A varégok a mai Svédország területén a középkorban letelepedett vikingek. De honnan jöttek ezek a vikingek, akikről a ma emberének a varkocsos, szakállas, baltát lóbáló északi óriások jutnak elsőre az eszébe?
Vikingek név alatt Skandinávia 8–11. századi germán eredetű lakóit – a dánokat, norvégokat és svédeket – értjük. Maga a korszak is a „viking kor” néven ismert az északi népek történelmében. A viking szó maga egyes elméletek szerint óészaki eredetű, pontos etimológiája azonban vitatott: vannak, akik a „vig” (csata), mások a „vík” (öböl, fjord) vagy a „víkja” (elfordul, irányt változtat) szóból eredeztetik. De lehetségesnek tartják egyes kutatók, hogy a viking név a latin „vicus”-ra visszavezethető óangol wik (erődített tábor) szóból származik. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a „viking” nem egy nép neve, hanem inkább valamifajta azonos foglalkozást űző embercsoportra utal. Általában azokat a skandináv eredetű népcsoportokat hívták vikingnek, akik hajóra szállva otthonuktól távol kereskedelemmel, illetve annak egy speciális formájával, rablással és kalózkodással foglalkoztak.
A vikingeket a korabeli források – és ezek vannak szép számmal, mivel szinte egész Európa rettegte őket a kora középkorban- különféle néven említették. Az angolok, aki a legkorábban ismerték meg a viking balták élét, „dánoknak” hívták őket, az írek viszont egyszerűen gall (idegen) vagy lochlannach (északi) névvel illették gyűlölt ellenségeiket. Ehhez hasonló az európai frank területeken elterjedt nevük: normannok (északi emberek) vagy a keleti frank, német vidékeken ascomanni (kőrisfaemberek), mely utóbbi elnevezés újabb rejtélyt jelent: utalhat a vikingek lándzsák nyelére, de a fosztogatók magas termetére is.
Kelet-Európában a rusz, majd később a varég megjelölést használták a vikingek megnevezésére. Az előbbi valószínűleg finn közvetítéssel került át a szláv nyelvekbe: a finnek nevezték a svédeket ruotsinak (evezős emberek). A varég (más változat szerint varang, varjág, varangos) eredetileg „utazó kereskedőt” jelenthetett, de azok, akik ezzel a névvel illették az északról érkezőket, biztosan nem éltek sokáig. Így nem is tudták elmondani leszármazottaiknak, milyen súlyos tévedés volt kereskedőnek nézni a korszak legjobb harcosait. De a túlélők rávilágítottak erre a tévedésre, és innentől kezdve inkább varég névvel azokat az északi harcosokat illették, akik testőrszolgálatot vállaltak a bizánci császárok seregében. Érdekes történelmi adalék, hogy a hispániai arabok saját nyelvükön, az Al-Andalus nyelven al- Rus vagy al-Madjus néven hívták az Ibériai félszigeten megjelenő, a korábban azt megszálló arab törzseket számtalan esetben legyőző, kellemetlen északi frátereket. A majd valószínűleg utalás a muszlimok által szintén kevésé kedvelt, tűzimádó, többistenhitet valló perzsa Zoroastrian-usokra.
A viking kirajzás okai
A vikingek a 8. századtól kezdve több hullámban, jelentős számban hagyták el hideg és kietlen északi szülőföldjüket. Tengerre szálltak, hogy kedvezőbb adottságú lakhely után nézzenek, az ott élők legnagyobb bánatára. A kivándorlásnak, amit hívhatunk akár migrációnak is, számos tényező állhatott a hátterében. Legelőször általában a túlnépesedést szokták említeni, és nem a folyamatos háborúskodást, mivel kevés olyan őrült népcsoport volt, aki újat mert volna húzni az északiakkal, hogy elvegye tőlük az amúgy semmire sem alkalmas hideg, fagyos, szélfútta területeket. A skandináv populáció túlnövekedésének az oka állítólag az ott honos poligámia azaz többnejűség lehetett, a jobb módú férfiak több ágyast, szeretőt tartottak. Érdekes, az iszlám hódítások esetében még nem találkoztunk ezzel az indokkal, pedig a muzulmán férfiak szintén hódolnak ennek a nemes szokásnak. A skandinávok erősen ragaszkodtak az elsőszülöttségi rendszerhez, miszerint a legidősebb fiú a kizárólagos örökös. Így a többieknek a vagyonszerzésre maradtak az ősi módszerek: a fratricídium (a.k.a testvérgyilkosság), beházasodás egy gazdag családba, illetve a rablás-fosztogatás. Ez utóbbit illendő volt minél távolabb elkövetni, mivel a közvetlen rokonok kirablása a viking Álmoskönyv, a Jottagrogna szerint sem jelentett hosszú, békés öregkort.
A legfontosabb ok vélhetően mégiscsak gazdasági jellegű lehetett: a vikingeknek, lévén kiváló hajósok, akik az Északi-Jeges-tengeren gyakorolták a mesterségüket, nem jelentett különösebb gondot dél felé, nyugodtabb és melegebb vizek felé hajózni. Az európai kereskedelem fejlődésével a vikingeknek jobban jövedelmező elfoglaltságuk támadt, mint a fagyos északi vizeken, elgémberedett ujjakkal tokhalat halászni: a kereskedelmi útvonalakon az áruval megrakott, lassú és óvatlan hajók sokkal könnyebb zsákmányt jelentettek. Így a 9. századtól a vikingek kiterjesztették befolyásukat az északi kereskedelmi utakra, és azokból igen jelentős és könnyen megszerezhető jövedelemre tettek szert. A kalózkodás és a kereskedelem pedig édestestvérei egymásnak: a megszerzett zsákmányt el lehet adni, aztán újra visszarabolni… Miután a tengereken ilyen sikereket értek el, a part menti szárazföldön való fosztogatás már logikus előrelépés volt. Egyesek úgy vélik, a vikingek alapvető jellemvonásai, a halálmegvető bátorság, a dicsőség- és kalandkeresés is szerepet játszottak a viking kirajzásban: de valljuk meg, ha összevetjük az alternatívákat: élni egy huzatos kunyhóban a szinte állandó sarki télben, és fagyott halat enni egész évben, vagy inkább útrakelni olyan vidékekre, ahol jobb s változatosabb az étel, melegebb az idő és a nők vérmérséklete, van bor, melyik férfi nem tűnne kalandvágyónak?
Az azonban tény, hogy a kemény körülmények között edződött, a mostoha viszonyok mellett túlélni képes népcsoport fiai rettegett harcosokká és veszélyes ellenfelekké váltak.
A vikingek első útjai kisebb kalózportyák, felfedező utak voltak, amelyeket általában alacsonyabb rangú törzsfőnökök, nemzetségfők vezettek. A meglepően könnyű és igen tetemes zsákmány egyre többeket csábított a tengerre. Ezek a kisebb „kalandozások” az egész viking korszakra jellemzőek maradtak. Az alacsonyabb rangúak sikerén felbuzdulva a magasabb rangú vikingek is úgy döntöttek, szerencsét próbálnak. Ők nagyobb léptékben gondolkoztak: céljuk a hódítás, mondhatni gyarmatosítás, azaz a politikai terjeszkedés volt: olyan területeket céloztak meg, amelyek mind politikailag, mind kereskedelmileg értékesek lehettek. A legnagyobb hadjáratokat a dán és a norvég törzsek vezették: hatalmukba kerítették Észak-Franciaországot, Angliát és Írország nagy részét valamint Dél-Itáliát. Ezeket a hadjáratokat legtöbbször nem az uralkodók, hanem magas rangú hadvezéreik, rokonaik, gyakran fiaik irányították.
A svéd vikingek, a varégok nem akartak versenyezni déli és keleti rokonaikkal, ők nem nyugatra, hanem délre, délkeletre indultak, s inkább a kereskedelmi kapcsolatokat révén terjeszkedtek, minthogy fegyverrel hódítsanak. Mozgásukban nem a tenger, hanem a kontinens folyói játszottak meghatározó szerepet, így a 9. századtól a mai Észtország, Lettország, valamint a Ladoga-tó és Onyega-tó területein, a folyók mentén kezdték a terjeszkedést. A Ladoga-tónál való letelepedés után jutottak tovább a keleti szlávok, köztük az oroszok ősei területére. Itt először kereskedelmi telepeket hoztak létre, majd később, mivel azért a vér nem válik vízzé, gyakorlatilag leigázták az őslakókat. Erről a területről léptek kapcsolatba a térség két nagy államával, a volgai bolgárokéval és a Kazár Birodalommal. A varég kereskedők a Volga, Don és Dnyeper mentén jutottak egyre délebbre, közben valószínűsíthető, hogy találkoztak az etelközi magyarokkal is. A két népcsoport találkozásáról nem maradtak fenn írásos emlékek, de ismerve őseink heves vérmérsékletét, kevéssé valószínű, hogy békés egymásmellett-élésre tettek volna javaslatot az arra bóklászó varégoknak.
A varégok végül 860-ban kijutottak a Földközi-tengerre, ahol azonban útjukat állta a régió akkori legjelentősebb hatalma, a Bizánci Birodalom.
A varégok nyugati irányú terjeszkedéséről nem igazán maradtak fenn emlékek. Legnagyobb vállalkozásuk Dánia elfoglalása volt, amit azonban csak negyven évig tudtak megtartani. Emellett azonban nem szabad elfeledkezni arról a tényről, hogy a Nyugat-Európában portyázó viking seregekben számtalan derék svéd harcolt.
A 9. század végére a varégok annyira megerősödtek, hogy jelentős befolyással rendelkeztek mind politikailag, mind pedig gazdaságilag a kelet-európai illetve a kelet felé irányuló kereskedelemben. Ebből a korból származik az a szokás, hogy a -nem ok nélkül- kissé paranoiás bizánci császárok megbízhatatlan görög, arab vagy perzsa testőrség helyett, (lásd Phókasz császár példáját, akit saját testőrsége gyilkolt meg) a megbízható, a helyi politikában nem érdekelt varégokból szerveztek maguknak testőrséget, időnként elit katonai egységeket, sőt még belső elhárítást is.
Híres varégok
A bizánci császár, IV. Paphlagoniai Mikhaél, eredetileg Mikhaél Orphanothroposz, egy Harald Sigurdsson nevű varégot fogadott fel testőrsége parancsnokának. Harald igen érdekes karriert futott be. Apja a mai Norvégiában található Opplanda egyik leggazdagabb és legerősebb urainak egyike volt. Harald anyja révén féltestvére volt Olaf Haraldsson királynak. Snorri Sturluson a Heimskringla sagában azt állítja, hogy akárcsak Olaf király, Sigurd is Széphajú Harald fiúági dédunokája volt. A történetírók földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül hajlamosak az aktuális uralkodókat korábbi istenek vagy királyok leszármazottainak feltüntetni. Így volt ez az Árpád-házi királyaink esetében is, számos történetírónk eredeztette királyainkat olyan nagyságoktól eredeztetni, mint Attila, a hun, Árpád vezér, majd később Szent István király. Sajnos abban az időben, amikor Harald még fiatal harcosként kereste a kenyerét, erről a királyi vérről még nem tudtak… Pedig ez komoly előnyt jelentett volna számára, ha bejelenti igényét a norvég trónra. De akkor még Harald inkább bátyját támogatta. Azután az 1028-as, sikertelen lázadást követően Harald bátyja, Olaf száműzetésbe kényszerült és csak 1030 elején tért vissza Norvégiába. Visszatértének hírére Harald 600 embert gyűjtött össze és velük fogadta bátyját a határon. Olaf a norvég trónt próbálta megszerezni Nagy Knut dán királytól, de az 1030-as stiklestadi csatában, amelyben Harald is ott küzdött testvére oldalán, sajnos vereséget szenvedett. A Knuthoz lojális norvégok az ütközetben megölték Olafot, Harald pedig súlyos sebeket kapott.
A vesztes csata után Haraldnak menekülnie kellett, egy kelet-norvégiai tanyán keresett menedéket. De a király emberei rátaláltak: a hegyeken átkelve Svédországba távozott, majd 1031-ben a kijevi nagyfejedelemnek ajánlotta fel szolgálatait. Bölcs Jaroszláv szívesen fogadta a norvég herceget, akivel felesége, Ingegard révén még távoli rokonságban is állt. Harald meghálálta a befogadást, több hadjáratban is részt vett Jaroszláv oldalán, 1031-ben a lengyelek, majd később a 30-as években az észtországi csúdok, a bizánciak és a besenyők ellen.
Miután néhány évet a Kijevi Ruszban töltött, 1033 vagy 1034 környékén Harald 500 társával, svédekkel, norvégokkal, dánokkal Konstantinápolyba utazott és csatlakozott a bizánci császár varég testőrségéhez. A gárda nemcsak a császár biztonságára ügyelt, de Harald hamarosan a császár legfőbb katonai tanácsadója, a császári elitalakulat vezetője lett. Harald harcolt szerte a birodalomban, hadicseleit, stratégiai érzékét ismerték és rettegték szerte Kis-Ázsiában. Több, mint tíz évi szolgálat után, meggazdagodva és egy válogatott viking csapattal tért vissza Norvégiába és rákényszerítette Jó Magnust, az akkori királyt, hogy társuralkodóként kormányozzák az országot. Magnus azonban hamarosan meghalt, így 1047-re Harald lett Norvégia királya. Ettől kezdődően hívták III. Haraldnak, de a Keménykezű jelző jobban illett rá. A következő 20 évben sikertelenül próbálta megszerezni a dán trónt. Az 1064-es nisa-i tengeri csata után Harald és a dán király Svendel békékét kötöttek. Harald, aki nemcsak keménykezű, de keményfejűnek is bizonyult, újabb célpontot szemelt ki magának: Angliát.
Anglia akkor már régóta nyögte a viking igát, most éppen Harald Godwinsson uralmát átkozták a britonok. Ennek ellenére 1066-ban, amikor is Godwinsson Stamford-Bridge-nél megütközött III. Harald embereivel, a jó angolszászok megvédték királyukat, és döntő csapást mértek a támadó vikingekre. A csata történetének érdekessége, hogy a vikingek egy kisebb csapata, Harald vezetésével véletlenül belefutott az angolszászok fő erejébe a Stamford Bridge városába vezető hídnál. Egyes források szerint a hadseregeket elválasztó hídon egyetlen viking harcos addig tartotta fel a rohamozó szászokat, amíg Harald csatarendbe tudta szervezni embereit. De ebben a csatában elpártolt a szerencse az amúgy mindig győzedelmes Haraldtól. A viking király még a csata elején meghalt, mikor páncél nélkül, kardját két kézre fogva berserkerként rontott az ellenségre és egy nyíl torkon találta. A vikingek, bár hősiesen harcoltak, de végül vezérük nélkül, alig 20-25 hajónyi emberrel tértek haza. De a győztes Godwinson király diadala is rövid életűnek bizonyult. A híres hastingsi csatában ő is elesett, seregei szétfutottak, amikor Normandiai Vilmos normann, azaz szintén viking ősökkel rendelkező seregei átgázoltak rajtuk.
