykjavík Grapevine nevű újságban találtam egy érdekes írást Mary Frances Davidson tollából. A szerző szerint Izlandon állítják elő az egy főre eső legtöbb elektromos energiát a világon. Mind zöld: kétharmada geotermikus, egyharmada vízi erőművekből jön. Az olcsó energia miatt megéri az Ausztráliában kibányászott bauxitot ideszállítani, és itt olvasztani alumíniummá. Zöld energiával a nehézipar még bőven fejleszthető, mert nincs gondjuk a karbonkibocsátással sem. A szerző emlékeztet a 2008-as társadalmi vitára egy vízi erőmű építésének tervéről az ország keleti felében. Ez sok pénzt hozott keveseknek, és abból adódott a vita, ki fölözheti le a természetet, az ingyenenergiát, és mi lesz a vízi erőművekkel, ha a gleccserek végleg elolvadnak a globális felmelegedés miatt.
A dolgok néha végérvényesen megváltoznak: kilencszáz éve az ország hatvan százalékát erdő borította, de a fákat jóformán mind eltüzelték-feldolgozták, így most a legjellemzőbb izlandi tájkép a kopár szikla. Nem tudni azt sem, az érzékeny ökoszisztéma hogyan reagál a mostani turistainvázióra. És jó-e az, ha egy ország kizárólag a természet kiárusításából él: halat ad el külföldre, alumíniumot készít az olcsó megújuló energiából, és méregdrágán eladja az érintetlen természetet a turistáknak?
Mindenesetre aki most látogat el a szigetre, felejthetetlen élményben lesz része. Izland gyönyörű, Reykjavík pedig a legemberibb főváros, ahol valaha jártam. Gyalog pompásan bejárható, még az egyik reptér is (ahonnan az ország távolabbi városaiba, illetve a környező szigetekre indulnak járatok) elérhető tízperces sétával. És ne lepődjünk meg, ha a turistainformációs irodákban magyarokkal találkozunk: most már ott is akkora a munkaerőhiány, hogy olcsó kelet-európai alkalmazottakkal töltötték fel az izlandi nyelvtudást nem igénylő állásokat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 01.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
