Június 20-án, azaz ma van másfél évtizede annak, hogy kincses városunk hajójának jelenlegi kapitányát, Emil Bocot megválasztottuk. Az elején még úgy nézett ki, hogy „dicső” elődje hosszas regnálásának még dicsőbb nyomait közmegelégedésre felszámolja.
Tartott ez nála mindaddig, amíg éles eszével rá nem döbbent, hogy a dicső előd hiába a múlté, egykori szavazóiból rengetegen megmaradtak, s nem lenne bölcs dolog velük ujjat húzni. Maradt tehát a kolozsvári bíró maradék hagyatéka, az egykori Biasini-szálló épületén 1996-ban elhelyezett emléktábla, amely többek között azt adja tudtunkra, hogy
1848–49 után negyvenezer román áldozat borította Erdély földjét.
A szabadságharc előtti és utáni népszámlálásoknak valóban ennyi a különbsége. Bizonyos Ioan-Aurel Pop úr – aki nemcsak a kolozsvári BBTE rektora, de a Román Akadémia elnöke is – helyettesével együtt írt legutóbbi könyvében viszont azt állítja, hogy ebbe a végösszegbe nem csak a román, de a magyar, szász, örmény, cigány stb. halottak is benne vannak. És akkor még a kolerajárványról meg a kivándorlókról nem is beszéltünk… De hát ez mifelénk kit is érdekelne? Boc mester a román politika régi motorosa, tudja ő pontosan, hogy mit miért csinál. Esetünkben még azt is, hogy mit miért NEM csinál.
A szégyentábla nem is a kolozsvári bíró szégyene, hiszen ő ezt a szót nem is ismeri, különben is csak önmagát adta. Utódjáé sem, a ma tizenöt éves kapitányé, ő is csak a napi politika farkastörvényeit, a mindenáron való szavazatvadászatot követi. Tippelhetünk most mindahányan, hát akkor kié.
Hajlamos vagyok azt hinni, mindazoké, akik ezt a dolgot tizenöt évig szótlanul eltűrték. És tűrik lemondóan továbbra is.
Krajnik-Nagy Károly
Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »
