Interjú Szilágyi Adrienn történésszel.
Miért épp a történész szakmát választottad? Van-e erről a döntésről határozott emléked?
Ez egy klasszikus indító kérdés, amitől valahogyan mindig zavarba jövök. Leginkább azért, mert nincs egy igazi történetem arról, hogyan is váltam történésszé. Nemhogy nem volt történész a családban, de az értelmiségi pályának, gondolkodásnak sem voltak meg a családi hagyományai. Lehet ettől a ponttól kezdve már magam is alakítom a saját történetemet, hogy elmesélhetővé tegyem magamnak és másoknak. Annyi azonban bizonyos, hogy első generációs értelmiségi vagyok, nagyszüleim mezőgazdaságban, szüleim pedig a gyulai tejporgyárban dolgoztak. Folyamatosan magam fedeztem fel a saját utamat, annak minden nehézségével és küzdelmével együtt. Az alapokat ugyanis magad kezded kialakítani, amit egy család generációról generációra halmoz fel. Természetesen az én családom is megalapozta a sajátját: a munkához való szívósságot, alázatot, a nehézségek leküzdéséhez szükséges állhatatosságot. Ha belegondolunk, ez nem kevés, sőt szükséges is a továbbiakhoz. Szóval ez egyszerre hátrány, amelyet fokozatosan próbálok leküzdeni, de talán a szavaimból is kitűnik, ez iszonyatos erőforrás is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a családom vagy későbbi tanáraim ne nyújtottak volna ehhez fogódzókat – nagyon is! Ezekből is, nem is keveset építkeztem. Ha mégis idézni kellene egy emléket, abban a középiskolai tanárom szerepelne, akinek a bíztatására választottam a földrajz–történelem tanári szakot. Ami pedig a családi alapokat illeti, érdekes módon egyre inkább visszatérek azokhoz: a földhöz, a gazdálkodáshoz, lehet, ez már az örökség átmentése részemről.
Kik befolyásolták leginkább a pályádat, vagy meghatározták a történészi „látásmódodat” és hogyan?
Egyértelműen a doktori témavezetőmet, Dobszay Tamást kell említenem, akivel mind a mai napig nagyon jó szakmai kapcsolatban vagyok, és történetesen most is egy közös projektben dolgozunk. Nemcsak emberileg és szakmailag tanultam tőle sokat, hanem rengeteget segített a tanácsaival, és végig támogatott abban, hogy el tudjak indulni és meg tudjak maradni a történészi pályán. Sokszor hallom doktori hallgatóktól, hogy a témavezetőjükkel nem alakul ki szoros kapcsolatuk, vagy úgy érzik, nem kapnak elég segítséget a tanáruktól – persze sokan nem is igénylik. Mindez persze összefügghet azzal is, hogy magam is kerestem azt a személyt, aki az előbb említett „alapok” kialakításában segíthetett. Később természetesen más szakmai kapcsolatok is kialakultak, amelyek tovább finomították a gondolkodásomat. A jelenlegi munkahelyemre, a Történettudományi Intézet Újkori Témacsoportjára szintén olyan szakmai műhelyként gondolok, amely az én formálódásomnak is szerves része, és úgy érzem, ennek már magam is alakíthatója lehetek.
Általában vagy a legújabb kor vagy a régebbi korok vonzzák a hallgatókat. Ez valóban így van? Mennyire frekventált kutatási téma a 19. század? Mi vonzott ehhez a korszakhoz?
