A 103 évvel ezelőtti komáromi áttörésre és a város történetébe „véres vasárnapként“ beíródott, bestiális vérontás ártatlan áldozataira emlékeztek május 1-én az Összetartozás Városában. Az Egy Jobb Komáromért PT, az Endresz Csoport Egyesület és a Felvidéki Értékőrzők által megtartott megemlékezés az észak-komáromi katolikus temetőben levő tömegsírnál kezdődött, majd a vasúti híd déli hídfőjénél levő emlékműnél folytatódott.
Dráfi Mátyás, Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész, a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja Reményik Sándor Glória című versével adta meg a temetőbeli közös főhajtáshoz méltó alaphangot. Mihacs Szilvia (Felvidéki Értékőrzők) bevezetőjében elhangzott:
A hozzávetőleg 300 áldozat közül 102-t, 1919. május 4-én ismeretlenként az itteni közös sírba temettek, majd a hősök sírja fölé 1929-ban síremlék került. A vasúti Duna-híd déli hídfőjénél pedig Komárom Város Tanácsa 1959. május 1-jén avatott emlékművet. 2011-ben az Egy Jobb Komáromért PT és az Endresz Csoport Egyesület aktivistái felújították, s ugyanabban az évben május 1-én pedig újraszentelték az itteni síremléket. Azóta megemlékezésekre hívjuk ide a komáromi lakosokat a Duna mindkét partjáról, hogy soha ne merüljön feledésbe ez a véres esemény“.
Azután Knirs Imre, az Egy Jobb Komáromért PT elnöke hangsúlyozta: „Sosem feledjük az 1919. május 1-én történteket és az itteni tömegsírba temetett 102 hőst. Mást nem tehetünk, csak annyit, hogy közösen tisztelegjünk a helytállásuk és az emlékük előtt…“. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a történelem tankönyvekből kimaradtak a 103 évvel ezelőtti komáromi események, ezért is fontos, hogy a megemlékezések résztvevői azokat családi-baráti körben felelevenítsék. Hozzátette: bár a Kárpát-medence-i magyar közösségek napjaikban is félelemben élnek, a szervezőket mégsem a bosszúvágy, hanem a méltó emlékezés vezérelte.
Korpás Réka népdalénekes alkalomhoz méltó dalai után Oláh Kálmán Pro Urbe-díjas tanár történeti áttekintése következett. A történelmi Magyarország utolsó szívdobbanásának nevezte az 1919-beli eseményeket, amelyek előzménye az volt, hogy Magyarország számára 1918. október 31-én véget ért az I. világháború. Vesztes félként azonban az országnak nem sok beleszólása maradt a demarkációs vonalak kialakításába. Ferdinand Vix alezredes, a budapesti antantmisszió vezetője 1918. december 23-án jegyzéket nyújtott át a magyar kormánynak, amelyben a győztesek a Duna–Ipoly vonalában jelölték meg a csehszlovák állam előzetes határát.
A csehszlovák hadsereg azonnal elkezdte a jegyzékben odaítélt területek elfoglalását, és decemberben kiegészülve a Piccione olasz tábornok vezette olaszországi csehszlovák légiók alakulataival, január 10-én elérték és megszállták Komárom északi részét, ezzel a várost és Komárom vármegyét is kettészakítva. Miután a csehszlovák adminisztráció egyre jobban korlátozta a két városrész érintkezését, és hamarosan a hidat is lezárta, a magyarok számára egyértelművé vált, hogy az ideiglenesnek gondolt csehszlovák megszállás állandósult, ezért Komáromban lépésekre szánták el magukat. 1919. április 28-án éjjel a hajógyári munkások megtámadták a csehszlovák hídőrséget, hogy utat nyissanak a déli városrészből érkező csapatoknak. Az őrség azonban visszaverte őket, így a magyar oldalon előkészített támadást elhalasztották. A munkásokat letartóztatták, s a csehországi Terezínbe internálták.
A magyarországi szervezők azonban folytatták a tevékenységüket, s április 30-ról május 1-re virradóan több ponton támadást indítottak a megszállt városrész visszafoglalására: a dél-komáromi, tatai és győri vagongyári munkásokból, tatabányai bányászokból, vörös katonákból, leszerelt katonákból álló 1700 és 3000 fő közötti támadók egyik csapata csónakokkal a Dunán, két másik pedig a hidakon átkelve támadta meg a csehszlovák helyőrséget. Kezdetben sikeresen nyomultak előre, de miután Egidio Macaluso olasz ezredes kérésére Érsekújvárból Komáromba rendelték a 34. csehszlovák gyalogezredet, az elzárta a visszavonulási útvonalakat. A magyar egységek a túlerő elől az Erzsébet-szigetre szorultak vissza, ahol a legionáriusok lemészárolták a lőszerhiánnyal küzdő, életben maradottakat. A városban statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki, a legionisták mindenkit lelőttek, akit az utcán találtak, még a sebesült katonákat és egy 12 éves kamaszt is.
A bestiális vérengzés áldozatai közül 102 személyt ismeretlenként május 4-én közös sírba temettek el az észak-komáromi katolikus temetőben. Annak egyértelmű célja a megfélemlítés volt“
– szögezte le Oláh Kálmán. Sokan a Dunába vesztek, vagy még napokig bujkálva keresték a hazatérés lehetőségét, s a hazatértek közül többen, a büntetéstől félve, nem jelentkeztek. Hozzávetőleg 300 magyar áldozatról beszélhetünk. A temetőben kiterített holttestek látványára jellemző volt, hogy Mezey János megyei tiszti főorvos nem tudta a jegyzőkönyvezést befejezni, mert idegösszeomlást kapott. A munkát végül, a sokat látott Biringer Mór komáromi rendőrorvos fejezte be.
A szónok szerint annak ellenére volt értelme a komáromi áttörésnek, hogy ez nem vezetett a Csallóköz megmentéséhez. Kun Béláék ugyanis a történtek hatására tudatosították, hogy ismét fel kell állítani az erős magyar hadsereget.
„A véres május 1. áldozatai a legnagyobb nemzeti hőseink közé tartoznak, akik a helytálló elődeikhez hasonlóan, szintén a Magyar Szent Koronát védték. Tisztelet az emléküknek!“
– zárta beszédét Oláh Kálmán.
A továbbiakban Lépes Lóránt atya, a Mária Rádió műsorigazgatója mondott imát és áldást a hősök lelki üdvéért. A Himnusz közös eléneklése előtt pedig a szervezőkön kívül a Magyar Nemzetőrség Török István nevét viselő, Győr-Moson-Sopron megyei szövetsége, a Kárpátia Sport PT, a Mi Hazánk Mozgalom érsekújvári szervezete, a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Komáromi Erődök Barátainak Egyesülete (KEBEL) koszorúzott. Közreműködött még Berecz László helyi trombitaművész és a díszőrségben a Tolma Baranta csoport. A megemlékezés délután a vasúti híd déli hídfőjénél levő emlékműnél folytatódott, s annak nívóját Waszlavik (Gazember) László bakanóták eléneklésével és harmonikaszóval emelte.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
