Charlie Chaplin remekül karikírozta Adolf Hitlert személyét ikonikus filmjében. A diktatúra valósága azonban sokkal drámaibb, cseppet sem vicces. Az olasz író, rendező, Claudia Giammatteo az abszolút hatalom jelenségét vizsgálta új könyvében, hatvanhárom diktátor történetén keresztül.
Ashurbanipal fáraótól kezdve – őt tartják az asszírok führerének – a modern önkényuralmi rendszerekig sok vezető használta a terrort a hatalom megszilárdítására. Az ókori Görögország zsarnokai ebben ugyanúgy benne voltak, mint jóval később XIV. Lajos. A demokrácia megjelenésével azonban a diktatúra arculatot váltott, és létrehozta Hitler, Sztálin vagy éppen Pol Pot totalitárius rendszereit.
A kollektív tudatban a diktátor egy a bűnökkel, kínzásokkal, népirtással, de ez nem az adott korra igaz exkluzivitás. A félelem leigázásának pszichés mechanizmusa a legkorábbi emberi közösségekben is jelen volt. Thomas Hobbes angol filozófus a Leviatán című könyvében egyértelműen kimondta: „A hatalomvágy az ember lényegéhez tartozik. Olyan vágy, amely csak a halállal szűnik meg.”
Nem létezett olyan nép, korszak vagy szélességi kör, ahol ne láttak volna olyan férfiakat (és nőket), akik bármire hajlandók voltak, hogy korlátlan hatalmat szerezzenek más emberek felett.
A nagy diktátor” (1940) című film leghíresebb jelenetében a tébolyult főhős, Adenoid Hynkel – aki egyértelműen Adolf Hitlert idézi meg – a földgömbbel játszik. A szó szoros értelmében az emberiség sorsát tartja a kezében. Ez akaratlanul is prófétai kép lett. Chaplin később így nyilatkozott erről: „Ha ismertem volna a német koncentrációs táborok borzalmait, biztosan nem gúnyolódtam volna a nácik gyilkos őrületén.”
A világ sorsát tartja kezében – jelenet A nagy diktátorból
Az irányítás gyakorlásának módjai azonban nem voltak azonosak. A despoták, zsarnokok, diktátorok szinonimának tekintett szavak, ám a történelmet vizsgálva egyáltalán nem azok. Mindegyik egy-egy évezredes út különböző szakaszának felel meg. Az idők ködében az uralkodás sötétebb oldalát a fáraók isteni joga vagy az olyan királyok testesítették meg, mint Ashurbanipal. A zsarnok megjelenése a Kr. e. 7-6. századi Görögországra nyúlik vissza. Az élet és halál abszolút hatalmával felruházott diktátor (imperium maius) tisztségét a köztársasági Rómában találták ki. A despota kifejezés pedig, amely eredetileg bizánci udvari cím volt, a perzsa királyokra jellemző kegyetlenséggel társult.
A feudalizmus története kegyetlen epizódok sokasága, a különböző közösségi viszályok krónikái csöpögnek a vértől, de a keresztes hadjáratok is tele voltak indokolatlan erőszakkal. Ezek azonban szórványos epizódok, nem kidolgozott terv részei. Ezt váltotta fel a hideg fejjel végrehajtott terror, ami az abszolút hatalom megszilárdításának eszközévé vált. Az itáliai városállamok vezetői tudták, hogy ellenségek veszik körül őket, és hogy uralmuk időtartama a félelem fenntartásával függ össze. Európa nagy abszolutista monarchiái, ugyanezekhez az eszközökhöz folyamodtak, amelyeket ügyes propagandával lepleztek, mint például XIV. Lajos, a Napkirály esetében, aki hű volt „az állam én vagyok” jelszóhoz.
Paradox módon a demokrácia megjelenése, amely a hatalmi ágak – törvényhozás, igazságszolgáltatás és végrehajtó hatalom – megosztásán alapult, szülte meg a modern parancsuralmi rendszereket.
A 20. század, amely az európai imperializmus összeomlásának évszázadaként vonult be a történelembe, a diktatúrák fellendülését hozta el. Megjelent a fasiszta (Mussolini), a náci-fasiszta (Hitler) vagy a kommunista (Mao Kínája, Pol Pot Kambodzsája) önkényuralmi rendszer. De tarolt Afrikában és Latin-Amerikában is, például az ugandai tábornok, Idi Amin Dada vagy a chilei Pinochet személyében, és ide kell venni az ajatollahok Iránját, a Kimek Észak-Koreáját is. Ezek az emberek egymaguk irányítanak, mindenféle parlamenti ellenőrzés nélkül.
De vajon milyen érzés diktátornak lenni? Hogyan lehet emberek millióit szolgalelkű bárányokként leigázni? Hogyan terrorizálta a világot egy bukott festő (Hitler), egy szeminarista (Sztálin) és egy elektrotechnikus (Pol Pot)? Ez részben kiderül levelezésekből, politikai értekezésekből, kortársak életrajzaiból. A különböző korszakokon, személyiségeken, tehetségeken, gyengeségeken és rögeszméken túl a legtöbb diktátornak vannak közös vonásai.
Ezért is nagyon fontos az emlékezés. Ebben a háborúkkal tépázott világban, ahol a régi kísértetek vissza-visszatérnek, létfontosságú, hogy ne feledjük a múlt tragédiáit. És még inkább, hogy idejében meglássuk egy kialalkulóban lévő új diktatúra ismertetőjegyeit. Ahogy a holokauszt túlélő, Simon Wiesenthal figyelmeztetett: „A diktatúrák minden korban ugyanazokat az embereket, ugyanazokat a bűnözőket, szárnysegédeket, cinkosokat és szadistákat hozzák létre.”
A Focus.it cikke alapján.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