A varégok a Magyar Királyságban
Amikor államalapító királyunk, Szent István megszilárdította hatalmát a Kárpát-medencében, bizánci mintára ő maga is varég testőrséget állított fel, melynek vezéréül fiát, Imre herceget tette meg. Annyit a varégok jelenlétéről biztosan tudunk, hogy István királyunk, aki előszeretettel követte a kor fontos uralkodói által diktált divatot, szintén „igazolt” valahonnan varég zsoldosokat. „Ha a bizánci császárnak van, nekem miért ne lehetne?”- tette fel a kérdést, és felesége, Bajor Gizella, aki a kor nagyhatalmának számító Német-római császár udvarából érkezett, ehhez igencsak helyeselt. „Drágám, miért nem bízzuk ezekre a szimpatikus varégokra egyetlen fiúnkat, Imre herceget?” – kérdezhette egy étkezés alkalmával, az esztergomi királyi vár tróntermében, ahol oly sok magyar király költötte el vacsoráját . „Hmm, nem is rossz ötlet, azonnal intézkedem.” Valahogy így történhetett, hogy a későbbi Szent Imre herceget, a magyar uralkodók között egyetlenként a Krónikák a Ruszok hercegeként említették a későbbiekben. A varég kapcsolat további, bár közvetett bizonyítékaként tartják számon a Prágában őrzött „”északi” kardot, mely állítólag István királyé volt. Sajnos a vizsgálatok alapján ez a „kard nem eredeti, 16. századi velencei ötvösmunka, mert az eredeti elveszett”. Korabeli krónikákból fennmaradt, hogy Hont és Pázmány lovagok, a Garam folyónál német szokás szerint övezték fel Szent István királyt egy karddal. Ezt a kardot állítólag Gotlandban vagy Jüttlandban készíttették 1000 körül és normann vagy viking méretű. A „német szokás” utal a korabeli kétélű egyenes normann kardra, mely akkortájt a szkíta szablya illetve római gladiusnál hatásosabb harci kard volt. Ezzel a karddal szokták ábrázolni Szent Istvánt. De sajnos állítólag ezt a kardot IV. Béla „elvesztette” Muhinál a mongolok ellen vívott csatában, ahol az Árpád sávos zászló alatt harcoló magyarok súlyos vereséget szenvedtek.
Érdekes kapcsolatot vet fel még a varégok és magyarok között, hogy Keménykezű Harald megbízója, IV. Mikhael bizánci császár Zóé császárnő második férje volt. Ezt a Zoé nevű hölgyet hírbe hozták korábban III. Henrik német római császárral. Henrik apja, II. Konrád a fia bizánci házasságával szerette volna megerősíteni a kapcsolatot a két nagyhatalom között. A frigy valamiért kútba esett, vélhetően ebben semmi szerepet nem játszott az a 39 évnyi korkülönbség, amivel az amúgy szép és kikapós nő hírében álló bizánci hölgy idősebb volt a német ifjúnál. De egy ismeretlen nevű bizánci hercegnőt hírbe hoztak a mi Imre hercegünkkel is, ez akár jelentheti azt, hogy a varégok divatját egy másik hölgy közvetítette a Magyar Királysága.
De van még egy másik érdekes kapcsolódás Keménykezű Harald, a bizánciak és a magyar király között. A varégok másik híres alakja Halfdan Sigurdsson, akiről keveset tudunk biztosan. Ő is, hasonlóan Keménykezűhöz, Ringerike-ben született, 995-ben. Halfdan Keménykezű Harald és II Olaf mostoha-testvére volt, apja egy Sigurd Halvdansson Syr nevű jómódú, de nem nemesi származású férfi. Annyit feljegyeztek a források, hogy Halfdan beceneve Stein azaz Kő volt. A férfi 1016 évben, 21 éves korában házasságot kötött Bergljot Sigurdsson-nal, és valószínűleg boldogan éltek, mivel egy lányuk is született. Nem tudni, mi történhetett, de az tény, hogy 1025 körül Halfdan már II Baszileiosz bizánci császár testőrségében szolgált. Halfdan jelenlétét Bizáncban mi sem bizonyítja jobban, mint a máig is látható vésés a Hagia Sophia belsejében: Halvdan járt itt. Halfdan élete újabb fordulatot vett a következő évben, a varég továbbállt. Egyes, máig meg nem erősített források szerint Keménykezű Harald fattyú testvére a magyar király, István szolgálatába szegődött. István a tapasztalt harcosra bízta egyetlen fia, a trónörökös Imre herceg védelmét. Halfdan vélhetően részt vett a herceg oldalán a németek ellen vívott sikeres háborúban. A testőrparancsnoknak a herceg későbbi halálában játszott szerepe nem tisztázott, a történetírók nem tartják valószínűnek, hogy köze lett volna a sajnálatos halálesethez. Egyesek azt is feltételezik, Halfdan hazaindult a Magyar Királyságból, hogy ő is segítséget nyújtson másik mostohatestvérének, Olafnak a Nagy Knut dán király elleni lázadásában. Az tény, hogy magyarországi jelenlétéről más források nem emlékeznek meg. Halfdan 1047-ben, 52 éves korában hunyt el szülőhelyén, Norvégiában.
Forrás: kiralyokeskeresztek.hu
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
