A természetfeletti erőnk segít elfogadni önmagunkat

A természetfeletti erőnk segít elfogadni önmagunkat

Kedvenc rendezőink szeretnek ugyan váratlant húzni, de akkora meglepetést kevesen szoktak okozni, mint legújabb filmjével Joachim Trier. A norvég alkotó eddig realista drámáiról volt ismert, rendezései a hétköznapok konfliktusaira fókuszáltak. A Szerzők, az Oslo, augusztus vagy a Hétköznapi titkaink című filmjeit nézve az emberi kapcsolatok törékenységével, mindennapos vívódásokkal és elkerülhetetlen elidegenedéssel szembesültünk. Ez utóbbi alkotást három évvel ezelőtt mutatták be, és olyan világsztárokat láthattunk benne, mint Gabriel Byrne, Isabelle Huppert vagy Jesse Eisenberg. Trier ezúttal Skandináviába visszatérve, norvég szereplőkkel forgatta le Thelma című filmjét, amelyet az eddigiekkel szemben leginkább fojtó hangulatú thrillernek lehet nevezni. Történetében és hangulatában is némiképp Julia Ducournau 2016-os filmjéhez, a Nyers-hez hasonlít, de párhuzamokat találhatunk benne az Engedj be! című, szintén skandináv drámával is.

A Thelma főszereplője egy fiatal lány, aki elveszetten bolyong az egyetemi közegben, korábbi világától elszakadva nem találja a helyét. Szülei ugyanakkor gyanús részletességgel kíváncsiak mindennapjaira: mit evett, merre járt, kikkel beszélt a napja során. A féltés ugyan a legártatlanabb formájában mutatja meg magát, és hősünket sem látszik nyomasztani az aggódás, mégis rögtön érezzük, valami nincs rendben. Nem véletlenül persze, hiszen már az első jelenetben egy erdőben találjuk magunkat, ahol apa és még aprócska lánya közösen űzik a vadat. Viszont amikor az felbukkan, az apa néhány kínzó másodperc erejéig az állat helyett a gyerekre irányítja a fegyverét. A Nyershez képest ez eltérés: itt a kiindulóponttól tudhatjuk, hogy a lánnyal gond van, és hogy ezzel a szülők is éppúgy tisztában vannak.

Hírdetés

Látjuk aztán, hogy különös rohamok, szokatlan jelenségek kezdik gyötörni Thelmát, aki egy másik lányba is beleszeret. Provokatív botrányfilmre ne számítsunk: Triernél nem a korlátlanság kiélése, hanem épp a határokba ütközés, a lefojtott feszültség lesz a lényeges. A szigorú körülmények között nevelt, naiv Thelma olyan erőkkel szembesül, amelyekről korábban fogalma sem volt, ennek a teljes összeomlás lesz a következménye. A rendező a természetfeletti jelenségek metaforáján keresztül mesél. Hősünk felfedezi, hogy gondolatai erejével ártani tud másoknak, és ezzel változást érhet el a világban. Erejét, úgy tűnik, éppúgy képtelen kontrollálni, mint félelmeit, míg szülei korábban a lefojtásban, elzárásban látták az egyetlen megoldást. A Thelma a Nyerssel szemben az ő dilemmáikat is hangsúlyosan kezeli: hogyan védhetik meg gyermeküket önmagától, illetve a külvilágot a lánytól? Trier különös hangulatú meséje szerint sosem az elfojtás, mint inkább a felfedezés a jó megoldás: ha felismerjük, ami bennünk rejlik, ha elfogadjuk a létezését, akkor végül ideális esetben a saját szolgálatunkba tudjuk állítani.

Mindezt remek színészi játék keretezi: mind a főhőst megformáló Eili Harboe, mind az apját játszó Henrik Rafaelsen érzékeny alakítást nyújt. Dilemmáik és félelmeik átérezhetők, még egy ilyen nem mindennapi történet esetében is. Jót tett Joachim Triernek, hogy a társas drámák világától elmozdult egy zsánerszerűbb irányba. Remélhetőleg ez még különlegesebb filmeket eredményez.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.31.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »