1944. szeptember végén a csekély német erőkkel megtámogatott, önmagában gyenge magyar 3. hadsereg alföldi arcvonalán keresztül a Vörös Hadsereg előtt feltárult a német hadiipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagokkal rendelkező, felvonulási területként is jól használható, ezért hadászati jelentőségű Kárpát-medence birtokbavételének lehetősége.
A szovjet hadvezetés szerint a kialakult helyzetben a 2., 3. és 4. Ukrán Front egyidejű és szoros együttműködésével csapást lehetett mérni nyugati-északnyugati irányban a Kárpátok és a Balkán–félsziget északi része között. Ezzel megakadályozták volna Németországot egy szilárdabb védelmi rendszer létrehozásában, Magyarországot leválasztották volna a német szövetségi rendszerről, és közvetlenül veszélyeztették volna a Nagynémet Birodalom délkeleti területeit is, amelyek egyben kiemelten fontos német hadiipari körzeteket is magukban foglaltak.
A szovjet csapatok előretörése Magyarországon és a Balkán északi részén könnyen elvághatta a német E és F Hadseregcsoport közlekedési vonalait. Ennél is nagyobb jelentősége volt azonban a magyarországi és ausztriai kőolaj-lelőhelyeknek, amelyek ekkor már a teljes német termelés 80 százalékát adták. Az időnyerést célzó német hadászati elképzelés érdekében vívott halogató harcban főleg a légierő által támogatott páncélozott harccsoportokat vetették be, amelyek azonban üzemanyag nélkül tehetetlenek lettek volna.
Sztálin 1944. szeptember 29-én kelt, Winston Churchillnek küldött táviratában egyebek mellett a szovjet csapatok elé állított közvetlen feladatként a következőket jelölte meg:
„…ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait”.
Szovjet részről úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokbavétele, majd egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra a Dél Hadseregcsoport Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadseregének és német 8. hadseregének, valamint a Kárpátokban elhelyezkedő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére. Ezt követően a 2. és 4. Ukrán Front együttes erővel a magyar főváros, Budapest felé fordulhatott. A Budapest elleni szovjet hadműveletekbe később bekapcsolódó 3. Ukrán Front ekkor még a Balkánon harcolt, és csak 1944. november elején érte el Magyarország területét. A három front hadműveleteit Sztálin helyetteseként Sz. K. Tyimosenko, a Szovjetunió marsallja hangolta össze 1944 augusztusától.
A szovjeteknek egyre sürgősebb lett a nyugati-északnyugati irányú előrenyomulás, amióta Churchill útban a quebeci konferenciára, 1944. szeptember közepén erőteljesen hangsúlyozta abbéli reményét, hogy az angolszász erők a Balkánon és Észak-Itálián keresztül előretörve megelőzhetik a Vörös Hadsereget Bécs elfoglalásában. Noha a német csapatok olaszországi ellenállása miatt ennek nem sok esélye volt, a szovjetek nem akartak kockáztatni. Ezzel ugyanis a délnémet területek irányában a szovjetek számára bezárult volna a „kapu”, és a továbbiakban kizárólag a Varsó–Berlin irányban nyomulhattak volna tovább nyugat felé. Itt pedig a Dél Hadseregcsoportnál jóval erősebb német csoportosításokat kellett legyőzniük.
Szeptember 29-én, és az azt követő napokban Malinovszkij marsall a 2. Ukrán Front magasabbegységei számára meghatározta a „debreceni támadó hadműveletben” végrehajtandó feladatokat. A front jobbszárnyán harcoló 40. és 7. gárdahadseregnek továbbra is a szeptember végén kapott feladatot, a Beszterce–Máramarossziget–Nagybánya irányában való előrenyomulást kellett megvalósítania. A 27. hadseregnek, alárendeltségében a román 4. hadsereggel, október 2-án fel kellett újítania támadását Kolozsvár–Zilah irányában, el kellett foglalnia Kolozsvárt, majd október 7-ére elérnie a Margita–Szilágysomlyó–Zilah terepszakaszt, és birtokba venni e településeket. A Torda délnyugati körzetében gyülekeztetett lovas-harckocsicsoport (Sz. I. Gorskov altábornagy) erőinek a 27. hadsereg sávjában Kolozsvár bevétele után a sikert Nagykároly felé kellett kifejleszteniük, majd birtokba venniük Nagykároly és Szatmárnémeti körzetét. A gyorscsoport a 23. harckocsihadtestből (A. O. Ahmanov altábornagy) és az 5. gárda-lovashadtestből (Gorskov altábornagy) állt, állományában 146 harckocsival és önjáró löveggel.
A Nagyváradhoz átcsoportosított 6. gárda-harckocsihadseregnek a „debreceni támadó hadművelet” megindulása előtt még birtokba kellett vennie a várost és környékét, elsősorban a hadművelethez összevont szovjet főerők jobbszárnyának fedezése érdekében.
A szovjetek az új hadművelet súlypontjában I. A. Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportját kívánták alkalmazni. Az 1944. szeptember 8629-én létrehozott, hadsereg szintű hadműveleti csoportosításban egységes vezetés alá helyezték a SZTAVKA tartalékából átadott 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtesteket, valamint 3. Ukrán Fronttól elvont 7. gépesítetthadtestet. Plijev altábornagy csapatainak az Arad északnyugati körzetében harcoló 53. összfegyvernemi hadsereg jobbszárnya mögül, Nagypél–Sikló–Kevermes térségéből Békés–Szeghalom–Püspökladány irányában kellett támadást indítania október 6-én reggel. Október 7-én estére a csapatoknak el kellett foglaniuk Bakonszeg, Darvas, Dévaványa és Ecseg körzetét. A lovas-gépesített csoport további feladata az volt, hogy október 8-án estére jusson ki a Debrecen–Szolnok fő közlekedési útvonalra, és annak mentén vegye birtokba Hajdúszoboszlót, Karcagot és Kisújszállást. A csoportosítás sávhatára jobbról Székudvar–Csökmő–Kaba, balról pedig Kunágota–Kondoros–Túrkeve–Kisújszállás vonala volt.
A csoportot alkotó 4. gárda-lovashadtest erői (9. gárda-, 10. gárda- és 30. lovashadosztály, 1815. önjáró tüzérezred, és egyéb kisebb alegységek Plijev altábornagy közvetlen parancsnoksága alatt) Szentmárton, Lökösháza és Mácsa területén gyülekeztek.
A 6. gárda-lovashadtest (8., 8. gárda- és 13. gárda-lovashadosztály, az 1813. önjáró tüzérezred, és más kisebb alegységek Sz. V. Szokolov altábornagy parancsnoksága alatt) Kisjenő, Székudvar, Sikló és Simánd körzetében vonta össze erőit.
A két gárda-lovashadtesttől délre csoportosult F. G. Katkov vezérőrnagy 7. gépesítetthadteste (16., 63. és 64. gépesítettdandárok, 41. gárda-harckocsidandár, az 1821. és 1440. önjáró tüzérezred, az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 78. gárda-nehézharckocsi-ezred, és egyéb alegységek). A „Plijev” lovas-gépesített csoport gyülekezését a megindulási körletben csak október 5-én estére fejezte be teljesen. Állományában ekkor 389 harckocsi és önjáró löveg, valamint 1100 löveg és aknavető volt.
Malinovszkij marsall a Marostól északra, mintegy 95 kilométeres sávban, de 170 kilométer széles arcvonalon támadásra készülő 53. hadsereget arra utasította, hogy október 6-án reggel menjen át támadásba Orosháza–Szarvas–Törökszentmiklós irányában, majd 7-én estére vegye birtokba Békéscsaba, Orosháza, Hódmezővásáhely körzetét és a Tisza vonalát. A támadást folytatva a hadseregnek október 10-éig ki kellett jutnia Mezőtúr, Öcsöd és a Tisza partja vonalára, október 12-én pedig elfoglalnia Kenderes, Szapárfalu körzetét és a Tisza vonalát Szegedig bezárólag. Szolnoknál, Csongrádnál és Mindszentnél a hadseregnek hídfőt kellett foglalnia a Tisza nyugati partján, és azokat megerősíteni.
Az 53. hadsereg a 27. gárda-lövészhadtest három lövészhadosztályából, az 57. lövészhadtest két lövészhadosztályából, valamint a 49. lövészhadtest három hadosztályából és egyéb megerősítő erőkből állt. Parancsnoka, I. M. Managarov altábornagy a kapott feladatot később, október 4-én módosította. Csapatainak rövidebb idő alatt, már október 9-ig el kellett foglalniuk Kenderes és Szolnok környékét, illetve a Tisza vonalát Szegedig. A hadsereg alárendeltségébe utalt 18. harckocsihadtestnek (72 harckocsival és önjáró löveggel) a lövészgyalogság október 6-i rohamának megkezdése után egy órával Orosháza–Szentes–Kunszentmárton irányban kellett előretörnie. A harckocsihadtest két dandárának Kunszentmártont, egy dandárának pedig Szentest kellett birtokba vennie. A továbbiakban a hadtest előrevetett osztagának el kellett foglalnia a csongrádi átkelőket, hídfőt létesíteni a Tisza nyugati partján és megtartani azt a főerők beérkezéséig, majd a támadást kifejleszteni Kunszentmárton és Szolnok felé.
Szeptember 30-án a 23. páncéloshadosztály páncéloscsoportja (egy Panzer III parancsnoki harckocsival, nyolc Pantherrel és hat rohamlöveggel281, valamint a 23. páncélos-felderítőosztály páncélozott járműveivel) Rebentisch őrnagy parancsnoksága alatt reggel 07 órakor folytatta a támadását Gyapju körzetéből Nagyszalonta felé. A támadó német páncélosok elől hátráló román 3. hegyihadosztály és a szovjet 78. lövészhadosztály erői pánikszerűen kiürítették Inándot, így a 128/III. páncélos-tüzérosztály tűzcsapásaira nem is volt szükség. A Nagyszalontától 10 kilométerre északkeletre lévő közúti hidat felrobbantották, ezért a német páncélosok nem tudtak átkelni az itt húzódó Felfogó-csatornán. Ezért a német támadás 10 óra 30 perckor megakadt.
A 23. páncélos-felderítőosztály páncélgépkocsijai innen öt kilométerre északra, Püspökradványnál mégis találtak egy ép hidat. A páncéloscsoport nyomában érkező 126. páncélgránátos-ezred és a 128. páncélvadászosztály biztosító részei a Nagyszalonta–Nagyvárad műúton maradtak.
A páncéloscsoport zöme Inándon át elérte a hidat, átkelt a csatornán, majd folytatta a támadást Madarász felé. A községet addigra már belőtte a 128. páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya. A németek Madarász előtt elszánt ellenállásba, valamint páncéltörő ágyúk, gyalogsági lövegek és aknavetők tüzébe ütköztek. A páncéloscsoport 11 páncéltörő ágyú és két tehergépkocsi kilövését jelentette. A községet végül elfoglalták, és a beérkező 126. páncélgránátos-ezred katonái megtisztították a még ellenálló támpontoktól. A továbbiakban a németek támadása 18 óra körül elérte Nagyszalonta keleti szélét, ahol lezárták a kelet és északkelet felé vezető utakat. A délnyugat felől 32 páncélossal és ezrednyi gyalogsággal támadó 1. honvéd páncéloshadosztály ekkor már a városban harcolt, és hamarosan el is foglalta azt. A kelet felé visszavonuló román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály közül 80 főt elfogtak a németek, és három 122 mm-es lövegüket szétlőtték. A sötétség beálltával végül a szovjet–román csapatok dél felé húzódtak vissza. A német páncéloscsoport 22 óra körül Cséffára vonult.
