A magyar nemzet erejét a hőstettekre való visszaemlékezés, őseink dicsőséges tettei emlékének ápolása adja évezredeken keresztül. Ahogyan mindenszentek ünnepén és a halottak napján fontos megemlékezni elhunyt szeretteinkről, ugyanolyan súlyt nyom a latban élő emlékként őrizni azon eseményeket, melyek népünk történelmét formálták.
Ám a győztes csata nem kis véráldozattal járt. A korabeli Magyarország legelőkelőbb családjának, az Esterházyaknak négy sarja is életét vesztette a csatatéren. A csata és annak utórezgései megmozgatták a magyar társadalom színe-javát. Három hónappal később a temetésük óriási pompával zajlott Nagyszombatban. A várost elözönlötte a kegyeletét leróni kívánó, gyászba és díszbe öltözött több ezres létszámú menet, mely az utolsó útjára kísérte a mai Keresztelő Szent János-székesegyház kriptájában örök nyugalomra helyezett hős Esterházyakat. Idén a korábbiaknál is kivételesebb jelentőséggel bír az eseményről való megemlékezés, hiszen éppen ebben az évben volt a csata 370. évfordulója. A vezekényi csatáról, a hősi halottakról, a temetési szertartásról és a korabeli állapotokról a kerek évforduló kapcsán jelent meg egy átfogó mű „A hősök nem halnak meg!” címmel Csámpai Ottó tollából.
Szombaton, november 26-án Nagyszombat városának központja dobpergéstől visszhangzott, mellyel katonai hagyományőrzők díszmenetét kísérték a katedrálisig. A lovagrend zászlósai, apródai, fegyverhordozói és lovagjai, a Vermes-törzs lovasíjászai, a kismartoni Esterházy huszárezred tagjai, sőt volt, aki a Hortobágyról érkezett és öltötte magára cifra szűrös viseletét, együtt meneteltek, hogy leróják tiszteletüket. Közösen koszorúzták meg az emléktáblát, ahol I. (Nagy) Lajos királyunk, a szóban forgó Szent György Lovagrend alapítójának fia elhunyt.
Innen tovább indult a díszmenet az Esterházyak által építtetett kegytemplomba, ahol ft. mons. Kiss Róbert, a Nagyszombati Főegyházmegye általános helynöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mons. Orosch János, a Nagyszombati Főegyházmegye érseke ünnepi homíliájában hivatkozott az igazságszeretetre, a szabadságvágyra, hazaszeretetre, bátorságra, kitartásra és áldozatkészségre – azokra a vonásokra, amelyek nemzeti történelmünk nagyjait jellemezték.
Megértették, hogy mit várnak el tőlük, mi a feladatuk e földi életben, ahogy Jézus Krisztusnak is az volt a küldetése, hogy életét adja értünk. Számunkra a parancs, hogy szeressük az Istent és szeressük felebarátainkat úgy, ahogy önmagunkat. Úgy kell élnünk, hogy az életünk az örökkévalóságba vezessen. Az Esterházyak felvállalták sorsukat azzal, hogy feláldozták magukat a szeretteikért. Ha nincs üdvösségre vezető cél az életünkben, akkor az csak pocsolya és bűz. Ők harcosok voltak, akik a kereszténységért és a magyar népért haltak meg. Ahogy az evangéliumban elhangzott: Ti vagytok a föld sója. Só nélkül íztelen az étel. Ezek a hősök azok, akik ezt a sót jelképezik az ételben. Ahogy ft. György Ferenc ipolybalogi plébános, a Szent György Lovagrend lelki vezetője mondta a szentmise végén, a legnagyobb szeretet megnyilvánulása az, amikor valaki az életét adja szeretteiért. Úgy, ahogy Jézus Krisztus tette és úgy, ahogy az Esterházyak is tették a vezekényi csatában.
A megemlékezés ünnepi hangulatát Bognár Hajnalka szoprán énekesnő fokozta és tette meghitté a Salve Regina és César Franck – Panis Angelicus egyházi énekekkel, valamint Bognár Sándor és Záreczky György kántorok orgonakísérete. Az ájtatosság záró részében Béke Csaba énekmondó korabeli imádságos énekeket adott elő lantján.
Zászlós tiszteletadással, koszorúzással és imádsággal rótták le kegyeletünket a főoltár alatt lévő kinyitott sírboltban, ami felettébb megtisztelő volt a jelenlévők számára, ugyanakkor jelzésértékű, hiszen öt éve is ugyanezen gyülekezet imádkozhatott és helyezhette el a részvét koszorúját. Földessy László zsérei pánsípművész érzelmektől átitatott előadása méltó kísérete volt a hősök előtti tiszteletadásnak.
Az ünnepi megemlékezés egyik fénypontja volt, amikor a szentmise utáni agapén Csámpai Ottó, a Szent György Lovagrend felvidéki nagypriorja Orosch János érsek úrnak és Kiss Róbert, valamint György Ferenc lelkiatyáknak a köszönet jeléül átadta Esterházy Pál 1690-ben, Nagyszombatban kiadott „Az egész világon lévő csudálatos Boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti” című fakszimile könyveinek példányait.
Nem a viseletek különbözősége, a fegyelmezett magatartás, az ütemre lépés, vagy a menetelők arcáról leolvasható kegyelet az, ami meghitté tette ezt a jeles napot, hanem az, amit a szentmisén is megjelent hívők is magukban hordoznak. Ez pedig nem más, mint a hazaszeretet. De énekelhetjük-e még legközelebb is nemzeti imánkat templomainkban elődeink lelki üdvéért, családjaink megsegítéséért, mikor az érdektelenség fátylába rejtőzve már-már ürességtől konganak a templomok és úton-útfélen a félelem, vagy ne adj Isten a rosszindulat ellenszelével kell megküzdeni. Kikívánkozik ugyanis az emberből a szó. Járókelők tucatjai álltak meg és örültek a nem mindennapi látványos menetnek, legtöbbjük meg is örökítette a látottakat. A város vezetése mégsem járult hozzá, hogy a Fő utcán haladhasson végig a menet, mely mellékutcákon kanyarogva jutott el a templomig. Tudatában vagyunk-e annak, hogy talán éppen ezen csata hősi halottainak köszönhetjük létezésünket? A történelmet kutató ember a puszta tényeket igyekszik feltárni, mégis felmerül a feltevés: ha az önfeláldozók nem lettek volna, talán te sem lennél, s talán én sem lennék.
Megemlékezni fontos, mert csakis addig büszkélkedhetünk hovatartozásunkkal, amíg a hőstettek emlékezetét ápoljuk. Amint a feledés homályában kifakulnak az emlékek, a kötődés is végleg elenyészik.
(Csámpai László/Felvidék.ma)
Fotók: Csámpai Anasztázia, Ladányi Márta, Nagy Tamás
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
