Requiemet tartottak valamennyi magyarországi egyházi iskola elhunyt tanáraiért és diákjaiért Budapesten, a Margit körúti ferences plébániatemplomban november 15-én, szombaton.
1992 óta e templom ad otthont évről évre a szép megemlékezésnek, aminek az ötlete a Pax Hungarica Diákszövetség egyik ülésén született meg Szende Ákos piarista öregdiák szívében. Abban az évben a szentmise végén az akkori házigazda, Hegedűs Kolos atya hagyományteremtő céllal felajánlotta a Margit körúti ferences plébániatemplomot a requiem állandó színhelyének.
A megemlékezés főcelebránsa a katolikus szerzetesrendek által fenntartok egyházi iskolák tanárai közül kerül ki, az emlékező beszédet pedig a főcelebránsok mellett alkalmanként a társegyházak lelkészeinek visszaemlékezései egészítik ki.
Idén Farkas István piarista volt az esemény főcelebránsa, akit tisztelői csak Lupus atyaként ismernek.
Szentbeszédét négy pontra osztotta, melyeknek az egyházi iskolákat jellemeznie kell, mindegyiket egy-egy történettel illusztrálva.
1. Hűség
Rápillantva még egyszer a requiem meghívójára, felolvasta annak mottóját: Hűséggel, hálával és szeretettel emlékezünk elhunyt tanárainkra és diáktársainkra. Mintegy magyarázatul felidézte annak az idős férfinak az alakját, aki érettségi találkozóra érkezett egykori gimnáziumába. Mikor megkérdezték tőle, hányan szoktak eljönni az osztályából, azt válaszolta: „Kérem, már csak egymagam…!”
2. Fix értékrend
Fejes László egykori piarista tanártól az osztályteremben az utolsó decemberi órán éppen Farkas István búcsúzott az osztály nevében, kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva neki. A pap ezt hallván kicsit mérgesen rá is mordult: „Fiam, az ünnep nem kellemes, hanem kegyelemteljes.” Lupus atya ezt jól megjegyezve azóta sem ejtette ki ezt a szót, és később maga is ennek szellemében tanította, nevelte diákjait.
3. Mindent legyőző szeretet
A szónok megidézte azokat az időket, amikor üldöztetést szenvedett a katolikus egyház és azon belül is első, kiemelt helyen a szerzetesek. Majd a szeretet erejéről beszélve elmesélte a kecskeméti gimnázium egy kedves, szelíd tanárával megtörtént esetet, aki az óra elején belépett az osztályba, ahol óriási kiabálás, hangzavar fogadta, a fiúk pedig szinte észre sem vették őt – vagy talán nem is akarták. Neki esélye nem volt, hogy túlkiabálja őket, ezért a kezében lévő hatalmas táskát felemelte, amilyen magasra csak tudta, és a hirtelen keletkezett csendben mindenki már várta, szinte hallotta, hogy a táska hatalmas csattanással landol majd a katedrán. Ekkor azonban a tanár lassú mozdulattal, csendben letette azt az asztalra. A diákok így örökre megértették, megtanulták, hogy ezzel a kedves csendességgel nem szabad, nem lehet visszaélni, de ezt az embert lehet tisztelni és szeretni.
4. Mindig újraéledő erő
A legfontosabb kérdés, ami felmerül az emberben: vajon mi adta az erőt a diktatúra éveiben tanárainknak és diákjainknak is, akik közül többeket meghurcoltak? A mindent legyőző szeretet fegyverének a forrása számunkra, hívő emberek számára a feltámadás, ami állócsillagként, biztos pontként ragyog mindannyiunk felett.
A megemlékezést immár hagyományosan szeretetvendégség zárta, amelyen a szép számban megjelent egykori diákok a szervezők által készített szendvicseket fogyaszthatták, és emellett felidézhették élményeiket a házigazda Lukovits Milán OFM és Farkas István atyák társaságában.
Szöveg: Prószéky Anna ferences öregdiák
Fotó: Saphier Beatrix
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