Az elmúlt években a 19. század kutatása nemcsak a magyar, hanem az európai történetírásban is elhalványult. Sokan úgy gondolják, hogy a jelen megértéséhez és a jelen kihívásaira keresett válaszok megtalálásához kevésbé szükségesek a 19. századdal kapcsolatos vizsgálatok. Az érdeklődés hiánya részben ezzel magyarázható, részben sajnálatos tudatlansággal. Fontos lenne látni, hogy a 20. és részben a 21. század jelenségei valójában a 19. században gyökereznek: az urbanizáció, a belső és a határokon átnyúló migráció vagy az állam, a nemzet, az állampolgárság fogalmai. A mai korral azonos az is, hogy sok akkor élt ember a változások időszakának tekintette az idejét, amely szorongással vagy válságérzettel töltötte el. Nekünk, mai „19. százados” történészeknek az a feladatunk, hogy új kérdésekkel, perspektívákkal és megközelítésekkel világossá tegyük a század kutatásainak fontosságát. Ez a törekvés regisztrálható: a hagyományos narratívák mellett egyre több kutatás transznacionális vagy globális nézőpontból közelíti meg az évszázadot, és törekszik a multidiszciplinaritásra. Azaz igyekszik ötvözni a politikai, társadalmi és kulturális perspektívákat is. Ez már csak azért is feladatunk, mert a század kutatásának elhalványulása komoly következményekkel jár a történetírás és a köztörténeti ismeretek fejlődésére, nem utolsósorban hat a 19. századi kutatók utánpótlására, ami pedig a jövőbeli kutatásokat tekintve igazán meghatározó. Engem kifejezetten vonzottak a 19. század társadalmi, gazdasági és politikai változásai. Az, ahogy a korszak vezető alakjai próbálják maguk mögött hagyni az elmúlt századok rendi örökségét, és megtalálni azokat az utakat, amelyekkel végérvényesen a modernizáció útjára lépnek. Ráadásul olyan zseniális történeti szereplők tűntek fel ebben a században, akiknek a gondolkodása ma is sok szempontból érvényes.
Ahhoz képest, hogy a történészeket gyakran begyöpösödött szakbarbároknak gondolják, te inkább a másik véglet vagy: zavarba ejtően sokféle módon kerülsz kapcsolatba a múlttal. Az önálló tudományos kutatás mellett több akadémiai kutatócsoport számára is a kötelező nyűgnek számító adminisztrációs munkát végezted, de applikációt készítesz, tanítasz, és ezek mellett a tudomány népszerűsítésének legkülönbözőbb műfajait űzöd. Hogy jut időd ennyi mindenre?
Sokszor magam sem látom, de próbálok mindenre időt találni, és leginkább a saját érdeklődésem után menni. Talán ez a kulcs, hogy próbálom a saját kíváncsiságomat megélni. Hívjuk ezt „tudomány-népszerűsítésnek”: megtalálni azt a formanyelvet, amely megpróbálja közelebb hozni a tudományt. A könyvekben és szakfolyóiratokban megjelenő szakcikkek többnyire nekünk, tudományos embereknek szólnak, mi értjük annak módszertanát és nyelvezetét. De hangot kell találni a szakmán kívüliekkel és a tudomány iránt érdeklődőkkel is, legyen az egy applikáció, egy virtuális kiállítás, egy podcast, egy blogposzt, egy előadás, egy városi séta. Mind olyan formák, amelyekben lehetőséget kapunk arra, hogy közelebb hozzuk a tudományos eredményeket, és megmutassuk, hogy a történelem velünk él és mindenkinek van hozzá kapcsolódása, története, tudása.
Történelmet és földrajzot tanítottál középiskolában is. Volt ezeknek az éveknek hozadéka? Mennyire érdekel ma a múlt egy középiskolást?
A történelemmel mindenkinek van kapcsolata. Ha más nem, van a családunknak története, de vannak régre visszanyúló társadalmi és politikai kérdések vagy kulturális témák. Így vagy úgy, van véleményük a múltról, és úgy láttam, érdemes megnyitni ezeket a kérdéseket, mindenki számára, de a középiskolások számára feltétlenül. Rengeteg kérdésük van, és véleményük is. Jobb esetben megvitatják otthon, egymás között, de az iskolában szinte szükségszerű, hogy beszéljünk, vitatkozzunk erről. Próbáltam ide is olyan programokat behozni, amelyek révén együtt gondolkodhatunk, és a végén, ha nem értettünk is egyet, azt becsülték, hogy megpróbáltunk róla beszélni, és értékelték a nyitottságot. Azt gondolom, hogy ennek minden esetben van hozadéka, legyen középiskola vagy felsőoktatás. Nem beszélve arról, hogy magam is tanulok közben, mit és hogyan próbáljak megközelíteni, elmagyarázni, összetett dolgokat megértetni, úgy, hogy a lényeg megragadjon, de a finom részekre is legyen érzékenység.
Hogy kerültél kapcsolatba a Hosszúlépés csapatával? Mi ez a tevékenység és milyen sétákat vezetsz?
Sajnos a járványhelyzet óta, több mint egy éve nem tartottam sétát. 2016-ban vezettem az elsőt, de akkor már régóta figyelemmel kísértem és roppant izgalmasnak találtam a Hosszúlépés tevékenységét. Pont az említett formanyelv keresési folyamatába illeszkedett: mi lehet annál nagyszerűbb, hogy úgy beszélünk a történelemről, hogy abban a térben állunk, ahol zajlott az adott esemény, vagy ahova köthető egy-egy jeles személy vagy alkotás. Ráadásul a sokszínű kalandot kínáló Budapesten. A Citadella falai között egyszerre tudok az önkényuralmi időszak eseményeiről beszélni, másutt egy szocialista hotel letűnt korszakáról, a Gellért Szállóban egyszerre értjük a szecesszió finomságait és azt átrajzoló szocialista formákat, az Adria Hajózási Részvénytársaság palotája pedig egyszerre láttatja egy gazdasági társaság életét, az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda helyiségeit, egy egykori fogászatot és napjaink filmforgatásának nyomait. Amellett, hogy sokféle séta és épületbejárás vezetője lehettem, én is nagyon sokat tanultam. És persze mindez szórakoztató nekem is, hiszen a látogatók mindig mesélnek valamit, megosztják az emlékeiket. Lehetőségünk van beszélni a városról, a városunkról, amiről van véleményünk, van emlékünk, van gondolatunk. Ahogyan az oktatásnál is hangsúlyoztam, itt is megtenném, nagyon fontos alap a párbeszéd kialakítása, és úgy látom, egyre fontosabb.
Két évig dolgoztál a Sziklakórházban múzeumpedagógusként. Sokan hallottak erről az intézményről és el is látogattak ide, de hátha valakinek a figyelmét elkerülte. Mesélnél kicsit erről az intézményről? Mi volt itt a dolgod?
Az egyetem után ez volt az első munkahelyem. Múzeumpedagógusként dolgoztam itt, és a múzeumpedagógiai programok fejlesztése volt a feladatom. Nagyon izgalmas helyszín, hiszen az intézmény egy, a Szent János Kórházhoz tartozó, sziklába vájt és kialakított kórház volt, amelyet szükségkórházként használtak a II. világháborúban, Budapest ostroma alatt, majd 1956-ban. A hidegháborúban atombunkerré alakították, majd az 1990-es évekig egy gondnok házaspár tartotta fenn. Többen úgy látták, hogy múzeumot lehetne kialakítani belőle, és vele emléket állítani azoknak az orvosoknak és ápolóknak, akik korábban itt dolgoztak, akik életet mentettek, vagy életeket segítettek világra – mert erre is volt példa. A kórház falai nagyon embert próbáló időszaknak a történeteit őrzik és a jelen embere számára is tanulságul szolgálnak: embernek maradni az embertelenségben.
A 2016-ban megvédett doktori disszertációdat két évvel később önálló kötetben jelentetted meg Az uradalom elvesztése. Nemesi családok a 19. századi Békés megyében címmel. (Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2018.) Miért ez volt a témád, és hogyan tudnád összefoglalni kutatásaid legfontosabb tudományos eredményeit és hozadékát? Mit jelent egy, az elithez tartozó személy multipozicionális jelzője a 19. században?
A könyv résztémájával már a szakdolgozatomban is foglalkoztam, amelyet később disszertációmban és az első könyvemben is tovább vittem. A saját helytörténeti kötődésemen túl leginkább az érdekelt, hogy egy török hódoltság után elnéptelenedett megyében hogyan tudott regenerálódni egy olyan kiváltságos réteg, mint a nemesség. Milyen társadalmi és gazdasági hatások érvényesültek, és az újjátelepülésük után milyen folyamatok figyelhetők meg. A megye majd egészét a Harruckern család örökölte meg, és a jelenlétük olyan meghatározóvá vált, hogy az megszabta a birtokos réteg kialakulását, hatott a megyei és uradalmi apparátus formálódására, sőt befolyással bírt a lokális nemesi elit formálódására is. A legizgalmasabb feladat pont ennek az elitnek a behatárolása volt, hiszen mégis csak egy rendi világban mozognak, miközben egyre inkább látszódik, milyen egyéb szempontok rajzolják felül ezt a hagyományos társadalmat. A címek, a rangok, a tisztségek, a vagyoni és jövedelemi adottságok, a házasságok, milyen elegyben érvényesültek, és hogyan befolyásolták az egyének és csoportok, jelesen egy elit tagjainak helyét. A multipozicionális fogalmat Lengyel Györgytől kölcsönöztem, aki a két világháború közötti magyar gazdasági elit vizsgálatához reputációs, vagyoni és intézményi minták alapján alakított ki egy multipozicionális mintát. Ebbe azok a személyek tartoztak, akik a kiválasztott időmetszetekben az elitpozíciókat birtokolták. Ezen mintavételi eljáráshoz hasonlóan első körben egy széles intézményi mintát – megyei és uradalmi pozíciók birtokosait – vettem alapul, amelyet egy szűkebb csoportot képező vagyoni mintával egészítettem ki. A lokális elit azon személyi-családi kör lett, amely több pozícióval, nagyobb vagyonnal és magasabb jövedelemmel rendelkezett a megye többi nemeséhez képest, következésképp ezek együttes megléte volt szükséges a megye elitjébe való bekerüléshez, illetve tartozáshoz.
2018-ban te kaptad a Hajnal István Társadalomtudományi Egyesület által alapított, a kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatal társadalomtörténészek munkáját elismerő Benda Gyula-díjat.
A díjat könyvem tudományos eredményeiért kaptam, amely nagyon fontos elismerés volt számomra. Egy olyan egyesülettől, amely az egyik legfontosabb szakmai műhely a történészek, különösen a társadalomtörténészek számára. Azóta választmányi tagként is segítem az egyesület munkáját, utóbb az új honlapjuk kialakításában működtem közre. Egy évvel később, 2019-ben, szintén ezen könyvem érdemeire hivatkozva, a Hanák Péter-díjat kaptam meg.
Az ELKH (egykori MTA) Újkori Kutatócsoportjának vagy a tudományos munkatársa. Tagja vagy az Erdélyi Gabriella által vezetett Lendület Családtörténeti Kutatócsoportnak. Milyen kutatásokat folytatsz az intézményben, vagy mikben működsz közre?
