A vasfüggönyt bársonyfüggöny váltotta fel

Hölgyeim és Uraim!

Megtisztelő a Közalapítvány és a MOL-csoport által a Terror Háza égisze alatt és ihletésére ma este nekem odaítélt Petőfi-díj. Megtisztelő számomra a nagy költő, Petőfi Sándor neve, akit Romániában is nagyra tartunk; megtisztelő a Terror Háza intézménye, mert a kommunizmus elítélésének és a kommunista eszméktől való kategorikus erkölcsi elhatárolódás gondolata, amelyből született, kifejezi az én közéleti elkötelezettségem alapelvét is.

Én vagyok a harmadik román, akinek ezt a díjat odaítélik: Gabriel Andreescu és Tőkés László püspök a díj létrehozásának kezdetén, 2009-ben kapta, én pedig most, tizenkét évvel később.

Ezekben az években a mi világunk, az európai civilizáció világa, bizonyos értelemben majdnem annyira megváltozott, mint 1989-1991-ben, azokban az időkben, amikor a változások a reálszocializmus egykori országainak Európába való visszatéréséhez vezettek. Ezeket a változásokat úgy értelmezem, hogy a régi vasfüggönyt, amely Európát a kommunizmus és a szabadság határa mentén kettéválasztotta, egy új, "bársonyfüggöny" váltotta fel, mely a kommunizmusról alkotott, széttöredezett emlék okán osztja meg Európát, amit a szabad világ elutasít, a volt kommunista világ pedig magáénak vall.

1989-ben, a kommunista rezsimek elleni forradalmak félelmetes sorozatával Közép- és Kelet-Európa, elszakadt a szovjet uralomtól, országaink kiszakadtak abból a rezsimből, amelyet a Szovjetunió a megszállás és a hidegháború katonai és politikai logikája tartott fenn. Majd 1991-ben a Szovjetunió felbomlása lehetővé tette, hogy az egykori fogságban élő nemzetek, a második világháború óta először, a szabadságot válasszák.

Az akkori nyelvezet szerint mi voltunk a foglyul ejtett nemzetek, a Nyugat és az Egyesült Államok pedig a szabad világ. Nekünk a szabadság akkor a visszatérést jelentette, három szempontból: visszatérést a demokráciához, a kapitalizmushoz és jelentette a nemzeti szuverenitás visszaszerzését a Szovjetuniótól.

A demokráciával az emberek olyan hangon szólhattak, amit addig a rezsim elnyomott és betiltott; a kapitalizmus lehetővé tette, hogy kilépjünk a nyomor és az elmaradottság loggiájából, ahova a gazdasági szocializmus minden kommunista országot fellebbezés nélkül száműzött; a nemzeti szuverenitás azt jelentette, hogy fizikailag és erkölcsileg visszatérhettünk Európába: Európa pedig a NATO-t és az újonnan – 1993-ban, a Maastrichti Szerződéssel – létrehozott Európai Uniót jelentette. A kilencvenes években, az egykori fogságban lévő országok által visszanyert szabadság jelszava a „Vissza Európába!” volt.

Azt mondtuk, hogy számunkra, a volt fogságban lévő országok állampolgárai számára, a szabadság demokráciát, kapitalizmust és nemzeti szuverenitást jelent. Később, meglepődve értettük meg, hogy a szabad világ számára, ez nem egészen így volt.

A demokrácia értelmezésében eleinte nem volt köztünk különbség – az intézményes demokráciát Nyugat-Európából és Nyugat-Európa segítségével tanultuk újra. Az eltérések később keletkeztek, amikor az egykori szabad világ azt kezdte gondolni, hogy minden európai köteles elfogadni a Nyugat, és az Egyesült Államok által az emberi jogokkal azonosnak ítélt progresszív ideológiákat, amelyekről viszont mi, akik a totalitárius kommunista fertőzésre nagyon érzékenyek vagyunk, megfelelő vizsgálat után azt állapítottuk meg, hogy csupán az újrahasznosított marxizmus változatai, az osztály-, a társadalmi nem-, és a faji harcra kihegyezve.

De nem gondolkodtunk egyformán a kapitalizmusról és a nemzeti szuverenitásról. A szabad világ a kapitalizmust nem tartotta jónak, legfeljebb „szükséges rossznak”: jónak a szocializmust tartotta, amely a legtöbb nyugati értelmiségi, újságíró és akadémikus, a közvéleményt meghatározó ember számára NEM azt a nyomorúságot jelentette, amin mi mentünk keresztül, hanem egyenlőséget, társadalmi igazságosságot, a diszkrimináció eltörlését és az egyenlőtlenségek felszámolását. Mi saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a szocializmus egyáltalán NEM jelentett egyenlőséget, társadalmi igazságosságot, a diszkrimináció eltörlését és az egyenlőtlenségek felszámolását. Ennek az ellenkezője volt igaz: a szocializmus egyenlőtlenséget, nyomort, társadalmi igazságtalanságot, diszkriminációt és egyenlőtlenséget szült. Mi tudtuk ezt, de a szabad világ nem ezt akarta hallani, az ilyen beszédet reakciósnak, vagy még inkább fasisztának tartotta. A szabad világ magáévá tette Sztálin elvét, miszerint minden antikommunista fasiszta; vagy, hogy még árnyaltabb legyek, a szabad világ olyan világítótornya, mint Jean-Paul Sartre, az antikommunistát egyszerűen kutyának nevezte.

Egy másik eltérés a nemzeti szuverenitás és a nemzetállamhoz való ragaszkodás értelmezése, a szabad világ demokratikus teoretikusai ezt nacionalizmusnak, a szabad világ progresszív hívei pedig törzsi nacionalizmusnak nevezik. A nyugatiak által 1992-ben szervezett kollokvium, amelyre minket, keletieket meghívtak, hogy a civilizáció jó világába fogadjanak, az „Európa vagy a törzsek” címet viselte: a nemzetek nyilvánvalóan a törzsek voltak, és a kollokvium programdokumentuma kimondta, hogy a volt szocialista tábor társadalmai számára épp a szabadság nem jó, mert (idézem): „a nacionalizmus felélesztésével” jár. Értetlenül állunk, hogy a demokrácia e teoretikusai tényleg úgy gondolják, hogy a kommunizmus alatt országainkban a helyzet lényegében azért volt jobb, mert a kommunisták a „nacionalizmusunkat” kordában tartották?

És ne érveljenek nekem a volt Jugoszlávia példájával, ahol az atrocitások nem a nemzetállamhoz való ragaszkodás miatt, hanem a forradalmi ideológiák etnikai hangszerelése okán történtek, mert a nemzeti elkötelezettséget kommunista elkötelezettség vádjával lajstromozták.

E különbség lényegében abban gyökerezik, ahogy a szocializmust ítéltük meg mi, akik ismertük a kommunizmust, és ők – a progresszívek, a legműveltebb nyugati emberek –, akik soha nem ismerték, de mindig is álmodtak róla.