Jól kezdődött az 5781-es év a zsidók számára a franciaországi judeojakobinus banánköztársaságban. Amint arról Csonthegyi Szilárd nemrég már futólag beszámolt, a zsidókollaboráns megszálló kormány szeptember 18-án börtönbe vetette legkonzekvensebb politikai ellenfelét, az önmagát nyíltan antiszemitának és rasszistának valló Hervé Ryssent.
Az 53 éves politikai aktivista, esszéíró, dokumentumfilmes és nemzetközi hírű judeopszicho-terapeuta személyében a zsidókérdés kétségtelenül legjelentősebb kortárs szakértőjére sújtott le „az elviselhetetlen zsidó gondolatrendőrség” (a fajtárs Annie Kriegel történész kifejezése), aki történelmi léptékkel mérve is páratlan életművet szentelt ennek az évezredeken, civilizációkon és országhatárokon átívelő kor- és kórtünetnek lenyűgöző mennyiségű, többnyire zsidó forrásmunka tüzetes áttanulmányozása alapján. Tudomásom szerint előtte nem volt még senki, aki ilyen mélyenszántó, ilyen alapos és ilyen átfogó tudományos kutatást végzett volna ebben a nem zsidók (gojok) számára változatlanul életbevágó témában, eddig 12 alapművel járulva hozzá nemzetközi szakirodalmához.
Hervé Ryssen úgy tekint a zsidókra, mint orvos a betegekre, pontosabban szólva, mint elmeorvos az elmebetegekre: együttérzéssel, szánalommal, szenvedélymenetesen, vagyis szigorúan szakmai alapon, mellőzve bármiféle személyes elfogultságot, vitriolos hangvételt, pamfletista stílust. Ezt az empatikus-sztoikus elemző attitűdöt nála egyszerűen az indokolja, hogy szerinte a judaizmus egy örökletes mentális betegség, egyfajta lelki defektus, amely környezeti hatásra súlyosbodhat, viszont megfelelő terápiával – még ha jellegénél fogva teljesen nem is gyógyítható, de legalább többé-kevésbé – tünetmentessé tehető. A zsidó tehát az ő szemében egy páciens, akit ennek megfelelően kell kezelni. A baj ugyanis nem az, hogy valaki zsidónak születik, mert erről senki sem tehet. A baj az, ha valaki az is akar maradni – annak minden ódiumával a nem zsidó társadalomra nézve.
Hervé Ryssen tudóskollégája és honfitársa, Paul-Claude Racamier pszichiáter 1986-ban megalkotta a nárcisztikus perverzió (mint patológiás személyiségzavar) fogalmát. Lényegében egy empátiahiányos egocentrikus magatartásról van szó, amelynek pusztító pszichológiai következményei vannak a környezetre nézve. Másrészt ez egy szervezett önvédelmi módszer minden személyes frusztráció, belső fájdalom és ellentmondás kiűzésére és másokra hárítására, önmagunkat túlértékelve mások kárára. A nárcisztikus perverzió tüneteit mutató szociopata − mert hiszen valójában egy sajátságos szociopátiáról van szó − ragadozóként cselekszik, és egészen odáig elmegy, hogy mentális manipulációval lerombolja a „zsákmánya” identitását.
Ezt a generikus tünetcsoportot Hervé Ryssen több mint negyedévszázadra visszatekintő kutató, elemző és szintetizáló munkássága nyomán specifikusan a zsidóságra, a zsidó létre, a zsidóként való létezésre alkalmazva immár klinikailag diagnosztizálhatók e sajátos zsidó személyiségzavar (Personopathia Iudaeus, PI-18) tipikus magatartásmintái:
1. A páciens durván túlértékeli saját fontosságát, eltúlozza vívmányait és adottságait, elvárva a gojoktól, hogy felsőbbrendűnek ismerjék el (grandiozitás, egotizmus és megalománia).
2. Kényszeresen kritizál és degradál, majd fennhéjázva ítélkezik.
3. Élethivatásszerűen áldozatként pozőrködik (mártíromkodás).
4. Sohasem tarja magát felelősnek semmiért, a gojokat téve felelőssé mindenért (kulpabilizál).
5. Határtalan sikerről, hatalomról, zsenialitásról, szépségről, ideális szerelemről ábrándozik szertelenül túlburjánzó fantáziavilágában.
6. Szavai nincsenek összhangban a tetteivel (hipokrita).
7. Rossz közérzetet, zűrzavart és / vagy szabadsághiányt generál.
8. „Különlegesnek”, „egyedülállónak”, „kiválasztottnak” képzeli magát, aki csak hasonszőrűekkel hajlandó közösködni, mert csak belterjes közegben képesek megérteni és értékelni egymás különlegességét, egyedülállóságát, kiválasztottságát (tribalizmus).
9. Hazugságokat kohol és terjeszt, hogy elrejtse az igazságot.
10. Elutasítja a bírálatot, és letagadja a bizonyítékokat, bármiféle ellentmondást hisztérikus, teátrális, agresszív és provokatív módon túlreagál (hisztrionizmus).
11. Konfliktusokat kreál, hogy manipulálja goj környezetét, és így sikerül nem zsidókat olyan (gonosz)tettekre rávennie, amelyeket azok maguktól nem követnének el.
12. Maximális csodálatot követel a gojoktól személye és teljesítménye iránt.
13. Bármiféle objektív jogalap nélkül vagy saját maga által kreált (hamis) jogalapon különleges és kivételezett bánásmódra tart igényt a gojok részéről.
14. Kihasználja a gojok erkölcsi érzékét (kötelességtudatát, nagylelkűségét, udvariasságát, emberségét stb.) saját szükségletei kielégítésére, céljait a gojok kárára valósítja meg.
15. Teljesen figyelmen kívül hagyja a gojok érzéseit, vágyait, szükségleteit és jogait (empátiahiány).
16. Zsigeri irigységet táplál a gojok iránt, miközben azzal áltatja magát, hogy ők irigykednek rá.
17. Rendszerint arrogáns, nagyképű és lekezelő viselkedést tanúsít a gojokkal szemben, ugyanakkor gátlástalan önbizalom, merészség, „pofátlanság” (hücpe) jellemzi a velük fenntartott kapcsolatait.
18. Gyakori és ismétlődő vitákat gerjeszt a gojok körében.
Ezek után nem csoda, hogy Hervé Ryssen már jó ideje szálka, sőt inkább gerenda a franciaországi zsidó lobbi szemében. Mostani bebörtönzéséhez a zsidók körében egyfajta családi hagyománynak számító vérfertőzés tabutémájában végzett úttörő jellegű tényfeltáró munkássága, konkrétan A zsidók, a vérfertőzés és a hisztéria (Les juifs, l’inceste et l’hystérie) c. 37 perces dokumentumfilmje szolgáltatott ürügyet, amely a cenzúrát kijátszva újra és újra felbukkan a Youtube-on.
Ebben a videóban arra a következtetésre jut, hogy a feminizmus vérfertőzés áldozataivá vált zsidó nők találmánya, akik a férfiakon állnak bosszút azért, amit az apjuktól kellett elszenvedniük gyermek- vagy ifjúkorukban. „Nem tudjuk, hogy a vérfertőzést milyen arányban gyakorolják a zsidó családokban. Nincs semmilyen statisztika a témáról, de az irodalom és a mozi kimerítő tanulmányozása alapján meggyőződhettem róla, hogy a vérfertőzés tematikája nagyon gyakran felmerült a zsidó művészeknél és értelmiségieknél, mind a Földközi-tenger környékéről származó szefárd zsidóknál, mind a Kelet-Európából származó askenázi zsidóknál”, mondja a kutató, majd így folytatja: „Íme, a feminizmus valódi eredete. Ténylegesen történelmileg a feminista mozgalmat zsidó nők indították be, akik kivetítették az európai társadalomra a bűntudatukat ahelyett, hogy egyszerűen az apáikat vagy a rabbijaikat vádolták volna. Sigmund Freud sem fogja másként mondani az úgynevezett Oidipusz-komplexusával, amely valójában csak a zsidóságot érinti. (…) Franciaországban Gisèle Halimi és Elisabeth Badinter a militáns feminizmus vezéralakjai, egy szefárd és egy askenázi, de nyilvánvalóan szokás szerint a ragály elérte a gojokat, és itt adott esetben Simone de Beauvoir tölti be a militáns goj szerepét egy tipikusan zsidó ügyért.”
Hervé Ryssen bebörtönzése nyilvánvalóvá teszi, hogy a francia nép terrorizálásához a zsidó lobbinak egyrészt szabadlábon lévő terroristákra, másrészt bebörtönzött patriótákra van szüksége. A koronavírus-járvány ürügyén Franciaországban százával engedik ki a börtönökből a dzsihadistákat és a köztörvényes bűnözőket, hogy helyet csináljanak Hervé Ryssen és más politikai disszidensek számára. Így Franciaországnak semmi joga olyan országok bírálatára, mint Oroszország, Kína, Fehéroroszország, Irán vagy akár Magyarország, amelyeket a francia vezetés rendszeresen az ellenzék elnyomásával vádol. Márpedig tagadhatatlan tény, hogy Hervé Ryssen esetében tisztán politikai elnyomásról van szó. Őt azért zárták börtönbe, mert behatóan tanulmányozta a zsidókérdést, és a zsidók tanulmányozása 2020-ban börtönt eredményez Franciaországban.
Manapság egy politikai aktivista vagy mozgalom rendszerellenes radikalizmusát egyetlen dolog bizonyítja: a zsidó lobbi uralma elleni harca. Ez a harc ugyanis nem öncélú, éppen ellenkezőleg: ez minden politikai, társadalmi és kulturális változás elengedhetetlen előfeltétele, alfa és ómegája.
Aki nem harcol a zsidó lobbi ellen, az az oldalán harcol – pusztán a tétlenségével.
Aki a zsidó lobbi oldalán harcol, az az általa kikényszerített status quo fenntartásáért, vagyis a fehérek leigázásáért, kisemmizéséért és elpusztításáért harcol.
Egy háborúban a harcos veszélyességének legjobb bizonyítéka az ellenség acsarkodása, amellyel semlegesíteni próbálja. Bebörtönzése nyomán Hervé Ryssen immár a legendás harcosok, az igazi népi hősök piedesztáljára emelkedett.
Márpedig a hősök követendő példaként szolgálnak. Ezt a zsidó lobbisták is megtanulhatták volna már a történelem folyamán – gyakran a saját kárukon. Az egyik népszerű nemzetirock-sláger parafrázisaként:
„Hősökből, hidd el, legendák lesznek,
Örök dicsőség Hervé RySSennek!”
(copyright: Titkolt Ellenállás)
Ha már itt tartunk, Hervé Ryssen járt már Magyarországon, és számtalanszor elismerően nyilatkozott itteni tapasztalatairól (a franciaországi állapotokhoz képest egyébként teljes joggal).
Munkásságának illusztrálására következzen egyik tudományos értekezése.
Hervé Ryssen: A judaizmus pszichopatológiája
A judaizmus nem csak egy vallás, mert sok zsidó ateista vagy agnosztikus, és mégis zsidónak tekintik magukat. Nem is egy faj, noha a gyakorlott szem legtöbbször felismerheti a „zsidó típust”, vagyis egy jellegzetes fiziognómiát, amely a beltenyészet hosszú gyakorlatából született az évszázadok folyamán. A zsidók ugyanis Isten „választott népe”, és nagyon rossz szemmel nézik a közösségen kívüli házasságot.
A vegyes házasságok mégis léteznek, és szintén hozzájárultak Izrael vérének megújításához a gettókban eltöltött mindezen évszázadok után, amelyekben a zsidók teljesen önként jobban szerettek elkülönülten élni a népesség maradékától. Ezekben a vegyes házasságokban az volt a fontos, hogy az anya zsidó legyen, mivel az ortodox rabbik csak azt ismerik el zsidónak, aki zsidó anyától született. Azonban egy zsidó apa vagy egyszerűen egy zsidó nagyszülő néha elég ahhoz, hogy valaki teljesen a zsidósággal azonosítsa önmagát. A zsidó nép tehát egy mentális faj, amelyet a héber vallás és a judaizmus egyetemes projektje formázott meg az évszázadok folyamán.
A judaizmus egy politikai terv
A judaizmus lényegében egy politikai terv. A zsidók számára arról van szó, hogy a „béke” világának felemelkedéséért dolgozzanak, amely békének egyetemesnek és véglegesnek kell lennie. Nem véletlen tehát, hogy a béke szó (héberül salom) gyakran felbukkan a zsidók diskurzusában világszerte. Ebben a tökéletes világban, amelyet építenek, minden konfliktus el fog tűnni, elsősorban természetesen a nemzetek közötti konfliktusok. Ezért ügyködnek a zsidók fáradhatatlanul jó ideje a határok eltörléséért, a nemzeti önazonosságok felbomlasztásáért és a globális birodalom létrehozásáért. Mivel a nemzeteket háborúk és rendetlenségek gerjesztőinek tartják, meg kell gyöngíteni és végül meg kell szüntetni őket egy világkormány javára, amely egyedül lenne képes uralomra juttatni a boldogságot és a jólétet a Földön.
Ez a többé-kevésbé kifejtett gondolat megtalálható a marxista entellektüelek – Karl Marxtól Jacques Derridáig – írásaiban éppúgy, mint az olyan liberális gondolkodók retorikájában, mint Karl Popper, Milton Friedman vagy Alain Minc. A világ minden eszközzel történő egyesítéséről van szó, és a konfliktusokat gerjesztő összes kulturális különbség legyalulásáról. Ebben a perspektívában tevékenykednek az egész világ zsidó értelmiségijei szüntelenül. Legyenek bal- vagy jobboldaliak, marxisták vagy liberálisok, hívők vagy ateisták, ők a plurális társadalom és az egyetemes fajkeveredés leglelkesebb propagandistái.
Így a zsidók – minden zsidó – minden erejükkel bátorítják a bevándorlást minden országban, ahol megtelepedtek, nemcsak azért, mert a multikulturális társadalom megfelel a politikai tervüknek, hanem azért is, mert a nemzeti identitás ebből következő felbomlása és a bevándorlók tömeges letelepítése megóvja őket egy esetleges nacionalista fellángolástól a hatalom ellen, amelyet megszerezhettek a pénzügyekben, a politikában és a médiában. Az összes zsidó entellektüel kivétel nélkül a „plurális” társadalom kérdésére összpontosít, és állandó „antirasszista éberséget” gyakorol. (…) Ezt a judaizmust nagyon jellemző megszállottságot természetesen a mozi is átveszi, ahol a zsidó producerek és rendezők sokan vannak, és befolyásosak: amint egy film dicséri a fajkeveredést, a „toleranciát” és a plurális társadalmat, majdnem biztosak lehetünk benne, hogy egy zsidó rendezővel van dolgunk.
Most már jobban érthető, hogy a ’70-es évek volt kommunistáinak miért nem volt túl nehéz a liberális jobboldalhoz csatlakozniuk. A tény az, hogy a második palesztin intifáda után, 2000 októberében Franciaország és a nyugati világ zsidói rádöbbentek, hogy ettől fogva főleg az iszlámtól és az afrikai-arab bevándorló fiataloktól jön a veszély. Most arról van szó számukra, hogy megszilárdítsák ezt a sokfajú társadalmat, amelynek az országunkban való megtelepítéséhez olyannyira hozzájárultak, és amely már szétbomlással fenyeget. (…)
A tolerancia mint háborús fegyver
A zsidó szekta tagjai térítenek leginkább a világon, de a kereszténységgel vagy az iszlámmal ellentétben, amelyek szándéka minden faj egyedeinek a megtérítésére irányul, a zsidók nem tervezik a judaizmusra téríteni a világot, hanem egyszerűen arra ösztönzik a többi népet, hogy hagyják el a nemzeti és vallási identitásukat a „tolerancia” szellemének előmozdítása végett. A fehér embert bűntudatra ébresztő szüntelen kampányok a rabszolgaság, a gyarmatosítás, a harmadik világ kifosztása vagy Auschwitz tárgyában csak arra szolgálnak, hogy térdre kényszerítsék az ellenfelet egy szelíd módszerrel. Amikor már csak a zsidók maradnak egyedül a Földön, akik megőrzik a hitüket és a hagyományaikat, végre mindenki Isten választott népének fogja elismerni őket. A „küldetésük” (gyakran használják ezt a kifejezést) a többi nép lefegyverzése, minden, ami nem zsidó felbomlasztása, hogy elősegítsék ezt az egyetemes „békét”. Ahogyan Ézsaiás próféta megállapítja: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú, az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat…” (Ézsaiás 11, 6-9). Izrael háromezer év óta annyira várt messiása akkor majd helyreállítja Dávid királyságát és a zsidóknak adja az egész univerzumra kiterjedő birodalmat. Számos nagyon nyílt szöveg létezik e tekintetben.
Így a zsidókat rábírják, hogy folyamatosan küzdjenek a világ egyesítésének előmozdításáért és a messiás eljövetelének siettetéséért. A propaganda az ő területük, nem véletlen tehát, hogy olyan sokan vannak és olyan befolyásosak minden médiumban. Kezeik között a „tolerancia” és az „emberi jogok” rendkívül hatékony fegyverré válnak. Valójában, ahogyan megérthették, nem annyira a nevükről és a külsejükről ismerhetők fel a zsidók, mint inkább arról, amit mondanak, írnak és tesznek mindenhol, ahol állomásoznak.
Szelektív amnézia és mesemondás
Tudjuk, hogy nagyon sok zsidó játszott abszolút lesújtó szerepet az 1917-1991-es szovjet tragédiában a velejáró harmincmillió halottal. Emlékezzünk röviden, hogy Karl Marx zsidó családból származott, és hogy magának Leninnek zsidó vér fojt az ereiben; Trockij, a vörös hadsereg vezetője egy Bronstein nevű zsidó volt, miközben Kamenyev (Rosenfeld) és Zinovjev (Apfelbaum) irányította a két orosz fővárost. De a kommunizmus bűneiben kitűnt zsidók listája végtelen. El kell mondani és meg kell ismételni, hogy nagyon súlyos a zsidó funkcionáriusok és a zsidó hóhérok felelőssége ebben a történetben. A „tökéletes” világ, melyet kifőztek, és amely állítólag „elkerülhetetlen” volt, kezdettől fogva valóságos rémálomnak bizonyult a népek számára, és 1948-ig kellett várni, hogy a zsidó entellektüelek eltávolodjanak a sztálinista rezsimtől, abban a pillanatban, amikor Sztálin végül „anticionista” kampányt indított a zsidó káderek eltávolítására a vezető posztokból.
Ezt a vitathatatlan tényt szisztematikusan elhallgatják. Két évszázad együtt c. könyvében Alekszandr Szolzsenyicin felháborodik, hogy a zsidó értelmiségek még mindig nem hajlandók elismerni felelősségüket keresztények százezreinek a lemészárlásában. Ráadásul megjegyzi, hogy egyesek közülük szégyenletesen a bolsevik rezsim áldozatainak mutatkoznak.
Ez a szelektív emlékezethiány szükséges olyan emberek számára, akik szüntelenül az „ártatlanságukat” hangoztatják, ahogyan azt rendszeresen konstatálhatjuk az írásaikban, és ahogyan például az Israël Magazine, a vezető francia nyelvű izraeli havilap 2003. áprilisi számának vezércikkében olvashatjuk egy bizonyos André Darmon tollából: „Egy zsidó vagy egy gyermek megölése megsíratja Istent, mert az egyetemes etika és ártatlanság hordozóját irtják ki.”
Nem kevesebbet ír!
Következésképpen teljesen elképzelhetetlen számukra, hogy felelősek legyenek bármiféle atrocitásért. A zsidók csak áldozatok, egy rossz és ellenséges világ „bűnbakjai”. De rövidesen, ebben biztosak lehetünk, minden elrendeződik: a messiás megbünteti a „rosszakat” és visszaállítja Izrael fiait a jogaikban.
Ugyanebben a lapszámban egy bizonyos Frederick Stroussi kijelenti, hogy a náci rezsim rosszabb volt, mint a sztálini. Ennek alátámasztására felidézi az elmondhatatlan kegyetlenségeket, amelyeket egyes SS-tagok követtek el: megtudjuk például, hogy Cukurs lett SS-tagnak az volt a „hobbija, hogy zsidó csecsemőket dobott fel a levegőbe, hogy főbe lője őket, mint az agyaggalamb-lövészeten”. Többek között azt is megemlíti, hogy „SS-tagok gyermekeket erőszakoltak meg, mielőtt meggyilkolták őket”. Ezen a téren a példák nem hiányoznak, és a II. világháború kétségtelenül nagymértékben hozzájárult Izrael gyermekei termékeny fantáziájának táplálásához.
Hacsak nem, nyilvánvalóan, újra a „kivetítési” szindróma megnyilvánulásáról van szó. Tudjuk ugyanis – még ha a média nem is beszél róla sohasem –, hogy sok zsidó és rabbi keveredik pedofil bűncselekményekbe (vö. Hervé Ryssen: Le Fanatisme juif, 2007), és a gyermekgyilkosságok is talán inkább zsidó specialitás, mintsem az SS-elme jellemzője. Egyébként Ariel Toaff professzor (Róma volt főrabbijának a fia) leleplezései a Véres húsvét című könyvében megerősítették a rituális gyilkosság gyakorlatát az askenázi zsidóknál.
Érzelmi törékenység
Meg kell tehát érteni, hogy a zsidók szenvedése senki máséhoz nem hasonlítható. Következésképpen nem tehetünk mást, mint hogy felháborodunk azon, amit Stéphane Courtois történész állít a Kommunizmus fekete könyve előszavában: „Egy ukrán kulákgyerek halála, akit a sztálinista rezsim szándékosan szorított az éhezésre, ugyannyit "ér", mint a varsói gettó egy zsidó gyerekének az éhhalála.” Ez az egyszerű állítás éppen elég, hogy kiprovokálja Frédéric Stroussi dühét, aki „megdöbbentnek” mondja magát egy ilyen sértés miatt. Ez szerinte nem több és nem kevesebb, mint „aljas” beszéd, és „obszcén támadást” jelent Izrael ellen: „Hogy jön ide ez az összehasonlítás? Miért kell egy zsidó gyermek mártíriumát felhasználni azt a gondolatot elhintő csalárd és hitvány célzáshoz, hogy a zsidók "árnyékot" vetnek a totalitarizmusok más áldozataira, minden figyelmet rájuk monopolizálva?”, írja.
A cikk szerzője, mint látjuk, túlzó és teljesen aránytalan módon reagál a nagyon visszafogott Stéphane Courtois igencsak szelíd és kétségtelenül indokolt szavaira. Itt ezt „a frusztráció iránti nagy intoleranciát” fitogtatja, amely annyira jellemzi a zsidó értelmiségieket. Ezek a reakciók nyilvánvalóan nem „normálisak”.
Jegyezzük meg itt, hogy az Israël Magazine a zsidó közösségnek szánt havilap, következésképpen nehezen lehetne Frédéric Stroussit azzal vádolni, hogy meg akarta téveszteni a goj olvasókat a bolsevizmus valódi természetét vagy az SS-katonák ördögi kegyetlenségét illetően. A diskurzusa tehát nem egy csalárd dialektikának felel meg, amint azt az antiszemiták állíthatnák, hanem valójában a zsidó lélek lényegét tükrözi.
Az agresszív antiszemitizmus a zsidó identitás meg nem értéséből születik, és csak „álnokságot” lát ott, ahol lényegében egy pszichés zavar által kiváltott egzisztenciális szorongás lakozik.
Egy hisztérikus nép
Egyetlen zsidó sem merte sohasem megközelíteni – ha mondhatjuk – az „átlátszó tükröt”, amelyet a freudi pszichoanalízis tartott a zsidók elé, amelyen keresztül a zsidók állítólag az emberiséget látják, amelyben azonban, ha jól megnézzük, a tájolásán játszva, a judaizmus teljes neurózisa is visszatükröződik. A pszichoanalízis ugyanis, ugyanúgy, mint a marxizmus, zsidó „tudomány”, egy zsidó entellektüel agyából. Logikus volt tehát megkérdezni magunktól, hogy a freudi „felfedezések” vajon mennyiben feleltek meg a zsidó sajátosságnak is. A válasz nem volt nyilvánvaló, és mindenféle könyvek százait kellett aprólékosan átvizsgálnunk ahhoz, hogy rájöjjünk: a vérfertőzés kérdése szaggatóan fájdalmas volt a zsidóság irodalmi termésében, és ez távolról sem csak elméleti kérdés. A zsidó anyák nagyon szeretik a fiaikat, ez jól ismert, és éppen a valóságos vagy feltételezett vérfertőzés van a hisztériának nevezett jól ismert elmebetegség eredetében, amely – mintegy véletlenül – felkeltette Freud figyelmét elméletei kidolgozásában.
Ebből kiindulva teljesen természetes volt a judaizmus és a patológiás hisztéria közötti párhuzam, és nagyon meglepő konstatálni, hogy a judaizmus pontról pontra tökéletesen lemásolja ezt a betegséget: hisztrionizmus (beteges szereplési vágy), depresszió, állandó szorongás, paranoia, introspekció (túlzásba vitt önvizsgálat), egocentrizmus (önközpontúság), amnézia, manipuláció, mitománia (kényszeres hazudozás), önazonossági ambivalencia, profetikus delíriumok, nemi bizonytalanság stb. – minden benne van. Jó zsidóként Freud egyszerűen kivetített egy a közösségére nagyon jellemző problémát az emberiség maradékára. Valójában tehát nem „Oidipusz-komplexusról” kell beszélni, hanem „Izrael-komplexusról” (a zsidóság mint kollektivitás értelmében – H.T.), és tényleg úgy tűnik, hogy a zsidóknak nincs nagy kedvük erről a témáról vitatkozni.
Másrészt minden pszichiáter azt állítja, hogy a hisztérikus nő annyira kíván az apjától vagy az orvosától gyermeket, hogy végül meggyőzi magát arról, hogy tőle terhes, és kifejleszti azt, amit „ideges terhességnek” neveznek. Márpedig az összes zsidó szerző mindig ugyanazt a kifejezést használja a megváltójuk eljövetelének említésére: a „messiás megszülése”, mondják. A zsidó közösség, amint azt megértettük, „Isten hitvese” (a kabbalisták sekinája), aki feltételezhetően megszüli a messiást, valójában hajlamos erre a hisztérikus nőt jellemző ideges terhességre. Karl Kraus ausztriai zsidó újságíró, aki nem túlságosan értékelte Freudot, akkoriban azt mondta: „A pszichoanalízis az az elmebetegség, amelynek a gyógyszere szándékozik lenni.” A megfelelő képlet azonban így hangzik: „A judaizmus az a betegség, amelyet a pszichoanalízis szándékozott meggyógyítani.”
A nemi forradalom
Freud után más zsidó gondolkodók szimbiózist dolgoztak ki a marxizmus és a freudi doktrína között. Előbb Wilhelm Reich, majd Herbert Marcuse. A szocialista forradalomnak szexuális forradalomnak is kellett lennie, hogy szerintük szétrobbantsa a patriarchális családi sejtet, és „felszabadítsa a szexualitást”. Ezek az elméletek nagyban inspirálták a ’68. májusi egyetemista lázadást, amelynek során a zsidó agitátorok (Geismar, Cohn-Bendit, Krivine stb.) ismét döntő szerepet játszottak. A ’70-es években azután kibontakozott a feminista hullám, amelyben a zsidó nők újra csak az előtérben voltak (Gisèle Halimi és Elisabeth Badinter Franciaországban). (…)
A pornómozi nagy hulláma kísérte ezt a „felszabadulást”, és itt meg kell állapítanunk, hogy a zsidó producerek és filmrendezők nagyon fontos szerepet játszanak a pornóiparban (vö. Hervé Ryssen: La Mafia juive, 2008). Ezzel párhuzamosan a biszexualitás freudi elve is elősegítette a homoszexualitás (köztéri) felbukkanását.
Háborús gépezet az emberiség ellen
Valójában eme „erkölcsi felszabadulás” egyetlen kézzelfogható eredménye – a fehér férfi szisztematikus bűntudatra ébresztésével együtt, akit a mozin, az irodalmon és a történelmen keresztül fáradhatatlanul a bolygó összes bajának a nagy bűnöseként denunciálnak – az európai társadalmak látványos összeomlása volt. A judaizmus rettenetes egyenlősítő fanatizmusa, amely minden különbözőség, minden önazonosság legyalulására törekszik, valójában a világ megsemmisítését célozza, ez az igazság.
Maga Itzhak Attia, a Jad Vasem Intézet francia nyelvű szemináriumainak igazgatója írja az Israël Magazine előbbi számában: „Még ha az értelmünk minden erejével azt is kiáltja nekünk, hogy milyen abszurd dolog egy olyan jelentéktelen kis nép, mint az izraeli és az emberiség maradéka közötti szembenállás, (…) bármilyen abszurdnak, inkoherensnek, szörnyűségesnek is tűnjön, igenis elköteleztük magunkat egy Izrael és a nemzetek közötti bensőséges harcban, amely csak népirtó és totális lehet, mert kölcsönösen az önazonosságunkról van szó.”
Jól olvasták: a zsidó nép és az emberiség maradéka közötti harc csakis „népirtó és totális” lehet. Izrael „békéje” nem több és nem kevesebb, mint az egész emberiség halálos ítélete.
A gonosz semlegesítése
Kérdés tehát, hogy semlegesíthető-e a judaizmus agresszivitása, hogy megkíméljük az emberiséget olyan bajoktól, amelyek súlyosabbaknak bizonyulhatnak, mint a marxizmus, a pszichoanalízis és a globalista ideológia együttesen. Először el kell ismerni a nyilvánvaló igazságot, hogy a kölcsönös meg nem értés mindezen évszázadai után a keresztény, muzulmán és hitleri antiszemitizmus mind megbukott a „zsidókérdés” megoldásában. A tény az, hogy a zsidók abból a gyűlöletből táplálkoznak, amelyet mindenhol kiváltottak az egész világ népeinél. Ez a gyűlölet, amint azt tudni kell, nélkülözhetetlen a genetikai és szellemi túlélésükhöz, mert lehetővé teszi számukra, hogy összezárják közösségük sorait, és átkeljenek az évszázadokon, ott, ahol más civilizációk végleg eltűntek.
A maguk részéről a rabbik mindent megtesznek, amit csak tudnak, hogy biztosítsák a zsidókat, hogy a zsidóság beleivódott a génjeikbe, hogy még egy renegát zsidó is zsidó marad, és hogy következésképpen tökéletesen fölösleges a közösségi börtön elhagyásával próbálkozni. Mert a judaizmus egy börtön. Azt állítani, hogy egy zsidó csakis zsidó maradhat, ez tehát a judaizmus javára való munkálkodás, vagyis, ellenkezőleg, mindent el kell követni, hogy befogadjuk ezeket a betegeket közénk, mert a zsidók nem „álnok” emberek, hanem betegek, akiket gondozni kell. Egyénenként szeretni kell a zsidókat, és őszintén kell szeretni őket, hogy kiszabadítsuk őket a börtönből, ahová be vannak zárva. Csak ezzel a feltétellel szabadulhatunk meg a befolyásuktól, miközben ők megszabadítják önmagukat a bennük lakó gonosztól, amely az egész emberiséget fenyegeti.
(Psychopathologie du judaïsme, 2007)
Hervé Ryssen tehát egyértelműen kimutatta, hogy a zsidó neurózis forrása a zsidó családokban tömegesen gyakorolt vérfertőzés, amely irodalmi toposzként rendszeresen felbukkan a zsidó szerzőknél, különösen a francia nyelvűeknél. Elsők között éppen Léon Blum, Franciaország későbbi miniszterelnökének a házasságról szóló művében, imigyen: „Sohasem ismertem fel, hogy a vérfertőzés tulajdonképpen visszataszító, és bár nem kutattam az okait, hogy miközben egyes társadalmakban eltűrik vagy előírják, a miénkben miért tartják bűnnek, egyszerűen megjegyzem, hogy természetes és gyakori dolog szerelemmel szeretni a fivérünket vagy a nővérünket. De ha ez természetes is, azt beismerem, hogy egyáltalán nem szükségszerű.” (Du Mariage, 1907, 82. old.) „Egyes társadalmakról” beszélve Blum nyilvánvalóan a zsidó közösségre utal, amelyben felnőtt.
A kortárs francia irodalomban szintén zsidó szerzők boncolgatják leginkább a témát, például Christine Angot-Schwartz L’inceste (A vérfertőzés, 1999) és Karine Tuile La domination (Az uralkodás, 2008) c. kulcsregényeikkel teljesen nyíltan a saját faji-kulturális miliőjükbe ágyazva a meseszövést. Egészen más taktikát választ Jonathan Littel, aki Jóakaratúak (2006) című, magyarul is megjelent holokauszt-rémregényével úgy próbálja evakuálni ezt a vérfertőző neurózist, hogy beteges zsidó fantáziáit kivetíti a gojokra, adott esetben a nemzetiszocialistákra és különösen az SS-re. Ez az inverzió-projekció (megfordítás-kivetítés) mint módszer a judaizmust jellemző hisztérikus paranoia egyik sajátossága. Érdekes módon a The New York Times amerikai zsidó napilap irodalmi sztárkritikusa is ugyanerre a következtetésre jutott. Michiko Kakutani szerint ugyanis Littel csak „de Sade márki gyatra utánzója”, akinek „egy túlságosan telepakolt bőröndre” emlékeztető (csaknem ezer oldalas) könyve „kínzások, csonkítások és a narrátor szado-mazochista és vérfertőző agyrémeit illusztráló epizódok szüntelen sorozata”. (Unrepentant and Telling of Horrors Untellable, nytimes.com, 2009. 02. 23.)
Íme, a zsidó patológia egy mondatba sűrítve: vérfertőzés és szado-mazochizmus (az uralkodás vágya mást kínozva és a behódolás vágya önmagát kínozva), amely magatartás karikatúraszerűen jellemzi az állandóan brutális hataloméhség és siránkozó önsajnálat között ingadozó zsidókat.
Egyébként a sajátságos zsidó neurózis egyik következménye a nemi bizonytalanság (homoszexualitás, transzszexualitás, pedofília), amely – akárcsak a fajkeveredés – annak tagadása, ami egy felnőtt lényét meghatározza. Így az infantilis regresszív neurózis a judaizmus kulturális normájává vált. Ennek kórtüneteként a beteg visszavágyik abba a stádiumba, amikor a csecsemő még nem ismeri fel sem a nemi különbségeket, sem a „másik” létezését, visszavágyik a mélyemlékezetében rögzült abszolút komfort érzésébe, amely akkor töltötte el, amikor egynek hitte magát az anyjával. Ez a neurózis természetesen a családon belüli szexuális kapcsolatok következménye, amelyek az évszázadok során egyre gyakrabban fordultak elő a szerteszét szóródott kis izraelita közösségekben. Végeredményben „visszatérés az eredethez”, „visszatérés az anyai ölbe”. Ugyanez a tematika magyarázza metafizikai értelemben az „Izraelbe való visszatérés” (alija) vágyát, az ősi és „tiszta” forráshoz való állandó visszatérés szükségletét. Azáltal, hogy közösségi szabályaiba és szokásaiba zárta a zsidókat, a Tóra az idők folyamán tovább súlyosbította ezt a vérfertőző neurotikus magatartást, ráadásul egy sajátságos genetikai profilt és egy sajátságos mentális struktúrát adva nekik. A visszatérés reménye annyira hevítette a zsidókat, hogy másokkal ellentétben 2000 év alatt sohasem olvadtak bele más népekbe.
Ez a tökéletes, önelégült és idealizált egység a zsidó neurózis alapja, amelyet kultúra rangjára emeltek, és amely egy sajátságos lenyomatot adott a zsidó vallásnak: az univerzalitást, vagyis az egyediség és a különbözőség elutasítását, ugyanakkor skizofrén módon (a zsidó lélek par excellence állapota a tudathasadás) a zsidó különbözőség előmozdítását. Ennek a „gyermek-anya” fuzionális regressziónak a következményei egyszerűen a nemi, faji, vallási különbözőségek elutasítása másoknál, de a mások számára is kötelezőnek gondolt saját kulturális korpusz körömszakadtáig való védelme. Ebből ered a zsidó alkalmazkodó-képtelenség (aszociabilitás), amely bomlasztó „értékeket” terjeszt annak érdekében, hogy a világ a judaizmus neurotikus kulturális normái szerint egyesüljön.
Az anyai ölbe való visszatérés vágya tehát a zsidó lélek központi eleme, de mert ez nyilvánvalóan lehetetlen, tudat alatt a zsidó folyamatosan rosszul érzi magát és kielégületlen. Nem tudja, hogyan találhatná meg újra ezt a kényelmes egységet, amely olyannyira jelen van a zsidó kulturális világban a vallási, filozófiai és társadalmi hagyományon keresztül egyaránt. Vallási hagyományuk abból az elvből indul ki, hogy a jelenlegi világ „összetört”, és újjá kell építeni, magától értetődően zsidó normák alapján. A világ alatt persze az egész Földet értik, és a rájuk jellemző szerénységgel „isteni küldetésüknek” tartják az újjáépítését. Valójában a vérfertőző regresszív neurózis szélsőségesen erőszakos megnyilvánulásáról van szó, amely egy nemzeti kultúra dimenzióját öltötte magára, arra ösztönözve őket, hogy megoldják ezt a számukra permanens problémát. Márpedig a megoldást minden „másság” elpusztítása jelenti, mert logikus módon csak ily módon érhetik el ezt a képzeletbeli egységet.
Egy bizonyos David Saada így magyarázza ezt a Tribune Juive c. felekezeti lapban: „A midrás (a rabbik bibliamagyarázata) és a kabbala azt mondja, hogy Isten a miénket megelőző világokat teremtett, és elpusztította őket, mert nem tetszettek neki. A mi világunkat ezek romjaira teremtette, de nem azért, mert képtelen egy tökéletes világot építeni. Ellenkezőleg, az volt a célja, hogy az ember használhassa a benne lévő potenciált a világ megjavítására, Isten partnerévé válva. Ez a tökéletlenség egy felhívás az ember tökéletesedésére, miközben más irányzatokban kétségbeesett filozófiáknak ad helyet. Nem úgy, mint a Tóra számára, amely a cselekvés, az optimizmus, a remény alapvető filozófiája. Egyébként az a gesztus, amely leginkább képviseli a micvót, a parancsolatot a Tórában, a cedaka: a jótékonykodás és az igazságosság. Nem csak az adakozásról van szó, hanem egy bizonyos igazságosság visszaállításáról. Ez egy megjavító gesztus.”
A zsidó jótékonykodás közismert, elég csak az oroszországi és ukrajnai zsidó oligarchák „filantróp” ténykedésére utalni, amelynek cégére alatt az utóbbi három évtizedben szó szerint szétrabolták ezt a két balek szláv nemzetet, miután bolsevik fajtársaik korábban már szintén szó szerint megtizedelték őket. Ami pedig a világ zsidó normák szerinti megreformálását illeti, ebből is kaptunk már némi ízelítőt a marxizmus zsidó politikai komisszárjaitól és a neoliberalizmus zsidó finánctőkéseitől, a globalizmus (többnyire szintén zsidó) neokonzervatív háborús uszítóiról nem is beszélve.
Amint látható, a zsidó projekt nem más, mint egy egyetemes politikai-vallási program rangjára emelt pszichopatológia. Ennek ismeretében könnyedén megcáfolható Saada okoskodása, aki tudat alatt a zsidó közösséget akarja „megjavítani”, és akkor is a judaizmusról van szó, amikor „kétségbeesett filozófiáról” beszél, mert a judaizmus végcélja, vagyis a csecsemő állapothoz való visszatérés egész egyszerűen lehetetlen. Saada tudatalattijában olvasva az is nyilvánvalóvá válik, hogy állításával ellentétben a judaizmus valójában a tétlenség (újra csecsemővé válni), a pesszimizmus és a reménytelenség filozófiája.
Noha a zsidók törekednek rá, hogy jelen legyenek minden társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális csoportban, meglepő egységet tanúsítanak egy „új világra” vonatkozó látomásukban, amelynek az egységét erővel kell megvalósítani, eltüntetve minden faji, etnikai, politikai, vallási, filozófiai stb. különbözőséget. A rabbik a „tikkun olam” kifejezést használják erre, amelynek értelmében a zsidók történelmi szerepe a jelenlegi világ „megjavítása” lenne, egyetlen egységbe forrasztva azt a nemzetek összeomlását követően, egyúttal megteremtve az egyesült világ fölötti szuverenitásukat. Ez magyarázza az állandó törekvést a világ egyesítésére egy világkormány alatt az egymástól látszólag nagyon különböző zsidóknál. E projekt lélektana egyértelműen bizonyítja a „másik”, a „másság” elfogadására való képtelenségüket.
Megismételve és kihangsúlyozva a lényeget, valójában egy csecsemőkori hiedelemről van szó, amikor az újszülött még nem tud különbséget tenni önmaga és az anyja, a saját és anyja léte között, és mivel az abszolút elégedettség állapotában van a szoptatási időszak alatt, teljesen természetes számára, hogy a „másik” hiánya teszi tökéletessé saját fejlődési szintjét, egészen az apa felbukkanásáig, amely egyfajta traumaként végül ráébreszti a saját énje és a többiek közötti különbségre. Ez magyarázza a zsidók anyjuk iránti megszállott rajongáságát, és vice versa, valamint ezzel együtt annak a szükségletét is, hogy a vérfertőzés gyakorlásával visszatérjenek a csecsemőkori állapotba. Másrészről a vérfertőzés széles körű gyakorlata az, amely kulturálisan meghatározta a judaizmus szellemiségét, miközben a vérfertőzésben megnyilvánuló neurózis gyakorlatilag egy radikálisan antiszociális tervet eredményezett azzal a céllal, hogy szétromboljon minden a zsidóétól különböző személyiségformát, teljesen elzsidósítva a világot.
A Ryssen-féle judeopszicho-analizáló tudományos értekezés vulgarizált változata tehát valahogy így hangzik:
A zsidónak minden egyes nap meg kell küzdenie születetten terhelt állapotával. Már az is éppen elég neki, hogy kiskorában a papája rendszeresen szodomizálta, a rabbiról nem is beszélve, és hogy a mamája a kisöccsét vagy a kishúgát molesztálta. Ne súlyosbítsuk még mi, nem zsidók is gyűlöletünkkel a kálváriáját. Azt kell tehát mondanunk neki, hogy hiába is próbálja a gojokat hibáztatni saját nemi eltévelyedései meg a számára láthatóan életfilozófiaként szolgáló gojgyűlölete miatt, mi csak jót akarunk neki. Mindenekelőtt azonban neki kell alkalmazkodnia többségi környezetéhez, és nem fordítva. Udvarias, szelíd és szerény viselkedést kell tanúsítania. Röviden, meg kell szűnnie zsidónak lenni a közjó érdekében.
Kedves zsidó barátunk! Íme, egy hasznos és üdvös tanács számodra: gyógyulj ki gyermekkorod neurózisaiból, békülj ki a világgal! Felejtsd el a vérfertőzést! Nem, a világ nem átkozott. Nem, az emberek nem gonoszak. Lásd be, hogy te vagy hisztérikus! Majdnem minden betegségnek megvan a maga gyógymódja. Talán még a tiédnek is. Elég, ha elkezded szeretni az embereket, az országot, ahol élsz, ha elfelejted zsidóságod aberrált mítoszát, ha normális (tehát heteroszexuális, konszenzuális és felnőttek közötti) nemi kapcsolatokat folytatsz. Meglátod, hogy végül asszimilálódsz a normalitáshoz, vagyis befejezed a zsidóskodást.
Ezután minden megváltozik. Nem lesznek többé rémálmaid a túldimenzionált fütyivel felszerelt papádról. Megszűnik az üldözési mániád a harisnyakötős Hitler-látomásokkal. Ráadásul elfogadható leszel nem zsidó honfitársaid számára is, akik pedig nem kértek meg rá, hogy telepedj a nyakukra még jobban elcseszni a gyakran nélküled sem fenékig tejfel életüket.
Igen, a judaizmus egy rémálom! De ne félj, kigyógyulhatsz belőle. Csak el kell ismerned a betegségedet, vagyis azt, hogy a judaizmus egy vérfertőzésből eredő neurózis, amelyből nem azzal lehet kigyógyulni, ha másokat vádolsz meg a saját bűneiddel és devianciáiddal. Az embernek nem szeretnie kell a betegségét, hanem meg kell tőle szabadulnia.
Rajta, zsidó! Menni fog. Meggyógyulhatsz. A judaizmus, akárcsak a dohányzás, nem egy végzetszerűség. Róla is le lehet szokni. Akarat kérdése az egész.
Zsidó barátaink, nem akarunk nektek semmi rosszat! A felszabadítóitok vagyunk! Ugyanazok, mint ti voltatok nekünk 1945-ben. Megszabadítunk titeket önmagatoktól! Vége lesz az apa-fiú szodómiának, a rabbik általi szexuális zaklatásoknak, a Talmud szentesítette pedofíliának és gojgyűlöletnek! Peace and Love! Ámen.
Mielőtt azonban Ryssen doktor tanácsát követve megpróbálnánk kiszabadítani a zsidókat saját patológiás pszichéjük börtönéből, ahonnan a legtöbbjük vélhetően nem is igen akar kiszabadulni, mert valójában nagyon is jól érzik magukat benne, a franciáknak inkább őt magát kellene kiszabadítaniuk a börtönből, ahová potenciális páciensei azért juttatták, mert a lelki betegségük tüneteit diagnosztizálva egy mélységesen keresztényi szellemiségű („szeressük ellenségeinket”) terápiával szándékozott segíteni rajtuk – akaratuk ellenére.
Addig is, aki képeslapon szeretné támogatásáról biztosítani néhány bátorító (akár magyar) szóval a jelenlegi megpróbáltatásában, az alábbi címen megteheti:
M. Hervé LALIN
Maison d’arret de Fleury Mérogis
Batiment D3
no. 459091
Cellule 4G05
7 avenue des peupliers
91700 Fleury Mérogis
France
Összeállította és fordította: Hep Titusz
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
