Január 26-án, vasárnap, az ökumenikus imahét záróalkalmán Székesfehérváron, a Széchenyi utcai református templomban Spányi Antal megyéspüspök igehirdetését hallgathatták meg a hívek.
Testvéri szeretet, nyitottság, hittel mondott közös imádságok, a lelkipásztorok egymásra figyelő, közös szolgálata – ezek jellemezték idén is az ökumenikus imahét esti istentiszteleti alkalmait. Aki Székesfehérváron végigjárta a közös imaalkalmakat, az megélhette Ferenc pápa szavait: „Az egység csodája már elkezdődött. És Isten mindig véghezviszi a csodát, amelyet elkezdett.”
Az ökumenikus imahét székesfehérvári záróalkalmán a belvárosi református gyülekezet nevében Brunner Vilmos református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket. Megemlékezett a hét alapgondolatát adó közös niceai hitvallásunkról, amely egy olyan korban keletkezett, amikor a kereszténység hitbeli kérdésekkel és nehézségekkel küzdött. De képesek voltak mindenen felülemelkedve közös hitüket megvallani. „Az ökumenikus imahét arra hívott bennünket, hogy merítsünk közös örökségünkből, és még beljebb lépjünk a minden keresztényt egyesítő hitbe” – hangzott el lelkésztől.
Az imaest kezdetén a baptista, a református és evangélikus lelkészek felolvasták a közös istentiszteletre kijelölt olvasmányokat, majd Jobbágy Ferenczné Klára elszavalta Túrmezei Erzsébet A harmadik című versét. A vers zenére, kórusműre komponált változatát az ökumenikus énekkar előadásában hallhatták, amelyet maga a zeneszerző, Tóka Szabolcs kísért orgonán.
Bencze András evangélikus püspökhelyettes Nüsszai Szent Gergely gondolatait tolmácsolta a feltámadásról. Jármi Zoltán görögkatolikus szervezőlelkész Szent Ágostont idézte a reményről. Murányiné Szuhács Renáta evangélikus lelkész azért imádkozott, hogy az Egyház Krisztus halál feletti győzelmének hírnöke legyen.
Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök igehirdetését így kezdte: „Sok éve imádkozunk ilyenkor – ahogy mi mondjuk, »pálforduláskor« – a keresztények egységéért. Az évek során sok szempont köré gyűjtöttük gondolatainkat, sokféle szempont szerint kértük az Úr Lelkének segítségét, hogy amit ő egynek akart, és amit mi összetörtünk, azt kegyelme tegye újra eggyé, mert csak ő képes erre.
Ebben az évben a bennünk élő közös hitünket vizsgáltuk, mert látjuk és tudjuk, gyenge a hitünk. Pedig a világnak erős és biztos hitvallókra van szüksége, olyanokra, mint Péter és Pál voltak, és oly sokan mások a történelem folyamán.”
A főpásztor hangsúlyozta: hatékonyan kell tanúskodnunk hitünkről, mert egyre több és erősebb a világban az a hang, mely az Egyházat és a hívőket is erősen kritizálja, sőt súlyosan vádolja. „Be kell látnunk, és meg kell vallanunk: sok dologban vétettünk, sokszor súlyosan. Bánjuk is bűneinket, bocsánatot is kértünk Istentől és embertől, és most azt kell mondanunk, amit a százados mondott: Hiszek, Uram, segítsd gyenge hitemet!”
Spányi Antal püspök arról is beszélt, hogy nem elég csak mondani, amit gondolunk, mert az Úr a szívünket nézi, hogy mi lakik benne: elfogadás vagy kritika az Egyház tanításával szemben. És nem elég az sem, ha látszatra eleget teszünk sok vallásos gyakorlatunknak, mert a valóság az, amit a szívünkben hiszünk; amire az életünket fel tudnánk áldozni, mint korunk üldözött keresztényei.
„Olyanok vagyunk-e, mint akik ki mernek állni az Egyházért, Istenért, hitért, erkölcsért egész szívvel? – tette fel kérdést a püspök. – Vagy nem vállaljuk az Egyházhoz tartozásunkat, hanem más, nem keresztény felfogásnak is szeretnénk megfelelni.”
A megyéspüspök további elgondolkodtató kérdéseket tett fel a hét alapigéjéből kiindulva: Hiszed-e ezt? „Hisszük-e, hogy Krisztus tanítványaira bízta Egyházát? Tizenkét egyszerű, de tiszta szívű férfire, akik egyre közelebb kerültek Jézushoz: egyre jobban szerették és követték őt, éltek szavai szerint, egyre jobban megvalósították a tőle kapott tanítást. (…) Minden szenvedés ellenére túláradt bennük a Krisztustól kapott öröm. (…) Hisszük-e az örök életet, amelyért kortársaink merik odaadni az életüket, mert hisznek tévedhetetlenül, erősen az örök élet boldogságában. Hisszük-e, hogy az erős és igaz hitet Isten adja ajándékba, mi csak befogadjuk. De nem azért, hogy szívünkbe zárjuk és lelkünkben titokban őrizzük, hanem hogy megvalljuk Jézust, mert aki őt megvallja az emberek előtt (…) Készen állunk-e a feladatra, hogy a világ előtt megvalljuk hitünket, megvalljuk Jézust, és neki adjuk életünket? És hisszük-e, hogy van Istennél irgalom és bocsánat, ha vétkeztünk; van újrakezdés és nem a bűné a végső győzelem? Ha hiszünk, akkor mondhatjuk bátran: Maranatha! Jöjj el, Uram, Jézus! Ha életünkben Jézus akaratát teljesítjük, akkor bármit is tehetnek velünk, a végső győzelem a mi hitünkké, Istené lesz.”
A főpásztor arra is felhívta a figyelmet, amikor egy keresztény valóban megéli hitét, akkor mindig történik valami. Talán nem a világ által várt csodák és látható jelek, de ott elkezd működni a Szentlélek. Rácsodálkoznak a hívő ember életére, gondolkodásmódjára, hűségére, kitartására, erős lelkére és emberi tartására. Lassan, ahogy a kovász átjárja a lisztet, az ő jelenléte alakítja a körülötte élőket.
„Áruló Júdások, elballagó gazdag ifjak, az igazság hirdetését erős beszédnek tartó csoportok, akik nagy hangon kijelentik: ki hallgatja ezt, mindig lesznek. De aki hisz, az végül üdvözül. A tanúságtevők imája, áldozata megváltoztatja a világot; sietteti az Isten Országának elérkezését, mely öröm és béke a Szentlélekben. Ahol a jövő vállalásához erőt ad a szent remény, ahol a szeretetben egymást mint testvért ismerjük fel, és ahol megtapasztaljuk: közel az Úr, velünk Isten! (…) Éljünk az Úrból, éljünk az Úrnak, éljünk mindig, minden körülmények között hitben és éljünk hitvallóként, a világ Istentől kapott kovászaként, életünket az Úrra bízva: életemben, halálomban, édes Jézus, tied vagyok! Tied akarok lenni! Veled és benned és belőled akarok élni! Add meg ezt!” – zárta beszédét a székesfehérvári megyéspüspök.
Az ökumenikus imahét záróimádságai után Tavasz Kristóf református lelkész megköszönte a hívek buzgó jelenlétét az imaestek során. Mint mondta: „Jó volt együtt lenni, imádkozni, megerősödni közös hitünkben, a testvériség áldásaiban.”
A 2025-os ökumenikus imahét székesfehérvári utolsó alkalmán a közös istentisztelet zárásaként Spányi Antal püspök megáldotta Isten népét.
Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye
Szöveg: Berta Kata
Fotó: Berta Gábor
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