A német felderítés időközben részletesen felfedte a 6. gárda-harckocsihadsereg átcsoportosítását Nagyvárad körzetébe. A 23. páncéloshadosztály ezért parancsot kapott, hogy másnap páncélosai előrenyomulásával zavarja meg a szovjet felkészülést.
Napközben a magyar 4. tábori póthadosztály erői követték a támadó német páncélosokat, és gyenge ellenállás leküzdése után visszafoglalták Zsadányt, valamint Felsőbarakonyt.
A Dél Hadseregcsoport aznap két hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárt is átcsoportosított a német 6. hadsereghez. A 325. hadseregközvetlen rohamlövegdandárt, amely Nagyvárad északnyugati körzetében gyülekezett, a III. páncéloshadtest alárendeltségébe utalta. A 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárt (17 rohamlöveggel és 17 rohamtarackkal) vasúti szállítással Karcagra indította.
Tömöry Jenő vezérkari ezredes 30-án meglátogatta a német 128. páncélgránátos-ezred parancsnokát, Ruge őrnagyot Püspökfürdőn berendezett harcálláspontján. A 12. tartalékhadosztály parancsnokában az alábbi benyomások fogalmazódtak meg:
„Itt ismét megállapítottam azt, amit már a 13. hadosztálynál286 a Kárpátokban is megtettem, hogy tudnillik a németek ’profik’ a hadviselésben, és nemcsak mi, hanem Európa többi nemzetei is amatőrök vagyunk mellettük.
A német hadsereg rettenetes veszteségei ellenére még ma, az egész világ ellen vívott háború 6. esztendejében, a gyenge ellátás, az állandó és pihenés nélküli harc, a már két éves állandó visszavonulás és a mind jobban szenvedő és nélkülöző hátország befolyása ellenére is, a középső és alsó vezetés még mindig kifogástalanul működik! A törzsek mindenütt az arra való emberekből vannak összeállítva, akik nem csak pontosan ismerik, de el is látják kötelességeiket. A kiadott parancsok a legkétségbeejtőbb helyzetekben is végrehajtatnak, ha eredményre nem vezetnek is. A nálunk szokásos sopánkodás, a helyzetről kért beteges tájékoztatási mánia, a nemtörődömség és a felelőtlenség itt ismeretlen fogalmak. Kapkodás, idegeskedés nincs! A háború életmóddá lett és az egyéni életet nem értékelik túl a nemzet rovására. Igaz, hogy rendelkeznek is mindazokkal az eszközökkel, amik a vezetéshez nélkülözhetetlenek! Híradó eszközeik mindig működnek, a mieink soha! Viszont az is igaz, hogy a német híradós nem ismeri a forgó áram rejtelmeit, az utász nem tud négyzetgyököt vonni és tüzér nem versenylovas, de a maga szakmáját mindenki pontosan ismeri és a reá bízott eszközöket kezelni tudja. Hogy a 12. tartalékhadosztály létszámának felét nem kitevő 23. német páncéloshadosztály mit csinált itt egypár óra alatt, azt a szétvert román ütegállások, a lekaszabolt kezelőlegénység és az elszórt fegyverek mutatják. Igaz, hogy a felszerelésük is a mai harcnak megfelelő!”
Délután a magyar hadosztály parancsnoka megszemlélte az éppen zajló átszervezési folyamatot. Az esti órákban a csapatok elindultak kijelölt állásaikba, és hozzáfogtak azok kiépítéséhez. A 12. tartalékhadosztály harcálláspontját időközben áthelyezték Nagyvárad északi részére.
Október 1-én a német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja újabb támadást indított. A kötelék a 23. páncélosezred 15 harckocsijából és rohamlövegéből, a 23. páncélos-felderítőosztály 2. és 3. századának 30 lövészpáncélosából, a 126/10. (utász-) századból, és három önjáró nehéz gyalogsági lövegből állt. Tűztámogatásról a 128. páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya gondoskodott. A német támadás 10 órakor indult. Az élen a páncélosok zöme haladt, ezeket követték a lövészpáncélosok, végül az önjáró gyalogsági lövegek következtek. A szárnyakat is néhány harckocsi biztosította.
Az első elérendő település Mezőbikács volt, amit hét 76,2 mm-es páncéltörő ágyú megsemmisítése után birtokba is vettek. A dél felé forduló német páncélosok hamarosan elfoglalták Jánosdot. A községtől két kilométerre északra két álcázott szovjet harckocsit (egy T–34-et és egy T–34/85-öt) lőttek ki. Az egyik német Panzer IV futóművét is találat érte, és ezért el kellett vontatni.
A szovjet és román alakulatok gyors ütemben vonultak vissza. Nyárszegtől délre a németek elvágták a 33. lövészhadtest utánpótlási 90vonalát. A harckocsik és rohamlövegek ezután legázoltak egy aknavetőállást 10 nehéz és hat közepes aknavetővel együtt. Az északi irányban visszatérő páncélozott harccsoport 20 óra körül Váradlestől délre újra elérte a saját főellenállási vonalat. Az élen haladó német Panther harckocsi aknára futott. A páncélos javíthatatlan károkat szenvedett, de a kezelőszemélyzet sértetlen maradt. A németek aznap 123 hadifoglyot ejtettek, és jelentős mennyiségű fegyvert és gépjárművet zsákmányoltak. A páncélozott harccsoport 22 óra körül ért vissza Cséffára, ahol ismét lőszert és üzemanyagot vételezett.
A 23. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-én este már csak hét Panther harckocsiból, két rohamlövegből és 96 lövészpáncélosból állt. Az aznap készült állomány-kimutatás szerint a 23. páncélosezred törzse egy parancsnoki Panther és egy parancsnoki Panzer IV harckocsival rendelkezett. A 23/I. páncélososztály törzse két parancsnoki Panzer III és egy parancsnoki Panzer IV harckocsit számlált. Az osztály 1. századának 13 rohamlövege, a 2. századnak hét Panzer IV harckocsija, a 3. századnak négy Panzer IV harckocsija, a 4. századnak pedig 10 Panther harckocsija volt. A 23/II. páncélososztály 5. százada hét, a 6. század 10, a 7. század 11, a 8. század pedig 10 meglévő Panther harckocsijával készült a további harcokra.
A 128. páncélgránátos-ezred két századát a veszteségek miatt feloszlatták. A hadosztály páncélgránátosainak harcoslétszáma a páncélos-felderítőosztállyal együtt sem haladta meg az 1300 főt. A tábori pótzászlóaljnak viszont több mint 400 harcképes katonája volt. A 23. páncélos-felderítőosztálynak négy százada, ezeknek 12 könnyű és öt nehéz felderítő páncélgépkocsija, 12 Sd.Kfz. 250 és 64 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélosa volt. A 128. páncélvadászosztály 1. és 2. századát október 1-én Mielauba vezényelték, ahol Jagdpanzer IV vadászpáncélosokat vettek át (a tervek szerint október 15-ig). Az osztály itt maradt 3. százada 12 darab 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúból, öt Marder páncélvadászból, valamint öt zsákmányolt szovjet páncélosból (három SZU–85-ből és két T–34-ből) állt.
A hadosztály gyalogsági fegyverzetét 2962 pisztoly, 836 MP 40 géppisztoly, négy MP 44 gépkarabély, 7908 Kar 98 ismétlőkarabély, 45 Kar 98 mesterlövész-fegyver, 41 Gew. 41 és Gew. 43 öntöltő puska, 331 puskagránátvető-toldat, 313 világítópisztoly, három szovjet golyószóró, 15 olasz géppisztoly és hét szovjet géppisztoly alkotta. A géppuskák és aknavetők mennyisége az állománytáblában foglaltaknál jóval alacsonyabb volt. A páncéltörő ágyúk közül 21 volt bevethető. A 128. páncélos-tüzérezrednek öt könnyű és három nehézütegben 15 könnyű és 12 nehéz lövege volt (ebből öt 15 cm-es Hummel és 12 darab 10,5 cm-es Wespe 91önjáró tarack). A hadosztály mozgékonysága 40 százalék körül mozgott. Csapatai támadásra csak feltételesen, védelemre viszont korlátozás nélkül alkalmasak voltak.
Nagyvárad közvetlen környezetében 1-én egész nap nyugalom volt. A magyar 12. tartalékhadosztály csapatai állásaik tökéletesítésén dolgoztak.
Délután Friessner vezérezredes táviratban tájékoztatta Fretter-Pico tábornok 6. hadseregét a hadseregcsoport által a Kárpátoktól nyugatra tervezett új támadással kapcsolatban. A támadást egy nappal korábban, 30-án az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya rendelte el.
A támadás végrehajtása érdekében a magyar 2. hadsereg korábbi arcvonala felett a parancsnokságot október 3-án 12 órától a német 8. hadsereg vette át. Így alakult meg a német hadsereg parancsnoka, Otto Wöhler gyalogsági tábornok után „Wöhler” seregcsoportnak nevezett hadműveleti csoportosítás.
A német 6. hadseregnek fel kellett készülnie, hogy a rendelkezésére álló erők, valamint a beérkezőben lévő páncélos alakulatok felhasználásával Debrecen déli előteréből déli irányban mély előrenyomulást hajtson végre a Déli-Kárpátok hágóitól közvetlenül nyugatra. Az egyelőre „Herbststurm” („Őszi vihar”) fedőnévvel illetett német–magyar támadás fő célja az volt, hogy a hegyekből nyugat–északnyugat felé előretörő szovjet csapatokat egy északról dél felé végrehajtott támadással elvágják az utánpótlástól és szétverjék őket. Az ellenséges csoportosítás felszámolása után délkelet felé előrenyomulva betörnek a Déli-Kárpátok völgyeibe, és ott Karánsebes–Gyulafehérvár általános vonalon kisebb erőkkel is védhető állásrendszert alakítanak ki. A tervet nem sokkal később átkeresztelték „Zigeunerbaron” („Cigánybáró”) hadműveletre.
A hadseregcsoport ekkor főként a III. páncéloshadtest-parancsnoksággal, a LXXII. különleges feladatú hadtest-parancsnoksággal, az október 6-ig beérkező német 1. páncéloshadosztállyal, az ugyancsak október 6-ig újjászervezendő 13. páncéloshadosztállyal, a 23. páncéloshadosztállyal, a 76. gyaloghadosztállyal és még egy további páncélos- vagy páncélgránátos-hadosztály alkalmazásával számolt. A tervek szerint ez a hadosztály vagy a 24. páncéloshadosztály, vagy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály lett volna (de nem mindkettő). Ezen kívül a végrehajtás szempontjából a III. páncéloshadtest arcvonalán alkalmazott magyar és német hadsereg-közvetlen alakulatok is számításba jöhettek.
A készenléti állások határa, amennyiben ezt a harcászati helyzet megengedte, a Sebes-Köröstől délre húzódott volna. A támadást akkor lehetett megkezdeni, ha a kijelölt csapatok beérkeztek és a szükséges üzemanyag-mennyiségről is gondoskodtak. A támadás előreláthatólag október 10-énél korábban nem indulhatott meg.
A támadás megindításáig a magyar 3. hadsereg feladata az volt, hogy a szovjeteket megakadályozza a Tiszán való átkelésben, és mozgó harctevékenységgel, állandó, korlátozott célú támadásokkal lekösse őket. A hadművelet szempontjából fontos volt, hogy Szegedtől keletre széles hídfő álljon rendelkezésre. A tervezett támadás kezdete után a hadsereg a Marostól északra és délre egy–egy csoportosítással csatlakozott volna a német 6. hadsereg erőinek észak felől induló támadáshoz Temesvár és az innen keletre lévő hágók birtokbavételére. A folyótól délre a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály bevetését tervezték.
