A globalista kulturális elit egyébként nemcsak az orosz nacionalizmust, hanem általában a nacionalizmust találja ellenszenvesnek.
Mindenekelőtt őszinte részvétem spanyol olvasóimnak. Amikor a világbajnokságon Spanyolország labdarúgó válogatottja kikapott az oroszoktól, újabb bizonyságot szerezhettünk róla, hogy nem mindig a jobb csapat győz. A futball egyébként nem is mindig a játékról szól. Olyan kommentátoroknak ad alkalmat a szereplésre – és ez különösképpen áll a világbajnokságra – akik máskülönben nemigen érdeklődnek a labdarúgás iránt, viszont annál erősebb indíttatást éreznek arra, hogy politikai jelentőséget tulajdonítsanak neki. Így aztán amikor az orosz csapat legyőzte a spanyol válogatottat, sok újságíró politikai elemzésbe bocsátkozott, és nem sok figyelmet fordítottak az eredmény taktikai okaira, vagy akár arra, hogy miben hibáztak a játékosok. Sokukat szemlátomást bosszantotta az oroszok sikere. Éspedig azért, mert állítólag növelte Putyin elnök népszerűségét. Sőt, magyarázták a kommentátorok, az orosz labdarúgás sikere az oroszok nemzeti érzéseit is tovább fűtötte.
A nyugati média egyes szerkesztőségeiben kifejezett provokációnak minősült, hogy az oroszok túláradó örömmel ünnepelték csapatuk győzelmét. A BBC Today című műsorának újságíró szereplőit hallgatva az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem érdekli őket a labdarúgás. Egyetlen gondjuk az volt csupán, hogy a szóban forgó mérkőzés használ-e vagy árt az orosz nacionalizmusnak.
A globalista kulturális elit egyébként nemcsak az orosz nacionalizmust, hanem általában a nacionalizmust találja ellenszenvesnek. Míg élek, nem felejtem el, hogy amikor egy budapesti bárban néztem, hogy ér el a magyar válogatott általános meglepetésre 3:3 arányú döntetlent a nagy esélyes Portugáliával szemben a 2016-os Európa-bajnokságon, odabent kitört az ünneplés, majd egész éjszaka át tartó örömünnep kezdődött Budapest utcáin. Amikor egy jelen lévő baloldali ismerősömhöz azzal fordultam oda, hogy hát nem szép?, szomorú arcot vágott és így felelt: „Dehogy szép. Ettől csak még népszerűbb lesz Orbán Viktor.” A következő napokban nacionalista-ellenes kommentek tömege jelent meg a Facebookon, s mind hasonló érzelmeknek adott hangot.
Magyarország és Portugália 3:3-as döntetlenét ünneplők a Nagykörúton, 2016. június 22.
Szociológus lévén különösen meghökkentő volt tapasztalnom, mekkora ellenszenvet vált ki e Facebook-harcosokból, hogy az egyszerű polgár a nemzeti válogatott győzelmét ünnepli. Ahelyett, hogy megpróbáltak volna ők is részt venni az ünneplésben, csak annyira futotta tőlük, hogy megvetésüknek adjanak hangot az olyan emberek iránt, akikre ekkora hatást tesz egy futballmeccs eredménye. Az én szememben csak azt bizonyították ezzel, hogy lelkileg milyen nagy távolság választja el őket a mindennapi élet egyszerű szenvedélyeitől. Érzelmileg más világban élnek, mint a társadalom többi része. Olyannyira ellenségesen tekintenek a hazafias és nemzeti érzésekre, hogy kénytelenek egy olyan lélektani térben menedéket keresni, amelybe nem törhetnek be a tömegek érzelmei. A mindennapi élettől való elszigeteltségük okára világít rá, hogy azt vennék legszívesebben, ha a magyar labdarúgó válogatott elsöprő vereséget szenvedne. Egyúttal arra is rávilágít, hogy miért szerepeltek oly rosszul az idei parlamenti választáson.
Magam nem vagyok biztos benne, hogy a futballválogatott győzelme közvetlenül növeli-e valamely kormány népszerűségét. Elég idős vagyok hozzá, hogy emlékezzek 1953. november 25-ére, amikor Magyarország 6:3-ra legyőzte Angliát a Wembley stadionban. Egész Magyarország önkívületben ünnepelte, amint akkor mondták, az évszázad mérkőzését. Vajon ettől jelentősen nőtt-e a Magyarországon fennálló iszonyatos sztálinista rendszer legitimitása? Dehogy! A művelt újságírókkal és kommentátorokkal ellentétben az egyszerű ember nagyon is világos különbséget tudott tenni a pálya történései, illetve a politikusok és politikájuk megítélése között.
A futball és a kultúrharc
A világbajnokság nyitómérkőzése előtt sok antinacionalista kommentátor vonta kétségbe, hogy helyes döntés volt-e a tekintélyelvű és nacionalista orosz államra bízni a versenysorozat megrendezését. Egyedül az tompította rossz előérzetüket, hogy az orosz válogatottól mindenki igen gyenge szereplést várt. Számos újságíró mutatott rá, hogy az orosz csapat a leggyengébbek egyike, és minden bizonnyal már a selejtező körben kiesik. Amikor a nyitómérkőzésen Oroszország elsöprő vereséget mért Szaúd-Arábiára, Putyin bírálói megmagyarázták, hogy a vendéglátó országnak még sincs mit ünnepelnie. A The Financial Times Magazine már beszámolója címében így fogalmazott: „Miért nem érdekli az olaszokat sem Putyin, sem a futball?” Simon Cooper, a cikk szerzője így folytatta: „Putyin alighanem egyfajta államilag megrendezett orosz nacionalista látványosságnak képzelte el ezt a világbajnokságot, valahogy úgy, ahogy annak idején a Szocsi olimpiát és 2014-ben a Krím megszállását. Csakhogy eddig másképp alakultak a dolgok. Még a Szaúd-Arábia ellen aratott megsemmisítő 5:0-ás győzelem után is csak nagyon kevesen viselik a nemzeti színeket a köztereken, az ablakokban pedig egyetlen egy orosz zászlót sem látni, pedig az ilyesmi a legtöbb rendező országban mindennapos.” Lehetséges, ámbár kifejezetten valószínűtlen, hogy – amint Cooper írja – egyetlen egy orosz zászlót sem lehetett látni a lakások ablakaiban. Az azonban még a legbuzgóbb Putyin-ellenes ideológus figyelmét sem kerülhette el, hogy a spanyolok fölött aratott győzelem nyomán tengernyi zászló lobogott országszerte.
A korunkban egyre globálisabb jelleget öltő kultúrharc színtere mindenekelőtt az identitás. Függetlenül attól, milyen kritika hozható fel Putyinnal és az általa képviselt politikai nézetrendszerrel szemben, nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ezek bírálói erkölcsileg alacsonyabb szinten vannak. Minden csapatot és minden mérkőzést kizárólag az identitás-politika szemszögéből néznek. Az orosz csapatban nem a játékosok technikája, játéktudása érdekli őket, csakis az, hogy ez a válogatott túlságosan nacionalista. Az ő multikulturális nézőpontjukból megbocsáthatatlan botlás, hogy az orosz labdarúgó-válogatott túlságosan fehér!
Az igazi szurkoló többnyire a játéktudás és a csapatban betöltött szerepe alapján ítéli meg a játékosokat. Nemigen érdekli a játékosok külseje és csak egy rasszista kisebbségnek rögeszméje, hogy a futballisták bőre színével foglalkozzon. Egészen másként tekint viszont a labdarúgásra a multikulturalista „kommentariátus”. Őt mindenekelőtt a játékos identitása érdekli. Ahogy a Mother Jones című amerikai lap egyik cikkének címe fogalmazott: „Az orosz válogatott túl orosz, és már ezért is ki fog esni”. Clint Hendler, a szerző a következő érzésekkel tekintett a nyitómérkőzés elé: „Amikor csütörtökön az orosz csapat bevonul a pályára, a nézők egészen más válogatottat látnak majd, mint amilyen a néhány nagy esélyes, Brazília, Franciaország, Németország, Spanyolország vagy Belgium csapata.” Hogy miért? Mert az orosz válogatott szinte kizárólag „fehér játékosokból áll”. A szerző megjósolta, hogy mivel a csapat nem eléggé multikulturális, egykettőre ki fog esni a versenyből. „A legtöbb elemző szerint – írta Hendler – az orosz csapatot már a csoportmérkőzések során kiverik, és ezzel kínos helyzetbe kerül ennek az immár régóta nagyon is globális játéknak az a szűklátókörű felfogása, amely a vendéglátó országban dívik.”
Erre a túlságosan orosz és egyben túlságosan fehér csapatra más kommentátorok is számolatlanul lőtték ki a multikulturalizmus nyilait. Pete Baumgartner követendő példaként állította az orosz Oroszország elé az igen sokszínű svájci válogatottat. Cikkének címe így szólt: „Az orosz csapat elveti a svájciaknál és más válogatottaknál látott multietnicitást”.
Mellesleg a multikulturalizmus és a sokszínűség hirdetői korántsem minden egyszínű csapatot bírálnak egyformán. Semmi kifogások nem volt az ellen, hogy a nigériaiak vagy a szenegáliak válogatottja egytől egyig fekete bőrűekből áll. A japánokat sem marasztalták el, abban a kultúrbűnben, hogy kizárólag japán játékosokat léptettek pályára. Iránnak is elnézték, hogy kizárólag iráni fiatalokból állt a csapata. Egyértelmű, hogy a multikulturalista kultúrharcosok szemét csak a túlságosan fehér csapatok látványa szúrja. E fehérellenes identitáriusok különös módon azt hiszik, hogy a rasszizmus ellen küzdenek. Valójában azonban, amikor faji alapon tekintenek a futball világára, azt bizonyítják, hogy egy fajközpontú ideológia szellemi rabjai.
Mellesleg a multikulturalizmus és a sokszínűség hirdetői korántsem minden egyszínű csapatot bírálnak egyformán. Semmi kifogások nem volt az ellen, hogy a nigériaiak vagy a szenegáliak válogatottja egytől egyig fekete bőrűekből áll. A japánokat sem marasztalták el, abban a kultúrbűnben, hogy kizárólag japán játékosokat léptettek pályára. Iránnak is elnézték, hogy kizárólag iráni fiatalokból állt a csapata. Egyértelmű, hogy a multikulturalista kultúrharcosok szemét csak a túlságosan fehér csapatok látványa szúrja. E fehérellenes identitáriusok különös módon azt hiszik, hogy a rasszizmus ellen küzdenek. Valójában azonban, amikor faji alapon tekintenek a futball világára, azt bizonyítják, hogy egy fajközpontú ideológia szellemi rabjai.
Frank Füredi
szociológus, publicista
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
