Vlagyimir Putyin orosz elnök nem panaszkodhat a nemzetközi elismerés hiányára. Szinte földöntúli hatalmat tulajdonítanak neki. A Forbes magazin idén 74 potentát közül újra őt választotta a világ legnagyobb hatalommal rendelkező emberének. Nem kétséges, hogy valójában ki a világ legbefolyásosabb politikusa: az amerikai elnök. Putyin azonban közvetetten haszonélvezője lett Barack Obama sikertelen külpolitikájának. Egy, a világporondon passzív, „hátulról vezető” elnök nem számíthat a legmagasabb elismerésre Amerikában. Angela Merkel, Putyin másik hatalmi riválisa pedig vészesen elhibázott migránspolitikájával maga alatt vágja a fát az európai közéletben. Egész Európában ma komoly hiány van nagy formátumú politikusokban. A mai világ álomszerű terep az orosz elnök számára.
Meglepő módon az amerikai gazdasági magazint Putyinnal kapcsolatban éppen a gazdasági kérdések befolyásolták legkevésbé. Pedig kis kutatómunkával kiderült volna, hogy a világ leghatalmasabb vezetőjének csupán egy gyönge, kéttermékes (olaj, földgáz), válságban lévő gazdasága van, amelynek GDP-je Ausztrália középhatalmi szintjén áll. A GDP már két éve csökken, a rubel összecsuklott, a tőke menekül az országból, a devizatartalékok apadóban vannak. Ráadásul a jövő sem kecsegtet sok jóval az Ukrajna miatti nyugati szankciók folytatódása, a gazdaság alacsony hatékonysága, a kiterjedt korrupció, valamint a lakosság lassú csökkenése és rohamos elöregedése miatt. A krónikus pénzszűke következtében az orosz haderő is több sebből vérzik, és alapos korszerűsítésre szorul. Pár évvel ezelőtt Obama Oroszországot lekicsinylő módon regionális hatalomnak nevezte.
Az orosz elnök hatalmi hiúságát azonban semmi sem legyezgette jobban, mint a Washingtonban uralkodó vélemény, miszerint az elnökválasztási kampány meghekkelése által ő érte el, hogy az általa preferált jelölt, a republikánus Donald Trump legyen Amerika következő elnöke. Mégpedig azzal a demokrata Hillary Clintonnal szemben, akivel Putyin még annak külügyminisztersége idején jól összerúgta a patkót. Clinton ugyanis kétségbe vonta a 2011-es orosz parlamenti választásoknak (és ezáltal Putyin második elnökségének) a tisztaságát és a legitimitását, amivel – az orosz elnök szerint – lovat adott a moszkvai tiltakozó tüntetések alá. Putyin a színes forradalmak amerikai exportja miatt is szembekerült Clintonnal.
A konkrét amerikai vád az, hogy Oroszországhoz köthető hekkerek behatoltak a demokrata párt országos központjának számítógéprendszereibe és John Podestának, Clinton kampányfőnökének e-fiókjába, ahonnan a pártvezetést és Clintont erősen kompromittáló információkat szivárogtattak ki a WikiLeaks nevű portál számára. Bizonyos washingtoni vélemények szerint ez elég lehetett ahhoz, hogy Trump – ha csak hajszállal is – győzzön a választás végső kimenetelét eldöntő olyan fontos államokban, mint Michigan, Wisconsin és Pennsylvania. Putyin közvetlen beavatkozását látják a dologban, akit már korábban is meggyanúsítottak azzal, hogy a digitális térben kiberháborúval akarja gyengíteni Oroszország nyugati ellenfeleinek demokratikus rendszerét (közte a választások tisztaságát), a NATO-t és az Európai Uniót. Ukrajna és Szíria ügyében az orosz elnök már megmutatta, hogy képes váratlan, a vakmerőség határát súroló lépésekre.
Washingtonban valóságos oroszellenes hisztéria alakult ki a Kremlnek a választási rendszerbe való állítólagos beavatkozásával kapcsolatban. (Korábban Pekinggel szemben volt hasonlóan nagy politikai felhajtás a katonai és ipari titkok illegális megszerzését célzó kínai kibertámadások miatt). Az „állítólagos” szót nem Putyin védelmében használom, akinek KGB-s múltjával kiválóan összevágnak a kiberháborús akciók. Ő maga mondta, hogy a hírszerző ügynök két dologgal foglalkozik: az ellenfél gyengéinek kitapintásával és információkkal.
Tény azonban, hogy eddig sem a Fehér Ház, sem a titkosszolgálati szervek semmilyen konkrét bizonyítékot nem produkáltak az orosz kiberbűnösségre vonatkozólag. Csupán célozgatások és gyanúsítások hangzottak el. A helyzet iróniája, hogy ennek ellenére sokan a Kremlt máris bűnösnek tekintik, olyannyira, hogy némely politikusok újabb oroszellenes szankciókat sürgetnek. A Washington Post minapi vezércikke szerint Oroszország „megkísérelte, hogy számítógépes hekkeléssel, hamis hírek terjesztésével, esetleg más módszerekkel aláássa az amerikai választási kampány integritását, és előidézze Clinton vereségét”. Ennyi egyelőre a „bizonyíték”. Nem meglepő, hogy ezzel nem mindenki elégedett. Obama elnök már elrendelt egy részletes vizsgálatot, amelynek eredményeit még hivatali ideje lejárta (január 20.) előtt az asztalára kell tenni. A szenátus is külön vizsgálat indítását tervezi az ügyben. Remélhetőleg ezek bizonyítékértékű adatokkal szolgálnak, de a kérdés túlpolitizáltsága és Washington erős oroszfóbiája miatt ebben senki nem lehet biztos.
Megszólalt a kérdésben Fiona Hill, a Brookings Institution igazgatója, az egyik legtekintélyesebb oroszszakértő, aki korábban a Nemzeti Hírszerzési Tanács alkalmazottja volt. Szerinte Washingtonban eltúlozzák a Kreml ambícióit, nagyobb hatalmat és befolyást tulajdonítanak neki, mint amivel valójában rendelkezik. Legfeljebb a bizonytalanság keltésére való törekvésről, nem pedig az elnökválasztás kimenetelének eldöntéséről lehet szó Moszkvával kapcsolatban. Hillhez hasonló szellemben nyilatkozott maga Putyin is: „Komolyan gondolja bárki, hogy Oroszország befolyásolni tudja, hogy az amerikai nép kit válasszon meg elnöknek? Talán az USA nem egy nagyhatalom, hanem banánköztársaság?” Trump tagadja a választásban való orosz érintettséget. „Bizonyítékok hiányában nem tudunk semmit. Lehet, hogy az oroszok voltak, lehet, hogy a kínaiak, vagy éppen valaki New Jersey-ből” – mondja. Nem meglepő módon, a másik oldalon Clinton és Podesta az elnökválasztás Trump javára történő orosz eltorzításáról beszélnek.
Több okból kifolyólag – főként a katonai kiadások növelése céljából – Washingtonban régi hagyománya van a szovjet/orosz „veszély” tudatos fölnagyításának. Például a CIA négy évtizeden keresztül túlbecsülte – olykor háromszorosan – a szovjet GDP-t. Daniel Patrick Moynihan, a néhai New York-i szenátor a CIA megszüntetését követelte az amerikai elnökök tudatos és sorozatos félrevezetése miatt. Egy évtizeddel a Szovjetunió teljes szétesése előtt a Pentagon egy jelentéktelen szovjet lézerprogramot hatalmas veszéllyé nagyított az amerikai csillagháborús program igazolásához, amely azután hozzájárult a Szovjetunió bedöntéséhez. Ma pedig az ímélbotrány okán „öt méter magas óriást csinálnak Putyinból” – Fiona Hill szavaival élve.
Mivel egyelőre semmi bizonyosat nem lehet tudni az orosz kiberbeavatkozás tényéről, méretéről és hatásáról, milyen alternatív elméletek jöhetnek még szóba a hekkelési botránnyal kapcsolatban? Az egyik magyarázat szerint a vesztes Clinton-kampánystáb még halványan pislákoló esélyt látott arra, hogy az „orosz kártya” kijátszásával, a választás integritásának kétségbe vonásával – „Trump Putyin bábja” – visszafordítsa a választást az elektori kollégiumon keresztül, kijátszva azt az érvet is, hogy 2,9 millióval több szavazattal a birtokában Clinton a választás tényleges politikai győztese. A The Washington Post nemrég közölte, hogy számos államban rendkívül erős politikai nyomással győzködték a republikánus elektorokat az átszavazásra. Az akció azonban nem volt sikeres, mert a december 19-én lebonyolított elektori szavazás 304:169 arányban véglegesen megerősítette Trump elnökségét. (Csupán elenyésző mértékű átszavazás történt.)
Egy másik magyarázat szerint az orosz hekkelés témájának magas politikai szinten tartása elsősorban Trump elnökségének delegitimálását és diszkreditálását célozza a titkosszolgálati szervek maximális bevonásával. Máris sikerült éket verni az új elnök és a CIA közé. Végül nem zárható ki az orosz fenyegetés vádja mögötti klasszikus mozgatórugó: a Trump-elnökség alatt várható nagyszabású fegyverkezési – közte titkosszolgálati – programok finanszírozásának igazolása. Ehhez mindig jól jöhet az ellenség erejének és fenyegető mivoltának eltúlzása. Márpedig Washingtonban – Trumpon kívül – szinte mindenki Putyin Oroszországát tekinti Amerika legfőbb ellenségének.
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
