A világ minden tájáról keresik a tatabányai legendát

A világ minden tájáról keresik a tatabányai legendát

Takács Jenő élő legenda a retróhifi néhány ezresre tehető hazai rajongótáborában. Apró garzonlakásában hegyekben állnak a tökéletesen működő, alkatrészforrásként használt, több évtizedes hangeszközök. Messzi földről kap megbízásokat egyedi erősítők építésére, rég elfeledett típusok életre keltésére. Véleménye szerint az audiotechnika története valójában a minőségromlás históriája.

Egy gyönyörű nő fut a tengerparton 1962-ben Rio de Janeiróban. Mindig ezt a képet képzelem magam elé, amikor ezt a számot hallgatom. Joao Gilberto gitáros és Stan Getz szaxofonos játszik, és Gilberto felesége, Astrud Gilberto énekel – éli bele magát a dalba Takács Jenő elektroműszerész, miközben egy Stellavox hordozható szalagos magnón hallgatjuk Az ipanemai lány című klasszikust. – Minden híres régi filmben ilyennel vették föl a szereplők beszédhangját, olyan tökéletes minőségre képes. Mivel a lemezjátszót nem tudom a hifikiállításokra magammal vinni, ezzel szoktam felvenni a hangját, és a felvételt mutatom meg a látogatóknak.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Tatabánya egyik lakótelepi lakásában erősítőket, analóg rádiókat, magnókat épít, javít Takács Jenő, akit a hifis internetes közösségben csak Tunerman néven ismernek. Amikor belépünk a kis lakásba, először mégsem a hangtechnika tárul a szemünk elé, hanem több évtizedes falinaptárak, amelyek az egyik leghíresebb pingpongfelszerelés-márkát, a Butterflyt hirdetik. Ez nem véletlen, a műszerész ugyanis ősidők óta igazolt asztaliteniszező.

– Két nagy dolog van az életemben. Az egyik az elektronikai fejlesztés, a másik a sport. Ötven éve pingpongozom, emiatt jöttem Tatabányára is. Játszottam az NB I-, NB II-, NB III-ban, és most is aktív vagyok – vall a 63 éves műszerész. – Harminc éve edzősködöm, de időről időre magam is játszom a felnőttcsapatban, tehát nem a szeniorok között. Legutóbb például azért kellett asztalhoz állnom, mert csapatunk egyik tagja nem tudott eljönni, ugyanis rendőrként éppen szolgálatban volt. Testvérem, Takács János a Jónyer–Klampár-időkben világbajnok is volt asztaliteniszben.

Nagy-Britanniából jönnek

Az előszobában aztán, negyedet fordulva az ajtóból, már átveszik a hatalmat az audiofil világ kellékei. Hatalmas papírdobozokban állnak az egyenként harminc-negyven kilós régi erősítők, hangfalak, amelyeket Angliából küldtek, hogy Takács Jenő javítsa meg őket, mert Nagy-Britanniában egy év alatt sem sikerült a szerviznek. Beljebb, a konyhaajtóban kanapéháttámlára vagy radiátorra emlékeztető alakú és méretű bútordarab áll politúrozott lábain, csak a huzat hiányzik róla, helyette bronzszínben csillog a rácsozata. Kiderül, hogy párja a szobában porosodik, mert kettő van belőle – merthogy ezek a világ talán legkülönlegesebb hangszórói, a Quad ESL–57-esek. A típusszám a bemutatás évére utal. Ezután még majd harminc évig, 1985-ig gyártotta a Quad gyár e hangfalat, amelyet a Sound & Vision szaklap a „XX. század legfontosabb hangszórójának” nevezett.

A konyha valójában nem is létezik, az asztalon, a kredencen, mindenhol elektronikai alkatrészek, régi erősítők, üvegcsövek tornyosulnak. A helyiség egyértelműen alkalmatlan arra, hogy betöltse eredeti rendeltetését. Az asztal valójában elektrotechnikusi munkapult forrasztópákával, satuval, de még a gáztűzhely rózsái között is tranzisztorok, vezetékek, kapcsolók tornyosulnak. A házigazda, bár ténylegesen a lakásban lakik, főzni nem szokott, a közeli piac kifőzdéjéből hordja az ételt. Az asztalra mutatva elárulja, hogy nem ő az egyetlen, akinek a szenvedélye meghódította a konyhát. A konyhaasztalhifi ugyanis létező „szakkifejezés” a szakmában, afféle audiós megfelelője a sufnituningnak.
A szobában lépni is alig lehet a földön felhalmozott erősítőktől, hangfalaktól, magnószalagtekercsektől, hanglemezektől és -kazettáktól. Takács Jenő egyszerre gyűjtő, analóghifi-megszállott és elektroműszerész. Zenében az ötvenes-hatvanas évek hangszeres dzsesszét és a komolyzenét kedveli. Kétezer darabot számláló hanglemezgyűjteménye jó részét is ez a két stílus alkotja. Az audiokazetták tornyának tetején a Rózsaszín párduc főcímzenéje tűnik fel. A házigazda különösen szeretheti e rajzfilmslágert, mert hasonlóan retró, legalább tizenöt éves mobiltelefonja is Henry Mancini híres melódiáját pittyegi monofonikus stílusban.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Amikor elkezdünk beszélgetni a szobában, a (fadobozos) hangfalakból klasszikus zene szól.
– Ez a Bartók rádió. Az FM-rádió a mániám, több mint kilencven tunerem, erősítő nélküli rádióm van szerte a lakásban, amelyeket az elmúlt harminc évben gyűjtöttem össze – mondja Takács Jenő. – Van olyan rendkívül ritka rádióm is, amelyet az ötvenes években gyártottak Amerikában, és nem folytonos skálán lehet rajta keresni az állomásokat, hanem előre „beleprogramozták” az adott városban fogható nyolc adót, s frekvenciájukat egy kvarckristály segítségével tökéletesen tartja. Az adók a mai napig ugyanazokon a frekvenciákon adnak.

Az elektroműszerész lakásában tárolt berendezések jó része úgynevezett donorkészülék. Hasonlóan a régi autókhoz, az évtizedek óta nem gyártott erősítők, rádiók javítása is az alkatrészhiány miatt válik sokszor lehetetlenné, így egy-egy régi gép értéke a benne lévő alkatrészek miatt néha többszöröse lehet eredeti árának.

Gyermekkori szerelem

Ilyen „csodabogár” az a lemezjátszó is, amelynél különlegesebbet még sohasem láttunk. A készülék minden részegysége más gyártmány, a pick-up vörös achát féldrágakő felhasználásával készült. Ez a néhány centiméteres kis alkatrész akár több ezer dollárba is kerülhet. Még érdekesebb azonban a lemezjátszó karjának mozgatása. Az ugyanis nem a szokásos fordulással követi a lemez barázdáinak vonalát, hanem légpárnákon siklik.

– Ott van a kompresszor – mutat Takács Jenő a sarokba.

Az fújja a levegőt a lemezjátszó légcsövébe, amelyen így gyakorlatilag súrlódás nélkül tud siklani a pick-up karja. Itt azonban nincs vége a furcsaságoknak, mert a pick-up által szedett hangot erősíteni és korrigálni kell. A hanglemezbe ugyanis a barázdákat nem pontosan a szükséges méretüknek megfelelően vágják bele. A mély hangokat csökkentik, míg a magasakat kiemelik a lemezvágásnál. Ezért a tökéletes hangzás eléréséhez a hangot ki kell igazítani, amit a lemezjátszó-korrektor végez. Takács Jenő talán a maga által tervezett és épített csöves korrektor prototípusára a legbüszkébb, amelyből készített forgalomba hozható változatot is.

Takács úr, mindezek után sejthető módon, már gyermekkorában is rajongott az elektronikáért, mindent szétszedett, meg akarta ismerni, hogyan működnek a gépek. Magától értetődő volt, hogy műszerésznek tanul, és ez meghatározta egész életét.

– Egyre több a dolgom, egyre többen keresnek meg: tanácsot kérnek, egyedi hifiberendezések építésével, átalakításával, javításával bíznak meg. Ám nem vállalok el mindent. Szakterületem a hatvanas-hetvenes évek hangtechnikája, de a nyolcvanas éveké már nem. Olyan sokrétű ugyanis ez a világ, hogy ha valaki azt mondja, mindenhez ért, valójában nem ért semmihez.

Megmutatni a világnak

Azt nem állítja – ahogy sokan mások –, hogy az analóg hanghordozók újra divatba jönnek, sőt szinte kizártnak tartja, hogy az MP3 helyett újra a hanglemezek és a magnókazetták adják a zeneipar fő közegét, de érzése szerint a régi hangtechnika iránti érdeklődés nem csökken. Az emberek ugyanis szeretnek időtálló dolgokat birtokolni. Márpedig a hatvanas években az volt az audiotechnikai cégek célja, hogy megmutassák a világnak, hogy ők a legjobbak. Ennek érdekében mindent elkövettek, hogy a berendezés minden apró alkatrésze a lehető legjobb legyen. Abban az időben a hirdetések legfontosabb üzenete az volt, hogy az eszközben a világon elsőként szerepel valamilyen fejlesztés, amelynek segítségével még tökéletesebb lett a hangzása, még tartósabb lett.

Ezt a minőséget keresik a régmúlt hangzásvilágának mai rajongói is, akikkel Takács Jenő – eltérően sok pályatársától – mindig tökéletesen őszinte.

– A titkolózás korát éljük. Az egyedileg épített erősítők tervezői mindent megtesznek, hogy elrejtsék alkotásuk részleteit a vevők és a konkurens műszerészek elől. Nemcsak hogy kapcsolási rajzot, szerelési útmutatót nem adnak a vásárlónak átadott lezárt dobozhoz, hanem az alkatrészek feliratait is lecsiszolják smirglivel, nehogy kiderüljenek a részletek – mondja, majd felnevet. – Én viszont mindent elmondok, mert úgysem tudnak mit kezdeni az információval. Szaktudás híján valójában egyetlen szót sem fognak belőle érteni, teljesen esélytelen, hogy otthon lemásolják.

A tökéletesség hajszolása

A tökéletesség hajszolásával régen a gépek több értéket rejtettek, mint az átlagvásárlók azt sejthették. Bár a kor fizetéseihez képest drágábbak voltak a lejátszók, hangfalak, mint manapság, a csúcstechnika miatt a készülékek ár-érték aránya kedvezőbb volt. Ám a pénz nagy úr, a gyártók idővel rájöttek, hogy olcsóbban tudnak piacra dobni olyan formátumokat, amelyek minősége bár messze gyengébb a „fejletlenebb” médiumokénál, még mindig elég jó (illetve nem túlzottan rossz) az átlagembereknek.

Takács Jenő szerint a hangtechnika fejlődése valójában a minőségromlás folyamata. A gyorsan futó, így egy másodpercnyi hangot hosszú nyersanyagra rögzítő, monó magnószalagot felváltotta a sztereó, majd az oda-vissza játszható szalag, később a kompakt kazetta. Így a felvétel „felbontása” és minősége folyamatosan csökkent. Sok hangtechnikus szerint pedig a digitális korral köszöntött be a drámai romlás.
Persze kérdés, hogy az átlagos hallású emberek érzékelik-e egyáltalán az analóg hangtechnika vélt vagy valós hangzásbeli felsőbbrendűségét a digitális világ felett.

– Nem az a fontos, hogy ténylegesen hallja-e az ember a zene apró különbségeit. Az érzés a fontos. Az, hogy milyen örömet okoz neki, amikor a gyönyörűen kialakított, szinte dísztárgynak beillő lejátszóba befűzi a szalagot, vagy felteszi a hanglemezt, és leül zenét hallgatni. Ahogy a tartalmas hang segítségével újra átélheti a múlt egy megörökített pillanatát, amikor az énekes és a zenekar eljátszott egy dalt. Ha mindez boldoggá teszi, megérte kifizetni az analóg hangrendszer árát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »