A természet örök, a bősi vízerőmű nem, a Duna megmentésének pedig közös célnak kell lennie

A természet örök, a bősi vízerőmű nem, a Duna megmentésének pedig közös célnak kell lennie Kacsinecz Krisztián2025. 07. 31., cs – 10:36

Katarína Holubovával, a folyóvízi morfológia, hidrológia és a vízfolyások revitalizációjának szakértőjével arról beszélgettünk, hogyan menthető meg a szlovák–magyar Duna-szakasz ökoszisztémája a bősi vízerőmű árnyékában – és számolhatunk-e az erőművel úgy, hogy az most már mindig működni fog?

Közös cél a Duna megmentése

Szlovákiában a közelmúltban ismét felerősödtek azok a hangok, amelyek a Duna élő folyóként való megőrzésének fontosságát hangsúlyozzák, és a bősi vízerőmű negatív ökológiai hatásaira figyelmeztetnek. 

A szlovákiai természetvédők gyakran nagyon hasonló érveket és kifogásokat fogalmaznak meg, mint a Duna védelmére alakult, már a rendszerváltás előtt is aktív magyarországi ökológiai mozgalmak veteránjai. Közép-Európa legnagyobb szárazföldi deltájának maradékára olyan unikális természeti kincsként tekintenek mindkét oldalon, amelynek megmentéséért mindent meg kellene tenni, különben végleg eltűnik a térképről.

Abban is egyetértenek, hogy ennek kulcsa az lenne, ha több víz kerülne a Duna régi medrébe és a kétoldali ágrendszerbe – a folyó ugyanis a szlovák–magyar határszakaszon most szinte kizárólag gazdasági érdekeket szolgál ki azáltal, hogy a vízhozam 80 százalékát áramtermelésre használják fel.

„Szinte mindent elvettünk a Dunától, most már ideje lenne kompenzálni”

– vallja Katarína Holubová, a vízfolyások hidromorfológiai változásainak és revitalizációjának szakértője, valamint a Vízgazdálkodási Kutatóintézet (VÚVH) volt igazgatója.

Kapcsolódó cikkünk

Több mint három évtizede húzódik Bős–Nagymarosról és a Duna sorsáról szóló magyar–szlovák vita, amelyet a hágai ítélet sem zárt le végérvényesen. Most úgy tűnik, történelmi egyezség körvonalazódik, de tényleg előrelépés lenne ez Magyarország számára? Nagy Boldizsár nemzetközi jogász szerint épp ellenkezőleg: a formálódó kompromisszum legitimmé teheti a szlovák fél jogsértő gyakorlatát, miközben a magyar és a szlovák érdekek is sérülnek hosszú távon – ökológiai, jogi és gazdasági szempontból egyaránt.

„»Bős-Nagymaros« fogalommá vált, a növekedésre törő mérnöki mentalitás és a posztindusztriális ökológiai értékrendszer küzdelmének, egyúttal a hatalom és az ellenzék összeütközésének terepeként. Története azonban nem ért véget a rendszerváltással, de még az 1997-es, a hágai Nemzetközi Bíróság által hozott ítélettel sem” – írja Nagy Boldizsár nemzetközi jogász 2024-ben megjelent, Bős–Nagymaros: Nemzetközi jog, politika, környezetvédelem című könyve bevezetőjében. A hiánypótló kötet egyebek mellett arra keresi a választ, miért volt képtelen a két állam több évtized alatt sem rendezni az ügyet, és miért tűri a magyar kormány a Duna elterelésének folyamatos jogsértését.

Most, hogy feltehetőleg közelebb került a két fél a megállapodáshoz, mint bármikor az elmúlt három és fél évtizedben, és egy magyar kormánytag már a formálódó megállapodás főbb pontjait is ismertette, felkerestük a szerzőt, hogy értékelje a fejleményeket, és reagáljon azokra a szlovák ellenzéki oldalon megfogalmazott állításokra is, amelyek lényegében kétségbe vonják a megállapodás szükségességét. 

Magyarországon talán nincs is más, aki többet tudna erről a szövevényes ügyről, hiszen azt legalább 1988-tól nyomon követi jogi szakértőként. 1993 és 1997 között ügyvédként képviselte a Magyar Köztársaságot a hágai Nemzetközi Bíróságon a Szlovákiával a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer ügyében folytatott perben. 1990 és 2010 között a mindenkori kormány Bős–Nagymaros kérdésével foglalkozó nemzetközi jogi tanácsadója volt, emellett pedig a 1998-tól 2010-ig részt vett az ítélet végrehajtásáról szóló kétoldalú tárgyalásokon is. Számos ismeretterjesztő és tudományos írást jelentetett meg a témában, melyek az ügy politikai, történeti és jogi vonatkozásait elemzik.

hogyan lehetséges az, hogy a két fél teljesen másképpen értékeli az ítéletet?miért tartja abszurdnak a belengetett megállapodást?előfordulhat-e, hogy ha most nem születik meg mégsem az egyezség, akkor Magyarország valamilyen nemzetközi bírósághoz fordul?és mi lenne szerinte a jelenlegi helyzetben az ideális megoldás?

A magyarországi független médiában felmerült, hogy a formálódó szlovák–magyar megállapodás utólag legalizálná az 1997-es hágai ítéletben a nemzetközi joggal ellentétesnek minősített egyoldalú Duna-elterelést (vagyis az ún. C variáns üzembe helyezését). Metod Špaček kormánybiztos, aki a közelmúltig csaknem minden szlovák–magyar tárgyalási fordulón jelen volt, ugyanakkor állítja, hogy a bősi vízerőmű működése jogszerű. Az ítélet ugyanis szerinte az 1992-es helyzetre vonatkozott, és nem vette figyelembe, hogy 1995-ben megállapodás született Szlovákia és Magyarország között a Duna régi medrébe történő ideiglenes vízáteresztésről, ami de facto legalizálta a bősi, illetve a dunacsúni vízerőmű üzemelését.

Ezt a leghatározottabban cáfolom. Amit Špaček úr állít, részben azért nem állja meg a helyét, mert egy ideiglenes, műszaki jellegű kormányközi megállapodásról van szó, nem egy államközi szerződésről, másrészt mert szó sincs benne a dunacsúni erőmű jogi státuszáról, vagy az üzemrendről. „Az egyes ideiglenes műszaki intézkedésekről és vízhozamokról a Dunában és a Mosoni Dunában“ című rövid dokumentumban a vízkormányzás részleteiről és a dunakiliti bukóról állapodtak meg a felek, amelynek az volt a lényege, hogy Szlovákia másodpercenként 400 köbméter átlagos vízhozamot bocsát a közös mederbe, tehát ennek is csak a fele tartozik Magyarországhoz, Magyarország pedig megépítheti a Szigetköz vízpótlását lehetővé tevő bukót. A 400 köbméter/másodperc nem állandó. A főmederbe engedett vízmennyiség évszaktól és a vegetációs igényektől függ, tehát a vegetációs időszakban, májustól júliusig kicsit több, mondjuk 600 köbméter, télen pedig kevesebb, mondjuk 200. De ez a megállapodás mindössze ennyiről szól, és erre hivatkozva korlátozza mindmáig a szlovák fél a fõmederbe jutó vízmennyiséget a teljes átlagos évi vízhozam egyötödére, 400 m3/s-ra. Ezt az 1995-ben, hangsúlyozottan ideiglenes jelleggel, az ítélet meghozataláig kialakított vízmegosztási rendet ugyanis a Nemcsók János vezette tárgyalódelegáció 1997 őszén határozatlan idõre, pontosabban a bírósági ítélet végrehajtásáról szóló kétoldalú megállapodás megkötéséig meghosszabbította, de ez nem változtat a 6. cikken, amely szerint: „…a Megállapodás …nem érinti a Felek fennálló jogait és kötelezettségeit, valamint a Bíróság elé terjesztett vitájukban elfoglalt pozícióikat, … .“

A szlovák kormánybiztos arról is beszélt, hogy az 1997 utáni tárgyalásokon a közelmúltig a magyar fél fő követelése az volt, hogy engedjenek több vizet a Duna régi medrébe, de szerinte ez ellentétes Magyarország kötelezettségvállalással. A hágai bírósági ítélete alapján jogosult-e Magyarország a nagyobb vízhozamra?

Engedje meg, hogy kiigazítsam, mert Špaček úr ezek szerint rosszul értelmezi a magyar igényeket. Ezeknek két lényeges pontja volt. Az egyik, hogy egy ökológiailag elfogadható vízjárást hozzunk létre. Nem számokat követeltünk, tehát nem azt mondtuk, hogy legyen 800 vagy legyen 1000 köbméter, hanem arról beszéltünk, hogy az ítélet új helyzetet teremtett, mert kimondta, hogy a feleknek felül kell vizsgálniuk a Duna vizének megosztási rendjét, és egy olyat kell találniuk, ami ökológiailag is fenntartható, de közben áramot is termel. Magyarország ebből indult ki, amikor azt javasolta, hogy vizsgáljuk meg együtt, van-e olyan megoldás, ami ökológiailag fenntartható, és egyben lehetővé teszi, hogy a bősi vízerőmű tovább működjön. Tehát nem konkrét vízmennyiséget követeltünk, hanem megfelelő vízjárást.

Annál is inkább, mert a szlovák oldalon is fontos az ökológiailag fenntartható állapot, tehát az, hogy a Csallóköz alatti víztartalékok is visszatöltődjenek, és ez a vízkincs gyakorlatilag tisztítás nélkül felhasználható legyen. Ehhez ugye az kell, hogy a beszüremkedő vizek ne szennyezzék be a felszín alatti víztartalékot, mert azt csak nagyon drágán lehet tisztítani. 

Tehát valójában itt nem a magyar érdek áll szemben a szlovák érdekkel – a tiszta, jó minőségű ivóvíz mindkét ország elemi érdeke kellene hogy legyen. Tehát mi végig úgy láttuk, hogy alapvetően közösek az érdekeink: hogy a Szigetköz és a Csallóköz ne pusztuljon el, illetve hogy a felszín alatti vizeket lehessen hosszú távon ivóvízként hasznosítani. 

A másik fontos felvetésünk az uniós csatlakozás után az volt, hogy vizsgáljuk meg, a fennálló helyzetet hogyan lehet összhangba hozni az Európai Unió vízkormányzásra és vízhasználatra vonatkozó normáival, vagyis a Víz Keretirányelvvel. Szlovákia azonban ettől is elzárkózott. Ennek lényege egyébként szintén egy ökológiailag fenntartható rendszer megteremtése lett volna, amely a lehető legjobban hasonlítana a természetes állapotokra. Például azáltal, hogy biztosítunk évente kettő, valódi áradást, mert ez elengedhetetlen az ártéri ökoszisztémák revitalizálása szempontjából. Természetesen ez azzal járna, hogy ebben az időszakban kevesebb áramot termelnek a turbinák. 

Lantos Csaba energiaügyi miniszter nemrég kilátásba helyezte, hogy a formálódó megállapodás a vízmegosztást is érinteni fogja, és a Magyarországra irányított vízmennyiség 10%-kal növekedni fog.

Abból kiindulva, amit én hallottam a megállapodás tartalmáról, az minden elemében abszurd. 

Miért gondolja ezt? 

Úgy tudom, a lényege az lenne, hogy Szlovákia úgymond lemond Nagymarosról, és ennek fejében mi jóváhagyjuk Dunacsúnt. Na most Szlovákiának nem kell lemondania Nagymarosról, mert a bíróság kimondta, hogy azt Magyarországnak nem kell megépítenie. Ebben a kérdésben nem jutottunk zöldágra a szlovák féllel a tárgyalások során, tehát ők soha nem ismerték el, hogy ezt mondja ki az ítélet, viszont minden nemzetközi kommentátor a magyar állásponttal ért egyet. Tehát abszurd, hogy egy nem létező kötelezettség elengedése fejében akarunk elfogadni egy jogsértést, amiről viszont a bíróság világosan kimondta, hogy a C variáns üzembe helyezése és az üzemeltetés is jogellenes. 

Továbbá arról is hallgatnak, hogy Bős nemcsak a magyar hidropotenciált használja, Magyarország az erőmű építésében is jelentős részt vállalt. A teljes alvízcsatornát, továbbá a tározó jobb parti töltését is Magyarország építette, emellett jelentősen hozzájárult a vízerőmű műszaki tartalmához is. 

Az tehát nem kérdés, hogy 1992 óta Szlovákia jogsértő módon, tulajdonképpen elrabolja a magyar energiát, amit részben a magyar vízből és a magyar tőkebefektetésből termel. Mégsem hallok semmit sem a felhasznált hidropotenciál, sem a befektetett tőke ellentételezéséről, tehát arról, hogy Szlovákia mennyi energiát sajátított el tökéletesen jogellenesen, és hogy akar kompenzálni? 

Még erről a nyomorult 10%-os emelésről sem tudjuk, hogy mit jelent, vajon arra gondolnak-e, hogy az aktuálisan a közös mederbe folyó mennyiség, vagyis az átlagos vízhozam 20%-ának a 10%-át, tehát 2% többletet engednének le, vagy az átlagos vízhozam 20%-át akarják 30%-ra emelni. Egyébként mind a kettő halottnak a csók. Ha ezt a magyar kormány elfogadja, annak fejében, hogy egy orbitális jogsértést úgymond legalizál, akkor az a legnagyobb vereség, ami elképzelhető. 

Persze továbbra is azt mondom, hogy nem nulla összegű játékban kellene gondolkodni, hogy most mi mit nyerünk, ők mit nyernek. Arról kellene gondolkodni, hogy ezt a Duna-szakaszt 50-100 éves távlatban hogy lehet úgy fenntartani, hogy megmaradjanak a természeti értékei, és a felszín alatti vizek is használhatók maradjanak. A jó minőségű ivóvíz lassan többet ér, mint az ugyanakkora mennyiségű olaj.

Nagyon érdekes, hogy úgy hivatkozott a most esedékes megállapodásra, hogy az egy vereség lenne Magyarországra nézve. A szlovák ellenzéki pártok ezzel szemben hónapok óta azt mantrázzák, hogy amire Tomáš Taraba környezetvédelmi miniszter készül, az éppen Szlovákiára nézve egy óriási fiaskó. Ők ugyanis azt állítják, és ezt Špaček is alátámasztotta, hogy Szlovákiát semmi sem kötelezi arra, hogy Magyarországnak ingyen vagy jutányos áron adjon át energiát, a szlovák felet pedig azért illeti meg a teljes energiamennyiség, mert ez kompenzálja, hogy Magyarország nem építette meg Nagymarost, és így csak az energia egy részét sikerült előállítani.

Egyrészt a Nagymaros segítségével meg-nem-termelt energia árát senki nem számolta ki, de még ha kiszámolták volna is, azt akkor is össze kellene vetni a magyar beruházásokkal, amiket Bősön eszközöltünk, és ebből lehetne egy egyenleget vonni. Másrészt mivel a hágai ítélet kimondta, hogy Nagymarost nem kell megépíteni, az 1997 után Nagymaros által meg-nem-termelt energiát nem lehet beszámítani.

Tehát a magyar kötelezettségszegésből fakadó kártérítési kötelezettség 1997-ben véget ért. De ha a szlovák fél nem akarja tudomásul venni, hogy Nagymarost nem kell megépíteni, és úgy csinál, mintha még mindig meg kellene építenünk, és az emiatt elmaradt hasznot számolgatja, még az is nagyságrendekkel kisebb, mint Magyarország abból származó vesztesége, hogy Szlovákia az egész áramtermelő rendszer energiáját eltulajdonítja. Holott a hidropotenciálunk és a beépített tőkénk után az energia 20-30%-a minket illetne meg. Minden nap használják a beruházásainkat és a hidropotenciálunkat, azt minden nap meg kellene fizetni. Minden ezzel ellentétes megközelítés elhibázott.

Azzal is érvelnek a szlovák oldalon, hogy mivel nem épült meg Nagymaros, az Szlovákiának plusz beruházási költségeket jelentett, hiszen meg kellett építeni a dunacsúni erőművet. 

Ezt még a Szlovákia által választott bíró sem gondolta így. A bíróság soha nem mondta ki, hogy meg kellett építeni. Azt mondta, hogy a megépítés nem volt jogszerűtlen addig, amíg nem használják. Tehát egy emlékművet építhettek volna, a magyar nemteljesítés szobrát, de üzembe nem helyezhették volna. A megépítés önmagában semmit sem jelent, nem volt tilos, egyéni kockázatra csinálták, de mihelyst üzembe helyezték, jogsértővé vált.

Ennek csak úgy lett volna értelme, ha fair módon gondolkodunk, hogy azt mondják: 

magyar testvéreim, én most itt építettem egy eszközt, amivel üzembe lehet helyezni a bősi erőművet. Csatlakozzatok, helyezzük üzembe, egyezzünk meg az üzemrendről. Ebben az esetben lehetne azt mondani, hogy Magyarország járuljon hozzá valamiképpen. Így viszont erőszakot tettek rajtunk, és ez az erőszak a mai napig nem szűnt meg erőszaknak lenni. Tehát ahogy korábban fogalmaztam, ez az egész alku gyakorlatilag a következőt jelenti: megerőszakoltál, és megígérem, hogy ezentúl élvezni is fogom.

Viszont a megállapodás része az is, legalábbis ha hinni lehet annak, amit Lantos Csaba energiaügyi miniszter elmondott a sajtónak, hogy a Bősön megtermelt áram 30%-ához Magyarország kedvezményes áron jutna hozzá legalább 25 éven keresztül. Ez nem tekinthető kompenzációnak?

Ha a 30% megillet minket a bősi erőműből azért, mert mi építettük egy részét és a mi hidropotenciálunkat is használják, akkor az visszamenőleg is megillet. Ugye Lantos most azt mondja, hogy a következő 25 évben adjátok meg az előző 25 évet, de ebből az következik, hogy aztán 25 év múlva megint visszamenőleg adják meg ezt a 25 évet, ami most kezdődik, és így tovább. Tehát valójában, hogyha így okosodunk, hogy 30% jár nekünk, akkor mától fogva 60%-ot kell adni 25 évig, és csak ezután 30%-ot. Ez annyira tiszta, hogy csak az nem látja, aki el akarja ködösíteni.

Az egyik ellenzéki párt szerint azért sem jogszerű a kilátásba helyezett megegyezés, mert szerintük szembemegy az uniós előírásokkal, melyek szerint villamos energiával csak piaci alapon lehet kereskedni az unión belül.

A rövid válaszom az, hogy nem tudom, ez tényleg így van-e. A hosszú, hogy ezt gyerekjáték nem villamosenergia-kereskedésnek, hanem barternek betudni. Azért kapnánk, mert a miénk, a mi tőkénk hozadéka. Tulajdonképpen magunkhoz vesszük azt, ami a miénk, ez nem piaci kereskedés. Tehát ezért is abszurd, hogy Magyarország meg akarja venni azt, ami az övé.

Akkor ön szerint teljesen ingyen kéne átadni ezt az energiát?

Nem ingyen, hanem a korábbi befektetés és a felhasznált hidropotenciál fejében. 

Ne fizessünk érte újra, hiszen egyszer már megfizettük olyanformán, hogy megépítettük az alvízcsatornát, ami nélkül most nem működhetne az erőmű, és megépítettük a tározó jobb parti töltését. Ennek az ellenértékét vagy az ebből fakadó terméket akarjuk megkapni. Ez természetesen jár nekünk, hiszen a mi befektetésünk és a mi hidropotenciálunk is hozzájárul az előállításához. 

Ettől független kérdés az, hogy hogyan számoljuk el Dunacsúnt és Nagymarost, az egy külön történet, az a beruházások elszámolása, ez meg a beruházásból származó haszon megosztása. Ezt a tárgyalásokon is elmondtuk ezerszer.

És hogyan reagált erre a szlovák fél?

Kötötte az ebet a karóhoz. Szerintük az ítélet kimondta, hogy az 1977-es szerződés érvényben van. Az ítélet nem ezt mondta ki, hanem azt, hogy a szerződés héja megmaradt, tehát a feleknek egy szerződéses viszonyt fenn kell tartaniuk, de újra kell írniuk a feltételeket. A végén pedig oda lyukadtak ki, ahová most is, hogy akkor elfelejtjük Nagymarost, cserébe ti felejtsétek el Dunacsún jogellenességét. Csakhogy Dunacsún következményei sokkal súlyosabbak, mint Nagymaros meg nem építésének a következményei. Nagymaros meg nem építése jót tett az ökoszisztémának, Dunacsún megépítése és üzembe helyezése viszont katasztrófát okozott.

Az igazi kérdés az, hogy van-e olyan üzemrend, ami nem okozza a Szigetköz és a Csallóköz további pusztulását, és közben mégis értelmes léptékben termel áramot, továbbá biztosítja a hajózást. 

Itt jön képbe az a felvetés, hogy Bős küszöbön lévő nagy rekonstrukciója idején a főmederbe terelnék a nagy hajókat. Ez viszont mindent megváltoztatna, amiről évtizedekig tárgyaltunk. Mert erről eddig nem volt szó, és ennek megvalósítása drasztikus beavatkozásokat kívánna a főmederben. Ahhoz, hogy biztosítsák a megfelelő, több mint 2,5 méteres vízmélységet, legalább 60 méter szélesen, egész szigeteket el kéne kotorni, emellett dokkokat, kikötőhelyeket kellene építeni, gyakorlatilag egy másik folyót, vagy inkább egy nagy csatornát létrehozni. 

A szlovák környezetvédelmi miniszter rendszerint úgy reagál az ellenzéki vádakra, hogy ha nem egyezik meg a szlovák és a magyar fél, akkor az ügy ismét a Nemzetközi Bíróság elé kerülhet. Ez tényleg így van?

Ennek nincs több valóságalapja, mint az elmúlt 25 évben. A Nemzetközi Bíróság úgy tartja számon, mint lezáratlan ügyet, tehát bármelyik fél kérheti az ítélet értelmezését. De szerintem nem erre kéne menni, hanem inkább az uniós intézményekhez fordulni. 

A miniszter szerint viszont nem nemzetközi szinten kéne erről dönteni, mert az egyik félnek sem érdeke, hanem egymás között kell egyezségre jutni minél előbb.

Én ezt pártolom. Jussunk egyezségre minél előbb, de egy olyan egyezségre, ami hosszú távon jó mind Szlovákiának, mind Magyarországnak, és ökológiailag fenntartható.

Azt elképzelhetőnek tartja, hogy ha most nem születik meg mégsem a megállapodás, akkor Magyarország esetleg valamilyen nemzetközi bírósághoz fordul?

Amíg az Orbán-kormány van hatalmon, nem. Szóval egy éve még biztosan van Szlovákiának.

Miért gondolja így?

Mert az Orbán-kormány nem akart visszamenni egyszer sem, amikor ilyen tanácsot kapott. 

Miért tanácsolták ezt?

Mert nem tudunk zöldágra vergődni. Mert a szlovák fél egy olyan ítéletértelmezéshez ragaszkodik, amely egyetlen szakmabeli szerint sem fenntartható. Nincs a nemzetközi szakirodalomban olyan pozíció, amely egybeesik a szlovákkal.

És miért zárkózott el ön szerint attól az Orbán-kormány, hogy visszaterelje az ügyet nemzetközi szintre?

Nem tudom, 2010 óta nem vagyok a kormány szakértője. Szerintem ez mindig a belpolitika függvénye volt. Miután azt látta, hogy a jelen állapot kvázi észrevétlen marad, mert senki nem törődik vele, ezért hagyta az alvó kutyát aludni, hogy úgy mondjam, tehát nem akarta piszkálni, mert bizonytalan volt, hogy mi jön ki belőle. Nagyon sok múlt persze a mindenkori szlovák-magyar viszony alakulásán is, és valószínűleg az is közrejátszott, hogy nem akart több pénzt költeni erre, nem érdekelte a meg nem kapott energia. A Bős–Nagymarossal szembeni ellenállás a Fidesz eredetmondájának része, 1998-ban ennek segítségével nyertek választást, talán nem volt kedvük a pálfordulások számát növelni.

Magyarországnak miért kerülne pénzbe a belengetett megállapodás?

Mert akármilyen átalakítást akarnak a főmederben, akár ökológiai, akár hajózási célút, az rettenetesen sok pénzbe kerül. 

Persze hogyha kaphatunk áramot anélkül, hogy bármit is kellene csinálnunk, az nettó nyereség. Ezt én nem vonom kétségbe, csak hosszú távon meg nettó veszteség. Mert beavatkozás, helyreállítás nélkül drasztikusan megváltozik a Csallóköz és a Szigetköz ökoszisztémája. Nem hal meg, hiszen a sivatagban is van élet, meg egy szavannás területen is van élet, de teljesen más lesz.

Ön tehát azt állítja, hogy a formálódó megállapodás mindkét fél számára előnytelen lenne. Miért erőltetik akkor most mégis a megegyezést, és miért pont most?

Erre én nem tudom a pontos választ, csak feltételezéseket hallottam. Az egyik, hogy az erőmű teljes körű felújítására csak akkor folyósítanának uniós támogatást, hogyha megegyeznek, vagyis eltűnik az ügy a Nemzetközi Bíróság lezáratlan ügyeinek a listájáról. A szlovák fél emellett azt nyerné a megállapodással, hogy megszűnne az erőmű működtetésének jogszerűtlensége. A magyar fél pedig azt, hogy a Szlovákiának tett engedményeknek köszönhetően megerősödne a két ország szövetsége és a közös érdekérvényesítés az EU-ban. Az is fontos lehet, hogy ha olcsón jutna energiához, az segítene fenntartani a rezsitámogatást, ami a rendkívül rossz állapotban lévő költségvetés miatt veszélybe került.

A szakértő teljesen elfogadhatatlannak tartja, hogy a vízügyesek a minimális nyereséget még mindig az ökológiai szempontok elé helyezik, például akkor, amikor bevételkiesésre hivatkozva nem engedélyezik a vízmennyiség növelését a mesterséges árasztások idején, amelyek az ágrendszer túlélése szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírnak. „Miközben az emiatt meg nem termelt energiamennyiség elenyésző a bősi vízerőmű teljes energiatermeléséhez képest” – teszi hozzá.

Mire lenne elég a tíz százalék?

Első ránézésre a természetet kompenzáló lépésnek tűnik, hogy a sajtóban megjelent információk szerint a Bős–Nagymaros vitát lezáró, formálódó szlovák–magyar megállapodás része lehet az is, hogy 10 százalékkal több vizet engednének a Duna régi medrébe. De vajon ökológiai szempontból kielégítő lenne-e egy ilyen intézkedés?

„Természetesen jó, ha több vizet engednek a régi mederbe. De ha a mostani mennyiség – átlagosan 200–400, legfeljebb 600 köbméter – tíz százalékával, vagyis mintegy 40 köbméterrel engednének többet, az, ha a főmedret és az ágrendszert is figyelembe vesszük, alig jelentene valamit. Persze minden köbméter számít, de ennél jóval nagyobb mennyiségre lenne szükség” – magyarázza Holubová.

Hozzáteszi ugyanakkor, hogy ha azt a bizonyos 10 százalékot a Duna teljes átlagos vízhozamából számolják, akkor az azt jelentené, hogy csaknem megduplázódna a jelenlegi vízhozam, mintegy 200 köbméterrel több víz érkezne a régi mederbe – ami már jelentősen jobb hír lenne a mellékágak revitalizálása szempontjából is.

A szakértő szerint ez az „engedmény” azzal függhet össze, hogy a Vízgazdálkodási Építővállalat Dunacsúnnál egy új, hallépcsővel is ellátott kiserőművet fog építeni. Vagyis a régi mederbe engedett többlet által okozott energiakiesést – tehát azt a mennyiséget, amit a bősi vízerőmű nem állít elő – az új dunacsúni erőművel pótolnák.

Víz a Csallóköznek is?

Asztalon van egy olyan terv is, amelynek megvalósulása esetén a régi mederbe juttatott víztöbbletből jutna a szlovák oldali ágrendszerbe is. A LIFE – Living Rivers projekt keretében kerülhet sor a dunakiliti fenékküszöb áthelyezésére a magyar fél jóváhagyásával, aminek köszönhetően egy összekötő csatornán keresztül a szigetközi mellett a csallóközi ágrendszerbe is engednének vizet a Duna főmederből, átlagosan mintegy 70–100 köbmétert.

Jelenleg ugyanis a doborgazi áteresztő kapun keresztül csak a felvízcsatornából jut víz a szlovák oldali mellékágakba, a téli időszakban mintegy 25, nyáron 35 köbméter  – ennek a mennyiségnek a legalább időszakos növeléséért küzdenek a természetvédők már évek óta, több-kevesebb sikerrel.

„A bősi vízerőmű működik, nekünk pedig mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet ökológiailag fenntarthatóvá váljon. Ezt célozza ez a tervezet, illetve a Pozsonyi Regionális Természetvédelmi Egyesület (BROZ), a WWF Szlovákia és a Vízgazdálkodási Kutatóintézet (VÚVH) további projektjei – legyen szó akár a kiszáradt mellékágak felélesztéséről, vagy a vízdinamika javításáról. Fontos, hogy a szlovák és a magyar szakemberek közösen keressék a további megoldásokat, hogy ne degradálódjon teljesen a természet amellett, hogy a bősi vízerőmű tovább termel” 

– szögezte le a folyóvizek szakértője.

Kapcsolódó cikkünk

A természetvédők új életre keltettek egy mellékágat a Duna szárazföldi deltájának szívében, amelyet most a média képviselőinek is bemutattak. Miközben gumicsónakjainkban végigeveztünk a nádasokkal, majd egyre sűrűbb és vadregényesebb ártéri erdőkkel szegélyezett csatornán, a fantasztikus kilátás és a nem mindennapi élmény mellé kaptunk egy izgalmas infotainment kiselőadást arról, miért is fontos új életet lehelni a Duna ezen elárvult leágazásaiba – és hogy hosszú távon miért nem fognak megmenteni minket a bősihez hasonló betonszörnyek.

hogyan segíthet a folyóágak és a vizes élőhelyek revitalizálása a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban;miért sajnálják a vizet a bősi vízerőmű üzemeltetői Közép-Európa legnagyobb szárazföldi deltájától;és miről szól a legújabb szlovák–magyar megállapodás, amely új esélyt adhat az egykor virágzó csallóközi ágrendszernek.

A természetvédők régóta hangoztatják, hogy a klímaváltozás negatív következményeihez való alkalmazkodásban igazán csak a természetközeli intézkedésekkel rúghatunk labdába. Az egyre kiszámíthatatlanabb időjárás a nagy folyók menti települések számára is kihívást jelent – legyen szó akár a túl kevés vagy a túl sok vízről.

Az aszályokkal és az áradásokkal, villámárvizekkel szembeni védekezés szempontjából is kulcsfontosságú a víz tájban való megtartása. Ennek egyik legtermészetközelibb módja pedig a folyóágak és a szivacsként funkcionáló lápok helyreállítása, ezáltal pedig az árterek természetes vízmegtartó képességének növelése

– magyarázzák a Természetvédelmi Világalap (WWF) szakértői.  

A természetvédelmi szervezetek hatékony együttműködésének köszönhetően tavaly sikerült egy több mint 3,5 kilométer hosszú, kiszáradt mellékágat „feltámasztani”, vagyis megtölteni folyóvízzel Doborgaz mellett, a Duna ágrendszerében. A Vajkai-ág helyreállításához mintegy 900 méter hosszan kotorták ki a medret, ennek eredményeként a mellékágban és a környező altalajban évente átlagosan közel 180 ezer köbméter víz visszatartására nyílt lehetőség. A projekt fő kivitelezője a Pozsonyi Regionális Természetvédelmi Társulás (BROZ) volt, de együttműködtek a WWF szlovákiai fiókszervezetével, valamint a Vízgazdálkodási Építővállalattal és a Vízgazdálkodási Kutatóintézettel is.

Az ivóvízellátás szempontjából is óriási jelentőséggel bír

„A víz nemcsak a mellékágba tért vissza, hanem a szomszédos ökoszisztémákba is. Ezzel párhuzamosan visszatértek a halak, vízimadarak és más fajok, amelyek a vizes élőhelyekhez kötődnek. Az egész terület ismét képes vizet visszatartani, mérsékelni a szélsőséges időjárás hatásait, és támogatni a biológiai sokféleséget” – értékelték az intézkedés pozitív hatásait egy év távlatából.

A mellékág feltámasztása az ivóvízellátás szempontjából is óriási jelentőségű. 

A szimulált árvizek idején és azokon kívül is áramlik a víz a megújított Vajkai-ágban, kimosva az üledékeket és átmosva az értékes kavicságyat, amelyen keresztül a víz beszűrődik a mederkőzetekbe és feltölti az ivóvíztározókat

 – magyarázták a természetvédők.

Az ágrendszer továbbra is szomjazik

Csónakázás közben megismerkedhettünk a csallóközi ágrendszer aktuális állapotával is. A Duna unikális szárazföldi deltája a bősi vízerőmű megépítése után lett teljesen elvágva a főmedertől, a kettő közötti szintkülönbség mára eléri a három és fél métert. A mellékágak egyedül a doborgazi áteresztő kapun át juthatnak vízhez, de mivel év közben túl kevés víz érkezik, állandó problémát jelent az üledék lerakódása, az iszaposodás és a különféle vízinövények túlburjánzása. 

„Ezért is létfontosságú a gyorsan áramló víz, amely átöblíti, átmossa az ágakat, és megakadályozza a feltöltődést” – magyarázta két evezőcsapás között Katarína Holubová, a vízfolyások hidromorfológiai változásainak és revitalizációjának szakértője.

A kiszáradt ágak „felélesztése” és összekapcsolása sokat segít abban, hogy az ágrendszerben biztosítva legyen az életadó vízáramlás. Ugyanakkor elengedhetetlen az évi kettő, megfelelő mértékű mesterséges árasztás is, mert enélkül Közép-Európa legnagyobb szárazföldi deltája végérvényesen átalakulna ligeterdős-vizes élőhelyből egy statikus tórendszerré.

A természetvédőknek mégis állandó küzdelmet kell folytatniuk az állami intézményekkel, amelyek a gazdasági érdekeket ezen a téren is az ökológiai megfontolások elé helyezik.

Azzal érvelnek, hogyha Doborgaznál több vizet engednek az ágrendszerbe, a bősi turbinák kevesebb áramot termelnek. Valójában azonban a teljes vízhozamot tekintve olyan kis vízmennyiségről van szó, amely a teljes energiatermelés mindössze 1%-át fedi le 

– figyelmeztet Holubová.

Tavaly a zöld szervezeteknek sikerült elérniük, hogy két héten keresztül rekordmennyiségű, másodpercenként 120 köbméter vizet kapjon a Duna-delta, idén ez a mennyiség 30 köbméterre csökkent. Pedig ahhoz képest, hogy a túloldalon, a szigetközi ágrendszer árasztása idején akár másodpercenként 600 köbméter friss víz is keresztülfolyhat az ágakon, a 120 köbméter is elenyésző mennyiség.

70%-kal csökkent a Duna halállománya

A szimulált árvizek azért is rendkívül fontosak, mert ilyenkor töltődnek fel a talajvízkészletek, valamint a lápok, egyéb vizes élőhelyek is – már ha érkezik elég víz. Ez a halak, kétéltűek és más víziállatok szaporodása miatt fontos, amelyek lassú kipusztulását igyekeznek visszafordítani a természetvédők. Azáltal ugyanis, hogy megszűnt a kapcsolat a főág és a mellékágak között, illetve sok vizes élőhely kiszáradt, nagyon sok halfaj elveszítette a reprodukciós lehetőségét, vagyis az ívóhelyeiket, amelyek jellemzően a lassú folyású mellékágak.

A Duna a legfajgazdagabb folyó Európában, de a mesterséges beavatkozások következtében az elmúlt negyven évben 70%-kal csökkent a halállomány a folyóban

– figyelmeztetett Vladimír Kováč halbiológus, aki felidézte azt is, hogy a Kis-Csallóköz keleti sarkában található Isztragov valaha egy nagy kiterjedésű mocsár volt, a vadponty egyik legfontosabb ívóhelye. Mára azonban szinte teljesen kiszáradt ez is.

A dunakiliti fenékküszöb a bal parti ágrendszernek is segítene

A kiszáradt ágak helyreállítása és a mesterséges árasztások mellett lenne még egy mód, amely elősegítené a szárazföldi Duna-delta revitalizálását, mégpedig a dunakiliti fenékküszöb áthelyezése. Ezt a műtárgyat a magyar fél létesítette még 1995-ben, a szigetközi mellékágrendszer vízpótlásának biztosítása céljából.

A magyarországi ágrendszer a fenékküszöbnek köszönhetően az Öreg-Dunából kapja a vízpótlást, míg a szlovákiai a felvízcsatornából. Ha viszont a műtárgyat mintegy két kilométerrel lejjebb „csúsztatnák”, megemelve itt a főág vízszintjét, akkor egy összekötő csatornán keresztül a kis-csallóközi ágrendszerbe is jutna víz, becslések szerint másodpercenként mintegy 70-100 köbméter.

Így az ágrendszer két forrásból kapná az életadó elemet: a régi mederből, vagyis a főágból és a felvízcsatornából is. Az átépítés során a fenékküszöb bővülne egy hallépcsővel is, amelyen csónakkal, kenuval is át lehetne kelni. Ez a terv már régóta az asztalon van, és állítólag már a magyar fél is rábólintott. 

Azt is tudni lehet, hogy egy uniós projekt keretében, a dunacsúni hallépcső megépítésével párhuzamosan valósulhat meg, de hogy mikor, az még kérdés

– fejtette ki érdeklődésünkre Holubová.

A szigetközi és a csallóközi ágrendszer összekötése fontos lenne, de nem minden áron

Miután gumicsónakjainkat kikötöttük egy apró, kies öbölben, tettünk egy rövid sétát a kis-csallóközi tájban, a Dunai Ártéri Erdők Tájvédelmi Körzet szívében – bizonyos szakaszon hónaljig érő csalánok között. Egy tisztáson, a Vajkai-ághoz épített keretes átereszeknél sikerült újra mikrofonvégre kapnom a folyóvizek szakértőjét. Arra voltam kíváncsi, sor kerülhet-e valaha a csallóközi és a szigetközi ágrendszer újbóli összekötésére – amely egyébként a megosztó Insula Magna-projekt egyik fő célkitűzése volt.

A szakértő szerint a kétoldali ágrendszer ökológiai egységének helyreállítása kívánatos lenne, de nem minden áron. Úgy véli, hogy az említett tervezetben szereplő négy duzzasztógát erre a problémára ugyan részleges megoldást kínál, másfelől viszont számos más problémát szülne.

Ha alacsony is a vízszint a régi mederben, de az most egy élő folyó. A duzzasztógátak viszont megszüntetnék a sodrási dinamikát, ami azt eredményezné, hogy a főág is egy tórendszerré alakulna át, ez pedig komoly ökológiai károkat okozna mindkét oldalon. Ráadásul a beavatkozás veszélyeztetné a környék ivóvízellátását is. Bár kezdetben több víz jutna a föld alatti »tározókba«, a duzzasztott szakaszokon a medret egy-két éven belül eltömítené a lerakódó finom üledék, ezáltal pedig megszakadna a talajvízkapcsolat

– figyelmeztetett Holubová, aki hangsúlyozta: az ágrendszerek összekötésére a szlovák és a magyar szakértőknek közösen kell kiötleniük egy mindkét fél – és a természet számára is – előnyös megoldást.

Nem a vízerőmű az árvízvédelem kulcsa

A szakértő ezzel kapcsolatban rámutatott arra is, hogy a lerakódó üledék nemcsak a lassú folyású ágakban, hanem a bősi vízerőműhöz tartozó Körtvélyesi-víztározóban (Hrušovská zdrž) és a felvízcsatornában is súlyos problémákat okoz. 

A víztározó mára annyira feltöltődött üledékkel, hogy nincs kapacitása felfogni az áradások idején érkező több ezer köbméternyi vizet

– hangsúlyozta Holubová. Hozzátette: az árvízvédelem szempontjából a régi medernek, az ágrendszereknek és a hullámtérnek jut döntő szerep, hiszen ezek lassítják a víz elfolyását a tájból, és teszik lehetővé annak természetes szétterülését kevésbé kockázatos területeken. 

A szakértő konkrét példát is hozott: ha egy komoly áradás során tízezer köbméteres víztömeg érkezik, abból mintegy 7000-7500 köbmétert a régi mederbe, illetve a hullámtérbe engednek, a turbinákra legfeljebb 2500-3000 köbmétert. Vagyis az árhullám a Duna eredeti ágán vonul le.

Szerinte ez is azt bizonyítja, hogy a műszaki megoldásokkal szemben a természetközeli megoldások nem csupán olcsóbbak, fenntarthatóbbak és hosszú távon hatékonyabbak is, mivel az ökoszisztémákkal összhangban működnek.

A szakértő szerint kijelenthető tehát, hogy a bősi vízerőmű tartósan nem oldotta meg az árvízvédelmet. „Ez egy hoax” – tette hozzá. Ütős, bár nem túl szívderítő zárszó.

A Vajkai-ág megnyitása 2024 februárjában:

Örökké termelni fog?

Holubová szerint ugyanakkor ez utóbbi sem magától értetődő: komoly gondok vannak az erőművel és a hozzá tartozó víztározóval is. Az üledékkel való feltöltődés problémájára a Vízgazdálkodási Kutatóintézet munkatársai kezdettől fogva figyelmeztették az üzemeltetőt, mégsem foglalkoztak vele 30 évig.

Mára a Körtvélyesi-víztározó jelentős mértékben feltöltődött, amit azok a légifelvételek is bizonyítanak, melyeket akkor készítettek, amikor a felvízcsatornában végzett karbantartási munkálatok miatt csökkentették a vízszintet. 

Egyedül a hajózási útvonalat kotorják rendszeresen; máshol a víztározóban a víz nagyon sekély, alacsonyabb vízállásnál csak néhány tíz centiméter mély. A lerakódások pedig a csatornában is ugyanúgy ott vannak, és ez Holubová szerint már az áramtermelést is befolyásolja.

Meggyőződése, hogy a probléma mára olyan méreteket öltött, amit pusztán kotrással már nem lehet megoldani – még ha eltávolítanak is némi üledéket, naponta újabb mennyiség halmozódik fel.

Nyugat-Európában ezt a problémát átfogó üledékkezelési mendzsmenttel oldják meg, különösen a víztározók rendszeres „átöblítésével” – fenékleeresztők és mesterségesen létrehozott árhullámok segítségével, amelyek nagy mennyiségű üledéket sodornak le a tározó alatti folyószakaszra. 

A bősi vízerőmű azonban műszakilag nincs felszerelve ilyen jellegű karbantartáshoz, és legfőképpen nem rendelkezik komplex üledékkezelési tervvel. Ennek következtében a német és osztrák vízműveken keresztül leöblített üledék akár 60%-a is a Körtvélyesi-víztározóban marad.

Az üledékkezelés több, egymást kiegészítő intézkedést foglal magában, amelyek lehetővé teszik a víztározók fenntartható üzemeltetését – ilyen például a kotrás kulcsfontosságú helyeken, az átöblítés, vagy a víztározón belüli áramlási viszonyokat javító intézkedések.

Hogy az átfogó üledékkezelés hiányából fakadó állapot meddig tartható fenn, a szakértő nem tudta megmondani. Szerinte elengedhetetlen egy hosszú távú stratégia kidolgozása, amelyet minden érintett fél tiszteletben tart – függetlenül az aktuális politikai vezetéstől –, ha azt szeretnénk, hogy a bősi vízerőmű az elkövetkező évtizedekben is termeljen energiát, és mindenekelőtt megőrizzük és megvédjük a Duna és mellékágrendszereinek páratlan természeti értékeit.

Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »