Sok mindent elárul egy filmrendezőről, ha nevének említésekor elsősorban képek jutnak eszünkbe. Nem, nem a csavaros történet, a magukkal ragadó párbeszédek vagy a hajmeresztő akciójelenetek, hanem képek.
Rendben, a mozi elsősorban vizuális műfaj, pusztán stílusérzékre azonban talán mégsem lehet építeni egy filmet. Wes Anderson viszont pontosan ezzel próbálkozik legújabb alkotásában, immár sokadjára. A főníciai séma mégis több tekintetben visszatérés a rendező korai munkásságához, és örömteli fejlemény, hogy Anderson ezúttal hagy egy kis ablakot menetrendszerű – s ezúttal is kivételes műgonddal felépített – babaházának falán, hogy bekukkanthassunk.
Za-Zsa Korda (Benicio Del Toro), a rejtélyes ügyekben utazó üzletember egy – mint később kiderül, nem az első – repülőgép-szerencsétlenség után komoly döntésre jut: kilenc fia helyett egyetlen, apácának tanuló lányát (Mia Threapleton) teszi meg egyedüli örökösének. Kolostori életre készülő utódja finoman szólva nem fogadja kitörő örömmel a hírt, a patriarcha azonban egy házitanító (Michael Cera) társaságában körútra viszi, hogy meggyőzze a helyi üzlettársakat legújabb infrastruktúratervéről. Hogy pontosan miről is van szó, az a kimerítő magyarázat ellenére rejtve marad előttünk, merthogy nem is ez a lényeg. Helyette cipősdobozokból óvatosan előhúzott terveket látunk, elmés szóváltásokon mosolygunk, és fürkésszük, ki lehet ez az ember. Kordának nincs útlevele (elmondása szerint így szabadon repkedhet országok és kontinensek között), nem tudni, honnan származik a pénze (aminek most épp szűkében van), és számtalanszor próbálták már megölni a ráküldött titokzatos merénylők. Közben teázik, zoológiai könyvcsomagokat rendel, és megpróbálja átadni lányának a szakmai tapasztalatait.
Anderson az utóbbi, politikusabb filmjeihez illeszkedően nem titkolja, hogy Korda figurája napjaink üzleti oligarcháinak maró szatírája. Az ember, akinek első millióit ne firtassa senki, aki zavaros kapcsolati hálója révén jóban van szultánnal, államfővel, hajógyári melóssal és az alvilággal is, és aki mindezek ellenére mégis folytonos rettegésben él, mert tudja, vagyonát nem a tehetségének, hanem helyezkedésének köszönheti. Nem csoda, hogy luxus ide, hatalom oda, végzetesen gyökértelennek érzi magát – amit persze mérhetetlen dölyffel palástol.
A főníciai séma természetesen felsorakoztatja rendezőjének valamennyi szokásos stílusjegyét: a majdnem szimmetrikus állóképeket, a kifejezéstelen arcokat, a túláradó (monomániás) beszédet, a papírmasédíszleteket és a többszörös metanarratívát. Az utóbbi burjánzását szerencsére visszafogta alkotója, és hiába „összeesküvés” az eredeti cím (a „sémánál” talán helyesebb) fordítása, azt bizony nem az üzleti ügyekben, hanem szívtájékon érdemes keresnünk. Korda ugyanis egy ponton szemérmesen megvallja, hogy a gyerekkora rideg szeretetlenségben telt, és bár erre a kijelentésére lánya még elutasítóan reagál, szíve ekkortól kezd felengedni, s apja iránti érzései lassanként megenyhülnek. A burleszkszerű cselekménybeli fordulatok ezután tulajdonképpen azt szolgálják, hogy a két főszereplő csipkelődő megjegyzések során át utat találjon egymáshoz. A főníciai sémának talán ez a legszórakoztatóbb része, ugyanakkor az eredeti történet is teljes fordulatszámon pörög. Talán túlságosan is, amint az a kissé elkapkodott fináléra nyilvánvalóvá válik. Ám itt is akad humoros momentum: többek között Bill Murray kissé lökött istenfigurája és Benedict Cumberbatch szakálla. A szereposztás egyébként ezúttal is csodálatos, bár sokszor az az érzésem, Anderson többnyire inkább nevekből alkot trófeagyűjteményt, ahelyett, hogy engedné kibontakozni a színészek talentumát. Főszerepben nagyjából Del Torónak és Threapletonnak van esélye tündökölni (mindketten élnek is a lehetőséggel), melléjük pedig Cera játéka nő fel a színész fergeteges skandináv akcentusának köszönhetően.
Rendezőnk ezt nem tolja előtérbe, de filmjének központi metaforájaként működnek azok a bizonyos cipősdobozok. Listázható teendők, besorolható vélemények, beskatulyázható élet: mind ez idáig ebben létezett Korda, akit (immár sokadszor) megérint a halál szele, s hirtelen felébred. Innentől kezdve üzlet, utazás, tárgyalás mind csak ürügy: valójában egy elveszett apa keresi a gyermekét.
Wes Anderson: A főníciai séma (The Phoenician Scheme), Focus Features, 101 perc, 2025.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