A Lendület Családtörténeti Kutatócsoportban feladatom egy családtörténeti adatbázis építésének támogatása, amely lehetőség szerint egy közös rendszerbe, adatbázisba foglalja a különböző családtörténeti forrásokat – elsősorban az anyakönyveket. Amellett, hogy az online felülete mások számára is lehetőséget nyújt családtörténeti adatok keresésére, a kutatóknak lehetőségük lesz összetett adatelemzési lehetőségekre, ami új utakat nyithat meg a családtörténeti kutatásokban. Emellett igyekszünk olyan családtörténeti témákat tárgyalni, mint az árvaság, az özvegyek sorsa, a mostohacsaládok, a (mostoha)szülők és gyermekek kapcsolata. Egy ilyen kutatócsoport nagy lehetőség az ilyen témák összefogott és sokrétű vizsgálatára. A kutatócsoporton kívül a posztdoktori projektemen dolgoztam, amely a Károlyi család 1827 és 1877 között közösen kezelt birtokrészeivel, birtokkormányzatával foglalkozott. Próbáltam az uradalmi szervezetre nem mint egy bürokratikus, hierarchikus apparátusra, hanem mint egy közösségre, egy élő organikus szervezetre tekinteni. Ehhez építettem egy saját ügyviteli adatbázist, amely lehetőséget teremthet megismerni a szervezet működési mechanizmusát, az ügyintézés gyorsaságát, a kulcsfigurák és a birtokosok részvételét a gazdaság és szervezet irányításában. Remélhetően mindez egy nagy hálózatként áll majd össze, amelyben különbőzek a csomópontok és az azokat összekötő kapcsolatok.
Sokat foglalkozol Békés megye 18. és 19. századi történetével, különösen a Harruckern-uradalom birtoklástörténetével. Ez amiatt van, mert Gyulán születtél, vagy más okai is vannak? Mit lehet tudni a 18. és 19. századi Békés megye nemességéről? Kik voltak, honnan jöttek és kik adták a nemesi társadalom gerincét? Mit jelent a csonkanemesség? Hogyan idegenítődik el a nemesi nagybirtok a 19. században? Milyen stratégiákra, követhető életpályamodellekre van szükség a korszakban a társadalmi emelkedéshez?
Nagyon hosszan tudnék mesélni ezekről a kérdésekről, de próbálok röviden válaszolni. Lényegében a helytörténeti kutatások indíttatása a gyulai születésemből eredt, de mostanra már jóval többről van szó. A kutatás középpontjában egy megye nemességének újjáalakulási folyamatának történeti problémája áll. Békés megye nagyon speciális terület, épp ezért érdemes más megyék, régiók nemesi társadalmában is megvizsgálni ezeket a kérdéseket. A specialitása egyebek mellett megmutatkozik abban, hogy a nagybiroktokosok mellett csak egy nagyon szűk középbirtokos réteg tudott kialakulni, egy Harruckern-örökös család, a Stockhammer família Békés megyei birtokának elidegenítése miatt. A megyei és uradalmi tisztviselők, valamint a Harruckern család sok tagja között igen szoros kapcsolat alakult ki, ez megmutatkozott az illetményföldek kiosztásában vagy a pozíciók elnyerésében is. Ezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a nemesek bekerüljenek a helyi elitbe. Többségükben azonban kereskedő vagy mesterséget űző nemesek voltak, akik főként északi, északkeleti megyékből érkeztek ide, föld- és hivatalszerzés reményében.
A hálózatkutatás az utóbbi években komoly elismerést vívott ki. Ennek egyik, külföldön is legelismertebb képviselője Barabási Albert László. Te a 19. századi kapcsolati hálók és informális szerkezetek témakörében végeztél külön kutatást. Eddigi kutatási eredményeidet összegző beszámolódban a legújabb, komoly technikai szemléltető eszközökkel és a vizuális megjelenítés jótékony eszközeivel is éltél. Mit takar ez a kutatás? Melyek a legfontosabb eredményeid?
Egyelőre döntően olyan adatbázist építettem, amely alapja lehet különböző célzott vizsgálatoknak, illetve vizuális megjelenítéseknek. Az előadásként elhangzott beszámolómban valamelyest kísérletet teszek a hálózatkutatás alkalmazhatóságára. Nekünk valójában nemcsak a hálózattudományt kell megértenünk és ahhoz kapcsolódó lehetőségeket, programokat, hanem a sokszor hiányos történeti forrásunkat is valamilyen rendszerbe, adatmodellbe szükséges rendszereznünk, amely majd alapját adja a különböző elemzéseknek. A hálózat- és történettudomány kapcsolódásai adottak, de nagyon sok apró részletnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a kutatás ne vezessen rossz eredményre vagy ne veszítsük el közben az eredeti kérdésünket. Azt fontos látni, hogy ez egy eszköz egy-egy téma más, új perspektívába való helyezéséhez. Ebben a kutatásban egy Károlyi család birtokkormányzatához kapcsolódó ügyeken keresztül próbálom felfedezni egyebek mellett az egyes „ügyek”, a települések és a személyek hálózatát.
A tavalyi évtől Pécsen is dolgozol egyetemi tanársegédként, a Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékén. Pontosan mit tanítasz? Mennyiben más egyetemen tanítani? Hogy lehet/sikerült a vírushelyzet alatt az óráidat megtartani? Kipróbáltad az online oktatást?
Sajnos jóval több az online tanítási tapasztalatom, mint a személyes oktatáshoz kötődő. Nagyon sajátos és sok szempontból nehéz a képernyő előtt tanítani, akkor is, ha a technika gyakorlatilag minden lehetőséget megad, hogy a tudásunkat átadjuk. 19. századi társadalom- és gazdaságtörténeti órákat tartok. Nagyon figyelek arra, hogy közösen gondolkodjunk, legyenek egyéni feladatok, amelyekkel próbálgathatják magukat és legyenek módszertani kérdések, amelyeken átrágjuk magunkat. Mit tudunk kihozni egy forrásból, mit nem, hogyan tudjuk megszólaltatni azokat, és milyen kutatási kérdéseket tehetünk fel. Az utóbbi nem egyszerű, de remélem, hogy ezek hozzásegítik őket ahhoz, hogy a saját kutatásaikban körültekintően alkalmazzák ezeket az eljárásokat.
Nemrég indult a Glossza, egy beszélgetős sorozat, amelyben aktívan közreműködsz. Mi ez: tudományos podcast, vagy podcast a tudományról? Hogy jött az ötlet és mik a terveitek?
Valóban most indult a Glossza, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont podcastsorozata, amelynek én is szerkesztője vagyok, azaz az ötleteléstől a megvalósításáig részt veszek az adásokban. A célunk az volt, hogy ebben az új műfajban kipróbáljunk magunkat és közösen dolgozzunk a szerkesztőtársaimmal, Huhák Helénával és Bódi Lóránttal. Nem könnyű, mert nemcsak kiválasztjuk a témákat és meghívjuk a vendégeket, hanem magunk vesszük fel a beszélgetéseket, mi szerkesztjük, a vágásban pedig egy külön profi csapat segít bennünket. A műsorban mindig két vendég van: az egyik a kutatóközpontból, a másik pedig jellemzően egy másik területről, de a témához kapcsolódóan érkezik. Próbálunk tudományos kérdésekről beszélni, amennyire lehet a témákat a hallgatókhoz közelebb hozni, a tudomány művelőit összekapcsolni, beszélgetésbe kapcsolni. A Glossza csak egy kezdeti lépés, nemcsak különböző tudományos kérdések vagy a Kutatóközpontban dolgozó kutatók tudományos eredményeinek a szélesebb körben való megismertetését várjuk tőle, hanem további együttműködési lehetőségeket és ötleteket is.
Milyen terveid vannak a közel- és a távoli jövőben? Most min dolgozol?
Talán nem meglepő, hogy nagyon sok mindenen. Havonta jelentkezünk a Glosszával, ez egyelőre folyamatos munkát jelent. Dolgozunk egy másik csapattal több virtuális kiállításon, ahol a szakmai kérdéseken túl szintén fontos hangsúly van a vizuális élményen, és a Hosszúlépés csapatával is egy új projekt van előkészülőben, de a járványhelyzet egyelőre nehezíti ennek a kibontakozását. És természetesen több tanulmány is készülőben van a család- és nemességtörténethez kapcsolódóan.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
