Két éve nagy ígéretekkel vágott neki Igor Matovič a kormányzásnak, a kisebbségpolitika terén se fukarkodott, ígért fűt, fát, bokrot, és azt a kormányprogramba is bekörmölte. A felvidéki magyar meg sokadszor is naiv hiszékenységgel örült, körbelájkolta az új vezért, és elhitte, magyar parlamenti képviselet nélkül is lesz itt Kánaán. Csak a múlt időt elevenen őrzők óvatoskodtak, mert emlékszünk még Matovič szívecskéire 2012-ből, amikor megakadályozta az állampolgársági törvény érvénytelenítését.
A kormányprogram legnagyobb vállalása felénk a jogállásunk rendezése volt. A törvény előélete persze nem Matovičcsal kezdődött. Ez a honi viszonyoknak egyfajta leképezése, 33 évvel a rendszerváltás után még mindig ugyanott tartunk. Néha előkerül, egy kicsit vitatkozgatnak róla a politikacsinálók, a magyar érveket szlovák tromfok ütik le, majd újból elfektetik. Pedig kulcsfontosságú lenne, alaptéziseket mondana ki, és az egyéni kisebbségi jogok mellett a közösségi jogoknak is teret adna, utat nyithatna a tényleges önkormányzatiságnak.
Magyarországon a jogszabályt – amely alapján a kisebbségi önkormányzatok is megalakulhattak – még 1993-ban jóváhagyták. Szlovákiában meg harminc éve csak beszélünk róla.
Csáky Pál miniszterelnök-helyettesi múltjából sokat tudna arról mesélni, ahogy Mikuláš Dzurinda nem engedte, hogy kivegye a fiókjából a kész tervezetet. A szlovák érvelés jobb- és baloldalon ugyanazt fújta: a kisebbségeknek Szlovákiában átlagon felüliek a jogaik, így nincs szükség a törvényre. Csak arra nem adott soha senki választ, hogy ha nekünk annyira jó, akkor miért akkora mértékű az asszimiláció, miért nem merik az emberek vállalni a kisebbségi létet, miért halkul el a magyar szó a közösségi helyeken, miért váltanak sokan államnyelvre, ha hivatalba, vagy egészségügyi intézménybe lépnek, mert remélik, így nem szólnak be nekik.
Mindezek után valóban merész, mondhatni alig értelmezhető vállalkozás volt Matovičtól, hogy a törvényt kormányprogramban rögzített vállalásként varrta magára, mert ennek a garnitúrának se fontosak a kisebbségek, legföljebb meghódítható szavazógépet látnak bennünk.
Persze, nem kizárt, hogy csak Matovič balgaságának a története, aki gondolta, a törvényt odalöki a magyaroknak, lehet vele kampányolni, azt sugallni, nincs itt szükség a magyar politikumra, és közben át sem gondolta, ez milyen lehetőség. (A tervezet például a kisebbségi politika számára eltörölné az 5%-os parlamenti küszöböt.)
Na de Ivan Korčok nem lankad, éber figyelemmel követ mindent, nehogy a magyarok egy centiméterrel is előbbre jussanak. Épp ilyen fontos törvényt ne gáncsolna el?
Ahogy arról már beszámoltunk, a kisebbségi kormánybiztos hivatala Bukovszky László vezetésével, a kisebbségek képviselőivel elkészítette a jogszabályt, csakhogy az valahol a külügy és az igazságügy közötti útvesztőben eltűnt. Sorsáról maga Bukovszky sem tud, az ő kezéből kivették. Semmi kétség, ezt is a fiók mélyének szánják.
És itt kezdődik a Szövetség feladata, a lobbierőtől kezdve a hangos követelésig széles a skála. A törvény érdekében egyelőre Gyimesi György sem hallatta hangját, pedig az elmúlt másfél évben nagyon beleszeretett a magyarok megmentője szerepbe, még ha az eddigi eredményei (a táblatörvény kivételével, de azt meg az MKP rakta rendbe) torzók, gyengék vagy féloldalasak. Persze, ő most Matovič fegyverhordozójaként az inflációs mentőcsomaggal és Sulík savazásával van elfoglalva. Az hozza a kamerafényt.
Hogy ebben az ügyben ki lehet a magyarok, illetve a 13 nemzeti kisebbség szövetségese, nem látható, sőt, félő, a közösségek még egymás ellen is kijátszhatók, senkit sem nehéz ellenünk hangolni – azt elhintve, hogy a szabásminta csak a magyaroknak jó –, aminek már meg is vannak a jelei.
De amíg arra várunk, hogy mi lesz a törvény sorsa, cselekedni is lehetne. A törvénytervezet önkormányzati rendszerben gondolkodik, és nemzeti tanácsok felállítását is tartalmazza.
A Kerekasztalnak több kezdeményezése volt az utóbbi években, elvi szinten már x-szer kimondtuk a nemzeti tanácsok megalakulásának szükségét. Legutóbb 2019 decemberében Érsekújvárott született szándéknyilatkozat a Magyar Tanácsról, hogy a politika, a civil szféra és az intézményeink egymás mellett, egyfajta kis parlamentje, fő közösségi fóruma lenne a magyarságnak. Aztán a lelkesedés alább is hagyott, és a szép tervek kihunyt ötletekké sivárultak. Ismét csak szándék született, akarat a végrehajtásához már nem volt. És ez mindannyiunk felelőssége.
A többség eddig sem tett, és eztán sem tesz értünk semmit, jobb esetben közömbös, rosszabb esetben cinikus vagy elutasító. Már csak az a kérdés, mi mit teszünk magunkért?
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/26. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
