Ahogy az orbánizmus megölte a polgárságot

Az 25 éve megalakult MDF-kormány sok nehézségei, kiútkeresése, és gyakorlatlan politizálása után az első Orbán-kormány volt, amely karaktert és súlyt adott a polgári politizálásnak, akár politikai termék volt ez, akár (kezdetben, legalább néhány embertől) elkötelezettség terméke. Bár akkor is félni lehetett már, hogy a kereszténynek és polgári konzervatívnak beállított ideológiának túlsúlyossá válik az ún. antikommunista éle, a kormányzás második felére a nacionalizmus valóban átvette a konzervativizmus helyét. 2002-ben az első fordulóban elszenvedett vereség nyomása alatt Orbán először foglalta beszédbe (a Testnevelési Főiskolán) az autokratikus kifutású populizmusának (a.m. hülyítésnek) azt a programját, amelyben se a polgárságnak, se a konzervativizmusnak nem volt már alkotó helye, annál inkább az „antikommunizmusnak”, a messianizmusnak, a nacionalizmusnak és a féktelen gyűlölködésnek.

De ha a kezdeti polgári konzervativizmus termék lehetett, akkor nyilvánvalóan az volt a populizmus is. Többször megírtam már, hogy Orbán politikai karrierjének egyetlen egy folyamatos kerékvágása van (a nyilvánvaló hatalomimádaton túl), ez pedig a radikalizmus. Orbán radikalizmusa (amennyiben minden felvett ideológiadarabból — elsősorban talán a személyes beállítottsága és kultúrája miatt — kinyeri annak legszélsőségesebb formáját, abból kisajtol minden politikai lehetőséget, majd eldobja azt) több áldozatot szedett a 25 év alatt eszmékben, emberekben és anyagi erőforrásban, mint bármilyen más hazai politikai beállítottság, program. De a legfontosabb veszteségének én a polgárság és a polgári eszmék meghamisítását érzem.

Hírdetés

Mivel a hazai polgári hagyomány igen gyenge, Orbánnak tulajdonképpen nem került nagy erőfeszítésébe maga mögé állítania a történelmi dzsentri, a kádárista „kibekkelők” és a karrierista amoralisták meghatározó csoportjait, akikkel sikerült elhitetnie, hogy tulajdonképpen ők a polgári létforma örökösei és fenntartói ebben az országban. (Ahelyett, hogy éppenséggel óvta volna őket ettől a fajta önelégültségtől, és alkotásra sarkallta volna őket.) Olyannyira sikerült elhitetni velük azt, amik nem voltak, hogy ezek se a koronaúsztatáson, se az állami lakáshitelezésen, se a második Orbán-kormány durván méltánytalan állami patronázsán és keleti politikáján nem akadtak fönn, sőt — mivel az értékeik olyan bizonytalanok — úgy gondolták, ez mind része lehet az új polgári világnak. De a „polgári kormány” természetesen polgári a legkevésbé sem volt, ahogy a hívei nagy része sem. Állam és hagyományos állami hajbókolók találtak ismét egymásra.

A közös munka eredménye az lett, hogy minden, amihez Orbán valaha hozzányúlt — antikommunizmus, konzervativizmus, nemzet, kereszténység, polgárság, állam — annyira stigmatizálttá vált, annyira ragad a politikai szennytől, hogy évek munkájába kerül majd kivakarnia őket egy valóban patrióta politikai garnitúrának. A reménybeli polgárság nem is tudja, mennyit vesztett Orbánnal. Annyit, hogy az elég lehet egy olyan inkompetens, gyülevész politikai hadnak, mint a mai baloldal túlnyomó része, a visszatéréshez, mert szemmel láthatóan elfogytak a jobboldal vezényszavai, végképp elapadt az erkölcsi tartaléka, viszont szégyenteljes, korrupt vezetői nyilvánvalóan ragaszkodni fognak a hatalomhoz.


Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »