Amikor 1914 augusztusában kitört a világháború, civilek – elsősorban férfiak – ezrei kerültek zárt táborokba Európában és világszerte. Mivel ezek a személyek nem voltak katonák, a hadijog szerint nem minősültek hadifogolynak. Visszatartásukat, a harcból való kivonásukat azonban jogosnak tartották, és azt internálás, táborokba zárás útján oldották meg a szemben álló felek. Az internálás az állam szempontjából veszélyesnek minősített, de bűncselekményt el nem követett személyek kényszerlakhelyre vagy táborokba zárását elrendelő és végre hajtó közigazgatási eljárás, az internált pedig bírói ítélet nélkül rendőrhatósági felügyelet alá helyezett személy.
Somogyi László: A Nagy Háború szürke zónája. A váci civil internálótábor működésének története című tanulmánya a Történelmi Szemle 2020/3. számában jelent meg, és teljes terjedelmében az alábbi linkre kattintva olvasható.
Az internálás és annak enyhébb változata, a rendőri felügyelet, a gyakorlatban a hadifogság és a börtön között helyezkedett el. Az intézkedés – legalábbis Európa nagy részén – nem ideológiai alapon, hanem tisztán belbiztonsági és katonai megfontolásokból történt. Ugyanakkor a háború alatt a külföldieken kívül sok esetben saját, belső ellenségként kezelt állampolgárok is táborokba kerültek, azzal a váddal, hogy belülről segítik az ellenséget kémkedéssel, defetizmussal vagy az ellenséges propaganda terjesztésével.
Paradox módon azok a férfiak, akik a háborút internálótáborban töltötték, távol maradtak a harcterek borzalmaitól, és komoly esélyt kaptak az életben maradásra és testi épségük megőrzésére, még ha ez cinikusan is hangozhat az egyes táborokban történtek ismeretében. Ugyancsak ellentmondásosan hangzik, hogy a háború kitörésekor Európa több városában olyan ellenszenv uralkodott az idegenekkel szemben, hogy a hatóságok gyakorlatilag bemenekítették őket a táborok falai közé az ellenséges közhangulat elől.
Meg kell jegyezni azt is, hogy az internált civilek között nagy számban találunk nőket, sőt egész családokat is. Kényszermunka – egyáltalán munkavégzés – ezekben a táborokban nem zajlott. Az életkörülmények azonban általában rosszak voltak, a halálozási arány az egyes táborokban előforduló járványok miatt olykor igen magas lehetett. Az internálótáborba zárt személyek életét elsősorban nem a borzalmas életkörülmények vagy az őrök szadizmusa tette nehézzé – bár abban is lehetett részük –, hanem a mindennapok szürkesége.
A táborok helyének kijelölésekor a fő szempont az volt, hogy a frontvonalaktól minél távolabb őrizzék a gyanús, megbízhatatlannak minősített személyeket, illetve az ellenséges országok állampolgárait. Magyarországon a hatóságok nem építettek az internálásra került személyek részére külön táborokat – ahogy Európában máshol sem –, hanem a már meglévő, elsősorban katonai, infrastruktúrát használták fel erre a célra.
Ezek általában laktanyák vagy katonai bázisok voltak, amelyeket némi ráfordítással igyekeztek alkalmassá tenni nagyobb tömegű polgári személy befogadására. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye központi elhelyezkedéséből fakadóan megfelelt a fenti kritériumoknak. A tömeges fogva tartásra alkalmas létesítmények száma azonban korlátozott volt. Végül három nagyobb tábort alakítottak ki a megye területén: Tápiósülyön, Cegléden és Vácon.
Vácon az internálótábornak kijelölt, ma is álló huszárlaktanya épületét Kármán Géza Aladár és Ullman Gyula tervezte. Itt állomásozott az 1874-ben szervezett 6. számú honvéd lovas huszárezred. A város az úgynevezett Vörösház melletti lovardát ajánlotta fel használatra, valamint ingyentelket a laktanya céljára; az épület 1894-re készült el. 1913-ban a létesítmény üresen maradt, mert az itt állomásozott ezred megszűnt. E tény ismeretében könnyen érthető, miért esett Vácra a Belügyminisztérium választása. A laktanya több száz ember befogadására volt alkalmas, akiket ellenőrzött keretek között lehetett tartani.
A korban viszonylag modernnek számított, például telefonállomás is működött az épületben. Az internáltakat a laktanya emeletén helyezték el, valamint a pincében alakítottak ki egy nagyobb termet. A félemeleten kijelölt körlet karanténként működött. Itt őriztek az újonnan érkezett személyeket, amíg nem kerültek nyilvántartásba, illetve nem jelölték ki helyüket a lakószobákban.
Annak ellenére, hogy az épület viszonylag új volt, az átalakítás során több probléma is felmerült. Az egyik legkomolyabb a vízvezeték-hálózat és a WC-k nem megfelelő működése volt. Bár a város jelentős összegeket fordított megjavíttatásukra, a vízvezetékrendszer meghibásodása visszatérő probléma maradt és állandó feszültségforrást jelentett a tábor egész működése alatt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
