„Az isteni Sarah Bernhardt” Jeanne d’Arc szerepében tündököl egy csodálatos plakáton Eugène Grasset svájci származású francia iparművész litográfiáján a Magyar Nemzeti Galériában.
A fenti idézőjelek között a nemrég bemutatott francia–belga életrajzi film címe olvasható, melynek főszereplője a 20. század Párizsának legendás francia színésznője. Sarah Bernhardtról azt írják, hogy a világ első szupersztárjaként ünnepelték, és a „La Divine”, azaz „Az isteni” néven emlegették. Az őt ábrázoló fantasztikus grafika azonban csupán egy a sok közül, amelyeket a budai Várban, a Nemzeti Galéria kiállítótermeiben láthatunk, Az élet művészete – Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914) című kiállításon.
A szecesszió stílusa máig velünk él. Gondoljunk csak Lechner Ödön csoda szép épületeire, vagy akár az Iparművészeti Múzeumra, amely ugyan most nem a legszebb arcát mutatja, hiszen félbehagyták a felújítást, de reméljük, lesznek még jobb napjai. Budapest századfordulós bérházai, lakótömbjei javarészt a szecesszió jegyében épültek, melynek fénykora éppen erre a nagyjából tizenöt-húsz évre esett szerte Európában. A szecesszió kivonulást jelent, távolodást a historizmustól, az eklektikától, a régi korokat idéző történelmi stílusoktól. Ekkorra tehető a természet felfedezése a művészet számára. A modern kor modern formákat igényelt. „A szecesszió már nem a múlt stílusaiból, hanem a természetből merített. Az élő, organikus formákat ornamenssé stilizálta, a gyönyörű dekoratív minták pedig beboríthattak bármilyen tárgyat. Ez volt az első művészeti irányzat, amely tudatosan törekedett a vizuális kultúra egészének átformálására a modernség jegyében. Mivel a szecesszió ideálja az összművészet, valóban »az élet művészete« volt, esztétizmusa áthatotta a mindennapi életet. Így elsősorban az alkalmazott területeken virágzott. Szemléletét hatékonyan népszerűsítették a legszélesebb közönség körében a különböző populáris műfajok, amilyen a kiállításunk fókuszában álló plakátművészet is” – olvashatjuk a tárlaton.
A kiállítás szimbóluma az az aranyozott bronz asztali villanylámpa, amely A fátyoltáncosnő címmel látható az első teremben. Az amerikai származású Loïe Fuller (1862–1928) táncosnő a századfordulós Párizs sztárja volt. 1898-ban lelkes fogadtatás mellett Budapesten is fellépett. Híres szerpentintáncában színes fényekkel megvilágított óriási fátylakkal, örvénylően mozgott. A tánc – a szecesszió szimbólumaként – az emberi alakot dekoratív ornamenssé változtatta. Fullert többen is megörökítették, például Koloman Moser és Toulouse-Lautrec. A róla készült talán legismertebb alkotások mégis a párizsi szobrász, François-Raoul Larche nevéhez fűződnek, aki többször is megformázta a táncosnőt. A Nemzeti Galéria kiállításán látható kisplasztika, mint megtudhattuk, valójában egy lámpa, a lepel redői két villanyégő foglalatát rejtik.
A plakát az utca művészete. Az első falragaszokat egy francia művész, Jules Chéret tervezte, aki kiválóan ráérzett arra, hogy a plakátnak lényegre törőnek kell lennie. A Saxoléine (1895) című grafikája élénk színeivel, mozgalmas kompozíciójával méltán lett az egyik leghíresebb a korabeli plakátok között. Chéret műhelyében az 1890-es évek végéig több mint ezer plakát készült, a művész kereskedelmi és kulturális témákban is otthonosan mozgott.
A Saxoléine egy egész plakátsorozat volt, amely a villanyvilágítás kora előtt széles körben használt petróleumlámpába való petróleumot reklámozta. A másik nagy hatású plakáttervező a szintén francia Toulouse-Lautrec. Nem mindig a szépséget kereste, ha kellett a csúnyát is ábrázolta festményein és pasztelljein, ahogyan plakátjain is. A mostani kiállításon két falragasza is látható. Tegyük hozzá, az ilyen nagy méretű, színes plakátok létrejöttéhez elengedhetetlen volt a litográfia, azaz a kőrajz technikája, ami a 18. század vége óta folyamatosan fejlődött.
Gustav Klimt 1898-ban kiállítási plakátot készített a Secession nevű művészcsoport számára. A képen Thészeusz és a Minotaurosz küzdelme látható: az innováció és konvenció harca kifejezi a művészcsoportnak a konzervatív ízlés ellen vívott küzdelmeit. Érdekes, hogy a kép bal oldalán óriási üres felületet hagyott szabadon a művész, ami akár azt is jelentheti, hogy ide bárki belerajzolhatja a saját üzenetét.
És már el is érkeztünk Alfons Mucha káprázatos, ízig-vérig szecessziós plakátjaiig. „Párizsban lett híres a cseh származású mester, akinek plakátjai az akadémizmusban gyökerező bonyolult allegóriákkal, aprólékosan kidolgozott dekoratív ornamentikával és halvány színekkel valójában nem feleltek meg az elvárt funkciónak, mégis lenyűgöztek mindenkit” – olvashatjuk a kiállításon. Remekül alátámasztja ezt az állítást az F. Champenois kiadóvállalat számára 1898-ban készített plakát, amelyen Mucha egy szépséges, már-már földöntúli leányzóval és burjánzó ornamentikával reklámozza a párizsi kiadóházat.
S most térjünk rá a magyar plakátművészet szárnypróbálgatásaira! Az első magyar művészi plakátot a festőfejedelem, Benczúr Gyula készítette. Tegyük hozzá, a kiállítást, amit Benczúr reklámozott, még 1885-ben rendezték, ez lehet az oka, hogy a Nemzeti Galéria mostani tárlaton nem láthatjuk ezt a falragaszt. Akkoriban ugyanis még a historizmus hódított, csak az 1898-ban az Iparművészeti Múzeumban megrendezett Modern Művészet című kiállítás mutatta be először a legmodernebb kortárs (már szecessziós) iparművészeti alkotásokat és plakátokat. A kezdeti, szerény eredményeket hozó évtizedek után, csupán 1900 körül mutatkozott meg a magas színvonalú szecessziós plakátművészet a magyar városok hirdetőoszlopain, épületeinek falain.
Rippl-Rónai József rajzos, kissé kezdetleges plakátjaiból is láthatunk itt néhányat, ezek kiállításmegnyitókhoz kötődnek. Családias jellegű képek. Ferenczy Károly és Vaszary János szintén készített plakátokat, általában a saját kiállításaikat reklámozták vagy esetleg a Nemzeti Szalon megnyitóeseményét.
Ha továbbmegyünk a tárlaton, egy nagyobb ugrással eljutunk Horti Pál 1903-ban készült, a Magyar Iparművészeti Társulat lakberendezési kiállítására készített plakátjáig. Ez a grafika már jól mutatja a lassan nálunk is tért hódító szecesszió ismertetőjegyeit. Nemcsak a magyaros virágokkal díszített, keretszerű elrendezés és a kissé romantikus női fej, hanem a szöveg, a betűk megformálása is dekoratív, beleillik a szecesszió növényi ornamentikákkal építkező világába.
„A 19. század végén a művészetről szóló viták fő témája volt az »idegen« modern hatásokkal szemben a sajátosan magyar művészet megteremtésének igénye. A szecessziós iparművészet és grafika egyszerre volt modern és nemzeti, amikor a népművészeti formakincset kezdte el felhasználni. A helyi hagyomány beépítésének gondolata az angol Arts & Crafts mozgalomból eredt, és az önállóságukért küzdő közép- és észak-európai nemzetek szecessziójának lett jellemző vonása” – olvashatjuk a kiállításon.
A plakátok többségén, már a korai kezdetektől, szinte mindig szerepel egy női alak, talán nem véletlenül. Úgy látszik „egy szép nővel mindent el lehet adni” – legyen szó árucikkről vagy akár kiállításról, rendezvényről. Nagyszerűen mutatja ezt Gyügyei Nagy Zsigmond Téli kiállítás (1901–1902) című plakátja, amelyen egy visszafogottan izgalmas, babérkoszorús múzsa tartja a kezében az eseményre invitáló lapot. De gondolhatunk a „fabulonos” lány, Pataki Ági 1970-es évekbeli kisebb-nagyobb plakátjaira is. A Kálvin téren sokáig egy óriási méretű mozaikos képe hirdette az említett terméket. A Nemzeti Galéria mostani kiállításán is túlsúlyban vannak a nőalakok, csak kevés plakáton láthatunk férfiakat.
