Afrika után ismét különleges vállalkozásra adta fejét Molnár Attila somogyhárságyi plébános: a híres Selyemutat szeretné bejárni közgazdász barátjával. Egy 43 éves 1200-as piros Zsigulival, tucatnyi ország érintésével jutnak el a 12 ezer kilométerre lévő célig. A Kaposvári Egyházmegye Székelyföldről származó vagány papját a Lőrincz Sándor kérdezte újabb „szent őrületéről”.
– Egy plébános életében motivációs erő az izgalom?
– Nem izgalomnak nevezném, ami bennem feszül, inkább egy folyamatosan komfortzónán kívüli tartózkodásból eredő, állandó felajzott állapot, ami hajt és motivál. Lassan húsz éve élek szórványban, ahol lételem ez a modell- és mintanélküliség. Itt szokatlan megoldások és eszköztelen módszerek, konkrét és azonnali válaszok érvényesülnek, s idővel rájöttem, hogy szeretem is ezt a „nem normális” lelkipásztori életet. Itt „horzsol” az Evangélium, és hiteles istenkapcsolatból kell fakadjon minden moccanása a lelkipásztornak, különben az ember önmaga karikatúrájává válik. Fárasztó ugyan, de egyben gyönyörű is ez a folytonos tettrekészség.
– Mely országokon át vezet az útjuk?
– A Horvátország, Szerbia, Bulgária, Törökország, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Afganisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán útvonalon megyünk, s végül vissza Üzbegisztánba indulunk. Taskentből repülünk haza. A jól bevált modellen nem változtatunk, Fáth Gergely somogyhárságyi közgazdász barátommal utazunk. Ő az ész a csapatban, a pénzügyi dolgaink, a tervezés, és a logisztika mestere. Most annyi változás van Afrikához képest, hogy nem adjuk el az autót a célban. Sierra Leonéban kénytelek voltunk, mert sem pénzünk, sem időnk nem volt visszahozni Magyarországra. Ezúttal viszont a járgányunk is hazatér Hárságyra. Két cserkész barátunk ugyanis végzetesen megfertőződött a tervünktől, és ők kirepülnek Taskentbe, és egy másik útvonalon hazakocsikáznak a Ladával. Bódog András Domonkos és Said Balázs fiatal, vállalkozó szellemű pécsi srácok, akik hozzánk hasonlóan kellően beütötték a fejüket egy ilyen kalandhoz.
– S miért éppen ez az úticél?
– A történelmi Selyemút, elsősorban mint kulturális kihívás, volt a vonzó. A Selyemút jelentőségét nem lehet eltúlozni. Látni és bejárni akarjuk azt az útvonalat, ahol áruk, eszmék, nyelvek, kultúrák, vallások és mindenféle népek és náció kavalkádja hullámzott át évszázadokon át; Kelet és Nyugat fő ütőere volt egykor. Megnéznénk, hogy büszke és híres városaiból mi maradt meg a 21. századra. Nincsenek Ezeregyéjsza meséit vizionáló naiv illúzióink, csupán szeretnénk bepillantást nyerni Kelet szellemiségébe. Az út második fele már teljesítménytúra inkább; a Pamír-Highway-en végig menni embert és technikát próbáló kihívás. Ilyen magashegyi körülmények között még egyikünk sem járt. A Pamír hegységben ez az útvonal a világ második legmagasabban fekvő járható „közútja”. Az Ak-Baital hágó, ami az átjárója ennek a hegyi átkelőnek, közel 4700 méter magasságban van tengerszint felett. Ott már az oxigén is ritkább, mint a magyar turista. Tudtommal hárságyi személyautó arra még nem ficánkolt…
A várható „kulturális detox” élmény is motivált bennünket, merthogy ez komfortzónán-kívüliség a javából.
– Hogy definiálná nem mindennapi vállalkozását? Álom, virtus vagy misszió?
– Ha álom, akkor gimnáziumi olvasmányélmények táplálták. Nagyon szerettem a „nagyok” útleírásait böngészni, akkor még esélyét sem láttam, hogy valaha lesz lehetőségem utazásra. Virtusnak sem utolsó, nemes és szép teljesítménynek tűnik úgy szellemi-lelki, mint fizikai értelemben. Misszió? Nincs ilyen fennkölt küldetéstudatunk; ha sikerül, akkor talán mások is kapnak erőt és lendületet, hogy kis helyről, nagyot álmodva, jó csapattal és erős közösséggel az ember háta mögött, meg lehet valósítani a nagy vágyakat is.
– Milyen lelki vonzata lesz ennek az útnak?
– Még izgatottan várom. Nyitottan és szabadon, nagy lélekkel készülök. A remény szentévének zarándokai vagyunk az idén. Korábbi afrikai utunk is zarándoklat volt. Egy életre megtanultam: sosem a megtett út hossza, hanem a belső, lélekben való utazás a legfontosabb, ami párhuzamosan fut egy ekkora utazás során. Nyilván sok szépet lát, tapasztal az ember, új élmények, tájak, személyek szegélyezik az utat, de a bennünk zajló változás még kalandosabb és színesebb. Afrikában rádöbbentem, hogy sok mindenben meg tudom lepni én is önmagam. Amiről azt gondoltam, hogy kiborít, vagy összeroppant, elviselhetetlen vagy megemészthetetlen, ott, a szélsőségesen fárasztó, kimerült vagy veszélyes körülmények közepette döbbentem rá, hogy tengersok türelem van bennem, készség a jóra, odafigyelés és gyengédség, humor és az elengedés készsége. Amikor azt hittük, hogy mindennek vége, egyszer csak jött az erő és a kegyelem, és felfakadtak a rejtett források, s mehettünk tovább. Ami itthon véresen komolynak, nélkülözhetetlennek tűnt, ott hirtelen semmivé, súlytalanná vált. Sokat tanultam magamról és Gergő barátomról; sokkal többet, mint az országokról, amin áthaladtunk közben. Én nagyon nehezen indulok el bárhová, és megérkezni sem szeretek, de úton lenni fantasztikus élmény. Kapu Tibor űrhajósunk mondotta szépen, hogy „minden kaland lényege, hogy végül hazatalálj”. Remélem, hogy ez az út is segít önmagamhoz, teremtett voltom és istengyermekségem forrásához egy kicsit közelebb kerülni.
A beszélgetés folytatása ITT olvasható.
Forrás és fotó: Sonline.hu/Kaposvári Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
