Sík Sándor a második világháború után, a katolikusok számára igen nehéz történelmi időszakban a „konferenciáknak” nevezett, alkalmakhoz (például nagyböjt vagy advent) kötődő lelkigyakorlat-sorozataival tartotta a lelket a budapesti hívőkben.
„Sík Sándor 1945-től 1961-ig majdnem minden év ádventjén és nagyböjtjében konferenciákat tartott a budapesti (Piarista utcai, majd a Mikszáth Kálmán téri) piarista kápolnában, illetve azzal párhuzamosan Budapest egyik nagyobb templomában, rendszerint a belvárosi plébániatemplomban vagy az Egyetemi templomban. Ezek a négy-hat előadásból álló beszédsorozatok a második világháborút követő másfél évtizedben, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben a magyar katolikus szellemi-lelki tájékozódás legmaradandóbb megnyilatkozásai voltak, melyek sokaknak nyújtottak lelki és szellemi vigaszt. A templomokat, ahol konferenciáit tartotta, minden alkalommal zsúfolásig megtöltötték az emberek.” Az embert próbáló háború utáni esztendőkben, majd az ötvenes években reményt, hitet és vigasztalást váró hívők tömegei jelentek meg ezeken a „konferenciákon”. Még élő résztvevők beszámolói szerint gyakran már sem álló-, sem ülőhely nem akadt, még a lépcsőkön is ültek. Ezeket a konferenciabeszédeket szorgalmas kezek gyorsírással leírták, majd legépelték. A gépelt füzeteket a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára őrzi. Az eleddig a nyilvánosság számára hozzáférhetetlen, publikálatlan elmélkedésekből választottam idézeteket, és írtam hozzájuk rövid, spirituális reflexiókat. Elérhetők, elolvashatók azok a konferenciabeszédek, amelyek nyomtatásban is megjelentek a Vigiliában és az Utak az Istenhez című kötetben, valamint meghallgathatók azok, amelyekről hangfelvétel készült. Ezeket a hangfelvételeket szintén a Piarista Rend Központi Levéltára őrzi. A konferenciabeszédekből és egyéb korabeli publikációkból választott Sík Sándor-idézeteket kurzív betűkkel és idézőjelekkel különítettem el a szövegekhez írott saját meditációimtól, reflexióimtól.
„Ez a világ Isten szeretetének tárgya: azért született, azért jött létre, mert Isten szeretett, és hogy az Isten szerettessék. Minden, ami szeretet, az az Isten.”
A teremtett világ Isten szeretetének tükre. Az embereknek egyénenként eltérő, sajátos talentumaikból adódóan is felelős feladatuk ez a tükrözés. A teremtett világ Isten szeretetének túláradása, emanációja. Képzeljük el, hogy elmegyünk valakihez vendégségbe, aki nagyon örül nekünk. Képzeljük el a vendéglátót, aki olyan túláradóan szeret minket, hogy színültig tölti poharunkat, és a bor túlcsordul, lefolyik a pohár külső falán.
„Az Isten országa nem valami, ami készen van, hanem valami, aminek ki kell alakulni, aminek meg kell valósulni – és ehhez már a mi cselekvésünk is kell. Tennem kell nekem is, tennünk kell nekünk is, ami rajtunk áll, hogy valósuljon meg itt a földön az Isten országa.”
A talentumok kérdése ez. Amit Istentől kaptam (értelem, fizikai lehetőségek, adottságok), azokkal legyek Isten munkatársa. Creatio continua: folyamatos teremtés. Folyamatos fejlődésre is szükségem van. Munkatársként működni együtt a nagy, isteni teremtéssel. Istent növeszteni a lelkünkben. Istennek mi is tudunk ajándékot adni. Ajándékozhatjuk azt, hogy tőle kapott talentumainkkal és szorgalmunkkal, valamint ragaszkodó szeretetünkkel építjük Isten országát. A természetfeletti Isten a természetesre (rád) is számít. Bölcsen és egyszerűen fogalmaz a régi magyar közmondás: „Segíts magadon, Isten is megsegít.”
„Csak csöndet teremts a lelkedben, meg fogod hallani az Isten hangját. Vagy menj, fogd meg a kezét, emelkedni fog veled.”
Odafigyelő csend. Istenre figyelő, paradox módon „aktív passzivitás”. Rád figyelő, koncentrált csend vagyok. Erre példa Lázár két nőtestvére, Márta és Mária esete. Márta a karitatív szeretet, az adás, Mária a kontemplatív szeretet, az odafigyelő befogadás. Mindkettőnek megvannak a maga értékei, egyetlen személyen belül is. Miként a petróleumlámpa lángját, lecsavarom magam körül a világ zaját, felcsavarom magamban Isten nem harsány, de hallható hangját.
„Mit keresek én, amikor az Istent keresem? Keresem a belső békességemet, az egyensúlyomat, lelkemnek elhelyezkedését a szellemek világában, az én életemnek értelmét, a boldogságomat, azoknak boldogságát és élete értelmét, akiket szeretek, az örök életemet (…), mindent, ami nagy, keresek, amikor az Istent keresem.”
Istenkeresésem voltaképp igazi énem keresése. Őt keresem, és igazibb magamra találok. Istenhez imádkozni: lelkünket és egész személyünket ünneplő ruhába öltöztetni. Istent kémleljük a távoli kozmikus világban, és nem vesszük észre, hogy közelebb van hozzánk, mint az orrunk hegye. „Egy istenarc van eltemetve bennem, / A rárakódott világ-szenny alatt.” (Reményik Sándor: Istenarc)
„A mi egész életünk advent. Arra az Úrjövetre való készület, amikor nekünk jön el az Isten. Isten felé lényegében egy út visz: a hit. De ez az egyetlen út ugyanakkor egészen egyéni út is.”
Isten személyesen jött el Saulushoz, amikor az a damaszkuszi úton Pállá lett. Isten személyesen jött el Assisi Szent Ferenchez, amikor az ruhát cserélt egy koldussal, és eljegyezte magát „Szegénység” úrnővel. Isten egyetemes, de mindenkit személyesen szólít, mint az apostolokat, akik Krisztusért mérlegelés nélkül otthagyták a vámosbódét vagy a halászhálót és korábbi életüket, feladataikat. Hitet ébreszteni másokban nehéz. De közvetíteni Istent mégis szükséges. Isten mindenkinek saját utat kínál önmagához. A hit útja nem a nyáj útja, hanem az egyetlen bárányé. Ez a bárány nem klónozható. Nem klónozható számodra a másik ember Istenhez vezető útja. Ne hasonlítsd tehát a sorsodat és az utadat másokéhoz. Isten tiszteletben tartja, hogy te személyiségként vagy külön, felbecsülhetetlen érték.
„Az Istent nem lehet egészen megtalálni. Az istenkeresés: megközelítés. Minél jobban csinálom, és minél nagyobb kegyelemben részesülök, annál közelebb jutok hozzá.”
Önfelmentő lelki restség azt gondolni, hogy mivel Isten felfoghatatlan, ezért nem szükséges fürkésznünk az isteni titkokat. Középkori nagy misztikusok vágytak az Istennel való minél teljesebb kapcsolatra. Az „unio mystica” elérhetetlen, de nemes törekvés. Közelítések lehetségesek, nagyon különböző utakon. A teológia és minden vallás örök paradoxona: Istenről nem lehet beszélni, de kell. Isten gyermeki törékenységgel és szelídséggel közelít hozzánk, a betlehemi csillag hamarosan már jelzi ezt a közelítést. Nekünk is lépéseket kell tennünk felé, miként a napkeleti bölcseknek. Minden adventben újra és újra elindulunk, és járjuk a napkeleti bölcsek karácsony felé tartó spirituális zarándokútját.
„A hitben adva van a félhomály, hogy hősiesség, lendület is legyen benne; a hűség fegyverével kell kitartani.”
Lendület a hitben? Dinamikus, tevőleges hit? Különös kifejezés az, hogy valaki „hitet tesz”. A hűség minden körülmények között fontos, nemcsak elméleti vagy elvont, elvi deklarációban, hanem olykor hősies tettekkel, bátor dinamikával igazolt „talpig nehéz hűségben” is. Mondják manapság, a papság válságban van, a házasságok, a családok is válságban vannak. Tehát a hűség, a kitartás, az állhatatosság van válságban. Ezzel kapcsolatban nincs kollektív bűnösség, mindenkinek egyénenként a saját hűségével kell elszámolnia.
„A vallásosság nem tantárgy. Nem ideológia, amit szóval vagy nyomtatásból el lehet sajátítani. Nem morál. Nem templomba járás és liturgia. Élet Istenből, Krisztusból.”
Ideológiákat gyártunk, könyveket írunk. Jézust egyszer látták írni, amikor a házasságtörő asszonynak megbocsátott, valamit (nem tudjuk, mit) írt a porba. „Mégis: egyedül ő írt, és mi írunk a porba” – fogalmaz Pilinszky. Az Isten nélküli morál csupán szociális szabálykövetés. Minden liturgia, bármilyen szép legyen is, személyes kapcsolat és hit nélkül csupán színpadi mű vagy profán ünnepély. Jézus a szőlőtő – te vagy a szőlővessző: ha nem élő, nem szerves köztetek a kapcsolat, akkor abból nem lesz gyümölcs. A szőlőt pedig művelni kell. Szabad akaratod van, tehát akár saját magadat is le tudod metszeni egy spirituális metszőollóval a szőlőtőről. Ez esetben azonban nem várhatsz szőlőt, azaz gyümölcsöt.
„Nem hiszem, hogy van köztünk, aki ne élt volna át egy negyedórát a szentségház előtt, patak partján, hegytetőn, amikor az Istenhez valamiképpen egészen közel érezte magát.”
A tábor-hegyi „színeváltozás” jelenetben Jézus megengedte Péternek, Jakabnak és Jánosnak, hogy átpillantsanak ama bizonyos másik „dimenzióba”. Lehet, hogy a mi életünkben nincsenek ilyen tremendális, eksztatikus élmények, de vannak az életünkben határhelyzetek, kegyelmi pillanatok, földi zarándokutunkon „Isten-források, oázisok”, melyekből erőt nyerünk, töltekezünk, rekreálódunk, hitünkben erősödünk.
„Sajnos kétségtelen, hogy vallási életünk inkább az ünnepnapokra van beállítva. A kivételes, csodálatos dolgokra. Valahogy az ünnepi Krisztus-köntös tetszik nekünk. Pedig egy héten hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnap keresztény, az csak egy heted kereszténységet él meg, nem az egészet.”
Az igazi nagyság a mindennapokban fénylik fel. Az igazi hősök a hétköznapi hősök. Egy-egy ünnepi pillanatra bárki „össze tudja kapni magát”. De mekkora nagyság az, akinek lelke a legszürkébb, legkopottabb, leghétköznapibb ruhájában, mindennapi rutincselekedetei közepette is „fénylik”. Zavarba ejtő mondat, amikor azt hallom, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Az év többi napja nem az?
„Krisztusban mutatta meg magát Isten az embernek, benne nyilatkoztatta ki magáról mindazt, amit az embernek róla tudnia kell.”
Kempis Tamás művének címe, az Imitatio Christi szó szerinti magyar fordításban azt jelenti: Krisztus imitálása, vagyis utánzása. Tehát nem követése. Mit jelent ez? Nem távolról csodálom, és úgy megyek tisztes távolból utána, hanem belülről próbálom formálni, kialakítani Krisztust, a lelkemben. Krisztus, aki valóságos Istensége mellett „elénk élt” egy valóságos emberi életet, életével megmutatta, hogyan kell emberi mivoltunkban krisztusi módon, tehát az Atyának tetszően élni.
„Mióta Krisztus a földön járt, nincs az ember egyedül. Akit mindenki elhagyott, annak is tudnia kell, hogy nincs magában. Mióta Krisztus itt járt, nincs céltalan élet.”
Szép az a példázat, amikor valaki visszatekintett az életútjára, és látta a saját lábnyoma mellett Jézus lábnyomát is. Ám amikor a legnagyobb nehézségei voltak az életben (betegség, bánat, gyász), akkor csak egy lábnyomot látott ezen a visszatekintő képen. Felpanaszolta tehát Jézusnak, miért csak egy lábnyomot lát életútjának ama legnehezebb szakaszában. Miért a legnagyobb nehézségei idején hagyta cserben Jézus? Ő pedig ezt válaszolta: Az az egy lábnyom az én lábnyomom volt, és téged akkor a karjaimban vittelek. Van, amikor kettesben maradsz vele, földi életedben olykor-olykor, végül pedig egészen. De ő egyedül is elég.
„A gyónás voltaképpen a teljessége a bánatnak. A hangossá levő bánat. Ugródeszka a gyóntatószék, ahonnan Isten ölelő karjaiba vetem magam.”
A gyóntató pap egy imbolygó lengőhíd a lelked és Isten irgalma között. A gyónó huzatosnak, ingatagnak, kényelmetlennek érzi az átjárást ezen a rozoga hídon. Paradox módon a híd végén Isten széttör, de aztán erősebben rak össze. Sírásom, bűnbánatom, lelki szembenézésem önmagammal nem mélyre visz, hanem magasabbra. Pilinszky szép szavaival: „sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, / mielőtt asztalhoz ülnénk.” (Mielőtt)
„Boldogságot szerezni úgy, hogy boldogságot akarok, nem lehet. Boldogságot szerezni úgy, hogy boldogságot adok: azt lehet.”
Adni paradox módon nem tékozlás, hanem gyarapodás. Osztásod meghazudtolja az osztás matematikai műveletét. Osztod a szeretetet (nagy ajándék, ha valamiféle kis boldogságot is tudsz), mely nem fragmentálódik a szívedben, sőt, egyre egészebb lesz benned. Az isteni teljesség felé közeledve, de soha el nem érve azt.
„Isten az ő irgalmas jóságában az Úr Jézusban módot adott arra, hogy mint ember az embert, úgy szerethessük őt.”
A valóságos emberré is lett Jézus nem isteni, hanem emberi életet élt elénk. Nem megistenülést vár tőlem, hanem krisztusi „megemberülést”. „Embereld már meg magad!” – szoktuk mondani. Jelentése: szedd össze magad, légy koncentráltabb, minőségibb, emberebb ember. Ám ehhez Isten is kell. Csupán saját emberi erőfeszítéseid által ezt mégsem éred el. Ha így próbálod, úgy jársz, mint Münchhausen báró, aki azzal a képtelenséggel hencegett, hogy a saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból.
„Szólj úgy, ahogy telik tőled. Ha dadogás lesz, nem baj. Vagy ne mondj semmit, csak légy ott Isten előtt.”
Jobb ma egy őszinte dadogás, mint holnap egy lebilincselő, választékos, de nem teljesen őszinte szónoklat. Jönnek-mennek az évek, és inkább figyelek a bizonytalanul kérdezőkre, mint az önmagukban túlzottan biztos válaszolókra, mai szóval a „megmondóemberekre”. Olykor dadogó, tétova szavak sem kellenek, csak az Isten jelenlétébe helyezkedés. Vianney Szent János, a plébánosok és gyóntatók védőszentje ezt mondta, amikor megkérdezték, miért virraszt éjszakánként az Oltáriszentség előtt: „Én nézem őt, és ő néz engem.”
„Akinek fáj, hogy nem jól imádkozik, az jól imádkozik.”
Az imádságban gyakran tapasztaljuk a kifejezhetetlenségnek és önmagunk méltatlanságának, elégtelenségének, kicsinységének fájdalmát. Nincsenek igazi, jó, megfelelő szavaink, gondolataink az Istennel való igazi spirituális párbeszédhez. Istent nem lehet igazán jól megszólítani. De mégis kell. Inkább szívvel, mint szóval.
„Aki megismerte az embereket és mégis szereti őket, az hős. Nem kerülhetek úgy viszonyba az Úristennel, hogy abból kikapcsolhatnám felebarátaimat. Nem mehetek egyedül az Isten elé.”
A remeték sem egyedül mennek Isten elé. Jelek mások számára. Viszik Isten elé a sok lelket, akikért engeszteltek, imádkoztak, vezekeltek. Öncélú önsanyargatás is van, például a topmodellek anorexdiétája, bulimiája. Az Isten imádata és az ember szeretete nélküli aszkézis, böjt és mindenféle önmegtagadás csupán testedzés vagy szigorú fitneszdiéta. Az embereket hibáikkal, bűneikkel, esendőségükkel együtt szeretni: ez az emberi nagyság és a krisztusi hősiesség.
Szerző: Bozók Ferenc
Fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