A tárlat egy egész fejezetet szentel a nőknek Lányok, hölgyek, dámák címmel. A következőket olvashatjuk ebben a témában: „A szecesszió képző- és iparművészetének központi motívuma a nő. A szépségideál a preraffaelita művészektől »örökölt« szűzies lány volt. Alakja leggyakrabban allegóriaként vagy szépségszimbólumként jelenik meg Alfons Mucha művein. A nő érzékisége és szexualitása a századfordulón központi témává vált, a szimbolizmus megteremtette a femme fatale típusát. A férfi célközönségnek szóló plakátok (például az alkohol- vagy dohánytermékek hirdetései) gyakran használtak, ha nem is démoni, de csábító nőalakokat, például Jules Chéret öntudatos, ledér nőtípusát.”
A Nemzeti Gallériában bemutatott anyag nagy része elsősorban a magyar szecessziós plakátművészetről szól, nemzetközi kitekintéssel. A remekül megrendezett, nagyszabású tárlat igazi sztárja Faragó Géza; nem vitás, az ő művei már valóban elérik a korabeli nemzetközi színvonalat. (Persze a századforduló utáni időszakból vannak még más tehetségek is, mint például Biró Mihály, Földes Imre vagy a már említett Horti Pál.)
Faragó Géza művét, a Magyar Királyi Operaház álarcos bálját hirdető plakátot akár Mucha is tervezhette volna. Munkái közül talán a legismertebb a Törley-pezsgőgyárnak 1910 körül készített alkotása, egy másik ikonikus plakátja pedig a Tingli-tangli az Uporban (1908) címet viseli. Upor Józsefnek a Szabadság téren, a Tőzsdepalotában működő kávéházában 1908-ban igazi kabarészenzációt rendeztek. A Magyar Artista Egyesület jótékony célú mulatságán az artisták mellett az orfeumok és a színházak sztárjai is felléptek: „Volt egy kis tingli-tangli, hol Faragó Géza, Szalay József dr. tüntették ki magukat” – írta a korabeli sajtó. Vagyis a plakát alkotója egyúttal az est szereplője is volt, így nem csoda, hogy a saját magát ábrázoló karikatúrája lett a plakáton a főalak. A német Tingeltangel (gyengébb színvonalú, zenés szórakozóhely) kifejezés magyarosított változata egyszerű, zenés szórakoztató műfajt jelent. Könnyed tónust használ a plakát is, amelyen a csúnya, nyakigláb Faragó és a szépséges dáma kettőse a humor forrása.
A kiállításon láthatjuk még többek között Faragó Géza híres Tungsram Wolframlámpa (1912–1914) plakátját, s az ehhez készített festményét, a Nő macskával című képet. Találunk itt korabeli lakásberendezési tárgyakat, szecessziós faragott bútorokat, Zsolnay-kerámiákat, könyvborítókat és címlapterveket is, például a Nyugat vagy a Magyar Iparművészet című folyóiratokhoz.
Kétségkívül a plakátművészet aranykorának számított az 1895 és 1914 közé eső időszak. Aztán volt még egy felfutás 1919-ben, majd az 1960-as, 70-es években. Mára, úgy néz ki, teljesen leáldozott ennek a műfajnak. Ha körülnézünk a városban vagy az autópályák bevezető szakaszain, többségében szellemtelen, grafikailag is igénytelen plakátokat láthatunk. Talán utoljára a kilencvenes években Pócs Péter és Orosz István nyújtottak még igazi élményt a plakátművészet terén.
Egy biztos: érdemes ellátogatni a Nemzeti Galéria földszinti kiállítótermébe, és megnézni ezt a gazdag kiállítást. Köszönet érte a kurátornak, Katona Anikónak és munkatársának, Bakos Katalinnak, valamint azoknak, akik a kreatív munkákat végezték a kiállításdesign és a kiállítótéri grafika területén.
Az élet művészete – Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914) című kiállítás október 5-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
