Az ember csak is egy valamiben lehet biztos, hogy létezik. Ez pedig saját maga. Illetőleg a saját tudata. Mondja a szolipszizmus, hogy minden más ezen kívül lehetséges, hogy csak a tudatunk illúziója. Ilyen értelemben a világ, amit eddig láttunk, éreztünk, hallottunk valójában nem létezik. A hinduizmusban ez a fogalom a Májá, a tudati illúzió fátyla mely eltakarja a valóság igazi realitását a szemünk elől. Ezért is használja sok keleti gondolatrendszer azt a fogalmat, hogy: ébredés. Az általunk valóságnak vélt tudati álmunkból fel kell ébredni. Erre törekedtek a legnagyobb jógik és Buddha is. Minél kevesebbet elfogadni, minél kevésbé részt venni a tudati projekciónk világában. Nem mond mást Jézus sem, aki szintén a világ és az Isten ellentétére hívja fel a figyelmünket és arra kér, hogy ne alkalmazkodjunk és ne legyünk barátai ennek a világnak. Ha a bűnbeesés ezt a tudati illúzió világ kezdetét, és a valóságtól, vagyis Istentől való elfordulást (vagy sokkal inkább magunk tudatába való befordulást) jelenti, akkor Jézus Krisztus jelenti az ébresztőt. Ahhoz, hogy az igazi valóságot, Istent, megélhessük, meg kell halnia ennek a világnak számunkra, s mi is a világ számára. Ahogyan Krisztus is meghalt és ezáltal támadt fel teljes valójában. Mert a teljes realitást, Istent sem láthatjuk és érthetjük meg anélkül, hogy erről a világról le nem mondanánk, a világban elfoglalt egzisztenciánkat teljesen fel nem adnánk, s le nem mondanánk mindenről, ami e tudati illúzióban lévő életünket jelenti.
„Orcámat azonban nem láthatod – mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” – mondja Isten 2.Mózes 33:20-ban. És erről beszél Jézus is mikor úgy szól: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.” (Lk. 9:27) Ezért hívja szabadítónak magát Isten, hiszen szabaddá tesz ettől a fátyoltól, melyet valóságnak hitt az ember, s fátyol által vetített dolgokat fontosnak, minden vágyunktól, értelmetlen igazodásunktól és céljainktól ebben a világban. Ezért mondja Jézus, hogy „az igazság szabaddá tesz”.
Amiben Jézus azonban nem arra buzdít, hogy vonuljunk ki a világból mégsem, ahogyan azt sok jógi tette keleten. Ugyanis ha a saját ébredésünk érdekében mások sorsa felé érdektelenek leszünk, kivonulunk az emberek közül, az ez önös, önző motiváció. Márpedig semmi sem köt jobban ehhez a múlandó illúzióhoz, mint ha az ego, vagyis minden önző, önös indíttatás. A hinduizmus is kötőerőnek hívja ezt, vagyis egy olyan tudati erő, mely ide köt, ide láncol az illúzió világhoz. Van a buddhizmusnak egy válfaja, mely azt vallja, hogy addig senki sem kerül a Nirvana állapotába, míg egyetlen ember is van, aki nem került abba. Valami hasonlóra motivál Jézus mikor az igazságot, a valódi valóságot kapizsgáló embereket arra buzdítja, és fő célként jelöli meg, hogy más embereket is ösztönözzenek erre. Erre pedig csakis az Isten lelkületével feltöltekezett emberek képesek, akik saját világi lelkületükről lemondtak ( „Boldogok a lelki szegények”) és Isten szellemiségének tükrében más emberek is felismerhetik önön hiábavalóságukat ebben a hamis tudati álomvilágban. Így ebben a világban céljaink, vágyaink nem lehetnek, csak is egy, hogy még több embrt ébresszünk fel erre és ajándékozzuk meg a valóság valódi természetével, melyet egyszerűen szeretetnek nevezünk. A mindent elsöprő, önös indíték nélküli, mindenen átívelő és megbocsájtó szeretet. Érdekes, hogy Isten is gondolatként aposztrofálja a bűnös létünket, nem pedig realitásként, mintha mindez csak az ő „elméjében történne” s így is van. Mindannyian benne élünk, az ő részeként, s mikor erre ráébredünk, akkor ez a valóságként ismert illúzióvilág semmissé válik mindenki számára. „
Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.”(Jer.31:34)
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
