Megvan annak a veszélye, hogy amikor egy zseni egy másik zseniről ír, az sokkal inkább lesz beszédes, narcisztikus önvallomás, semmint a kiválasztott pártatlan, objektív értékelése. Shakespeare személye és munkássága ürügy volt Victor Hugo számára, hogy (1864-ben) az igazi művészetről és a kiválasztottságról szóljon általában, ám félreérthetetlenül érintetten.
Hugo tisztában volt a géniuszok teremtette „magas művészet” erejével, amelynek misztériumát az egymást átjáró isteni és emberi relációban láttatta a Shakespeare című kötetében: „Művészet, mondjuk, mintha azt mondanánk: Természet. Mindkét fogalom szinte határtalan jelentésű. Akármelyik kifejezést használjuk, akár Természetet, akár Művészetet mondunk, magunk elé idézünk valamit, felszabadítjuk a mélységekből az eszmét, félretoljuk az isteni teremtés egyik vagy másik függönyét. Isten első fokon a világegyetem életében nyilvánul meg előttünk, másodfokon az ember gondolataiban. A második megnyilvánulás éppoly szent, mint az első. Az első megnyilvánulás neve Természet, a másodiké Művészet. Ebből az az igazság következik, hogy a költő pap. A világi főpap a zseni. Sacerdos Magnus. A Művészet a Természet mellékhajtása. A Művészet éppoly természetes, mint a Természet. Istennek – határozzuk meg ennek a szónak az értelmét is – a lelkes végtelenséget nevezzük. A passzív végtelenség lappangó énje: Isten. Isten a láthatatlan nyilvánvalóság. A sűrített világ: Isten.
Különösen érdekes, ahogy Hugo a remekműveket és az alkotó zseniket a történelmi kortól és műfajtól függetlenül állítja sorba, egy szintre, egy polcra helyezve őket: „A legmagasabb művészet terén minden művész egyenlő. A remekmű a remekműnek felel meg. Mint ahogy a víznek sem tudjuk fokozni a hőségét, ha száz fokra hevítettük, melynél forróbb nem lehet, az emberi gondolat is eléri bizonyos egyéneknél a legmagasabb hőfokát. Aiszkhülosz, Jób, Pheidiasz, Ézsaiás, Szent Pál, Juvenalis, Dante, Michelangelo, Rabelais, Cervantes, Shakespeare, Rembrandt, Beethoven, s még néhányan: százfokos lángelmék. Az emberi elmének vannak csúcspontjai. Ez a csúcs az eszme. Isten onnan száll le, az ember oda igyekszik fel. (…) A lángelmék dinasztiát alkotnak. Más dinasztia nincs. Minden korona őket illeti meg, a töviskoronával együtt. Mindegyikük a maga egészében testesíti meg azt az abszolút valamit, amit ember elérhet. Ismételjük, lehetetlen egyiket többre becsülni, mint a másikat; lehetetlen rámutatni, ki a legkiválóbb e csupa kiváló közül. Valamennyien a Szellemet képviselik. Talán, ha meg kell lenni, ez ormok legmagasabb ormául Homéroszt, Aiszkhüloszt, Jóbot, Ézsaiást, Dantét és Shakespeare-t jelölném meg, noha jogosult ez esetben is minden ellenvetés.” Hugo itt egy pillanatra engedékenynek tűnik, pedig értékítéletében megingathatatlan. Mantraszerűen ismétli nagyra tartott kedvencei nevét.
Ezt a gondolatot gördíti tovább, amikor a mindig változó tudománnyal szembeállítja a legmagasabb rendű alkotások érinthetetlen állandóságát. Látásmódja, közelítési módszere tetszetős, sajátos relativitáselmélete aligha cáfolható: „A remekmű egyszer és mindenkorra szól. Az első nagy költő mindjárt a legmagasabb fokon áll. Követheted, feljuthatsz éppoly magasra, de nem magasabbra. Danténak hívnak? Szép. De őt Homérosznak hívták. A fejlődés szüntelenül változtatja célját, mindig másutt állapodik meg, mindig változtatja szempontjait. Az eszme soha. A tudományt a fejlődés ösztökéli, a művészetet az eszmény. Ez az oka annak, hogy miért tökéletesíthető a tudomány, s miért nem tökéletesíthető a művészet. Egyik tudós elfelejti a másikat; egyik költő sem felejtett el más költőt. A művészet a maga módján halad; változik, mint a tudomány, csakhogy egyes alkotásai, változhatatlan anyagból lévén, megmaradnak, míg a tudomány bámulatos megsejtései relatív feltevéseken alapulván – s nem is alapulhatnak máson – folyton megújulnak, s az újabb hipotézis elfeledteti a régieket. A tudomány relatív, a művészet végleges. Ami ma remekmű, holnap is az marad. Mit változtat Shakespeare Szophoklészen? Árthat-e Molière Plautusnak? Még ha fel is dolgozta Amphitryonját, akkor sem tette fölöslegessé. Figaro kiszorította-e helyéről Sancho Panzát, avagy Cordelia Antigonét? Nem. A költők nem járnak egymás hegyén-hátán, egyik sem szolgál hágcsóul a másiknak. Mindegyik maga emelkedik fel s csak a maga erejére támaszkodik. Senki sem néz le költőtársára. Az újonnan érkezettek tisztelik a régieket. Utánuk jöttek, nem a helyükbe. A szép nem semmisíti meg a szépet. Farkasok és remekművek nem falják fel egymást.”
Alapvetően Shakespeare-ről szólva később így folytatja a képzőművészetre és az építészetre is átvitt véleménysort: „A fenségesség egyenlő. Az emberi szellemnek végtelen lehetőségei vannak. A remekművek szüntelen születő, örökké tartó világok. Nem vonzzák és nem taszítják egymást. Ha előfordul egy-egy összeütközés, az csak látszólagos, s hamar véget ér. A végtelen kiterjedésben minden alkotásnak helye van. (…) A művészetben nincs belső fejlődés. Pheidiaszt Rembrandttól csak idő választja el, nem fejlődés. A Sixtus-kápolna freskói mit sem vonnak le a Parthenon metopéjainak értékéből. Mehetünk vissza ameddig akarunk. A versailles-i kastélytól a heidelbergi kastélyig, a heidelbergi kastélytól a párizsi Notre-Dame-ig, a párizsi Notre-Dame-tól az Alhambráig, az Alhambrától a Hagia Szophiáig, a Hagia Szophiától a Colosseumig, a Colosseumtól a Propülaiákig, a Propülaiáktól a piramisokig – századokat jártunk visszafelé, de művészileg egy tapodtat sem mozdultunk. A piramisok és az Iliász első helyen állnak. A remekművek egy szinten vannak, valamennyien az abszolút szintjén. Ha valami egyszer eljutott a feltétlenig, nincs tovább. Az abszolútot nem haladhatja túl. A szem csak bizonyos fénymennyiséget fogad be.”
A szociális érzékenységű, tevékeny Hugo az európai „kulturális robbanás” nyomán kibontakozó művészi fénykor aktív szereplőjeként világít rá a mélységi spiritualitásra, a romantikán túlmutató, hitelességet elváró humanizmusra, immár a realizmusból és a naturalizmusból fakadó, „valódibb” emberképre támaszkodva: „A 19. század költőinek és íróinak az a boldogító sors jutott osztályrészül, hogy egy világteremtés után születtek, vagy inkább egy világ pusztulása után, amikor újra kibukkan a fény, s maguk is a mindent újrakezdés közegei. Ez oly terheket ró rájuk, amelyeket elődeik nem ismertek: a tudatos reformáció és közvetlen civilizációs feladat kötelezettségeit. Nem folytathatnak semmit. Mindent elölről kell kezdeniük. A gondolkodók ma bonyolult feladatok előtt állnak. Nem elég gondolkodniuk, szeretniük kell. Nem elég, ha gondolkodnak és szeretnek, cselekedniük kell; nem elég, ha gondolkodnak, szeretnek és cselekszenek.”
Végső soron Victor Hugo is azt közvetíti, rendre azt erősíti, hogy a zsenik léte és a remekművekkel való szembesülés – hol direkt, hol áttételes módon – Isten-élmény; csoda. A Szépnek szolgálnia kell az Igazat című fejezetben fejti ki vonatkozó nézeteit, akarva-akaratlan a saját hivatásának, küldetéstudatának tükrét is nyújtva. „Lelkek, használjatok! Legyetek jók valamire! Ne húzzátok el a szátok szélét, ha arról van szó, hogy hasznosak és jók legyetek. Szép az önmagáért való művészet, de még szebb a művészet, ha a haladást szolgálja. Szép álmodni az álmok kedvéért, de még szebb utópiákat álmodni. Álmodni akartok? Hát álmodjatok a jobb emberről. Merengeni akartok? Íme, az eszmény, a próféta keresi a magányt, de nem akar elkülönülni. Kibontogatja, szétoldja lelkében az emberiség összegubancolt, összezilált fonalát, de nem tépi el. Elvonul a sivatagba gondolkodni. Kiknek? A tömegeknek. Nem az erdőhöz intézi szavait, hanem a városokhoz; nem a szélben remegő füvet nézi, hanem az embert; nem az oroszlánnal üvölt, hanem a zsarnokok ellen. (…) A zseni nem önmagáért van, hanem az emberért. A földi zseniben Isten osztja szét magát.
A remekmű egyike a csodáknak. Ezért hisz minden vallás, minden nép isteni eredetű emberekben. (…) Az nagy, aki szolgál. Még letörten is derűs marad, s boldog a boldogtalanságban. A költő számára nem rossz társaság a kötelesség, mert a kötelesség szigorú vonásai élénken emlékeztetnek az eszmény vonásaira. Érdemes vállalni a kötelességteljesítés élményét. (…) Istent szolgálni a haladásban, Isten apostolának lenni a népben, ez a zseni fejlődéstörvénye.”
Fotó: Wikipedia
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