Október 2-án a 6. gárda-harckocsihadsereg támadást indított a német–magyar csapatok visszaszorítására, és Nagyvárad körzetének birtokbavételére, mivel a német 23. páncéloshadosztály határozott tevékenysége már a „Plijev” lovas-gépesített csoport összpontosítását is veszélyeztette. A harckocsihadsereg ekkor az 5. gárda-harckocsihadtestből, a 9. gárda-gépesítetthadtestből, a 33. lövészhadtestből, a 11. légvédelmi tüzérhadosztályból, a 6. önjáró tüzérdandárból, a 202. könnyű tüzérdandárból, a 24. önálló páncéltörő tüzérdandárból, a 364. önjáró tüzérezredből, az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 49. nehézharckocsi-ezredből, a 301. önálló páncéltörő tüzérezredből és a 4. motorkerékpáros-ezredből állt. Az 5. gárda-harckocsihadtest (M. I. Szaveljev vezérőrnagy) a 20., 21. és 22. gárda-harckocsidandárból, a 6. gárda-gépkocsizó lövészdandárból, valamint más alegységekből állt. A 9. gárda-gépesítetthadtest (M. V. Volkov altábornagy) a 18., 30. és 31. gárda- gépesítettdandárral, a 46. gárda-harckocsidandárral, és egyéb kisebb alegységekkel rendelkezett. A csapatok létszáma 34 ezer 494 fő volt. A hadsereg állományába a Nagyváradhoz való átcsoportosításkor 188 harckocsi és önjáró löveg, 982 löveg és aknavető, valamint 1832 gépjármű tartozott.
Mivel a német felderítés észlelte a szovjetek jelentősebb páncélos-összpontosítását Nagyszalontától keletre, és ebből készülő támadásra következtetett, a német 23. páncéloshadosztály erőit október 2-án reggel Váradles és Nagyürögd körzetébe vonták vissza.
A páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 2-án reggel Váradlestől északra állt készenlétben. A 20 harckocsival előrenyomuló szovjetek ismét birtokba vették Inándot, Mezőbikácsot és Gyapjut. Ezeken a településeken német csapatok már nem voltak. A szovjet harckocsik és az azokat támogató lövészgyalogság dél körül Gyapjutól Váradles felé nyomult előre. A német páncélozott harccsoport észak felől a szovjetek szárnyát támadta meg. Miután négy harckocsijukat kilőtték, a szovjetek kelet felé visszahúzódtak. A páncélozott harccsoport Váradlestől északnyugatra, a vasúti átjárónál biztosító osztagot hagyott hátra, majd visszatért megindulási állásába. A 126/II. páncélgránátos-zászlóalj újabb négy szovjet páncélost semmisített meg. A 126/I. páncélgránátos-zászlóalj egyik századosa közelharcban egy kilencedik harckocsival is végzett. A 126. páncélgránátos-ezred balszárnyán előrenyomuló magyar csapatok Kisürögdöt mégsem tudták visszafoglalni.
Ezekbe a harcokba német csatarepülőgépek is beavatkoztak, és jelentéseik szerint Nagyváradtól délre további nyolc harckocsit, egy önjáró löveget és 40 tehergépkocsit lőttek ki.
Október 2-án este 19 órakor a 12. tartalékhadosztály arcvonalának közepén, a 36/II. gyalogzászlóaljnál heves tüzérségi előkészítés vette kezdetét. A magyar tüzérség viszonozta a tüzet, de a zászlóalj fele hamarosan önhatalmúlag visszavonulásba kezdett. Az 57. határvadász-zászlóalj és a német 128. páncélgránátos-ezred arcvonalát is támadások érték, de ezek betörést nem eredményeztek. A 36/II. zászlóalj szakaszán keletkezett hézagot Tömöry vezérkari ezredes az addig Tokajtelepnél tartalékban tartott 48/III. gyalogzászlóaljjal tervezte betömni. A zászlóaljat egyik, Nagyvárad északi részét biztosító százada nélkül Váradvelencére rendelték egy másnap hajnali ellenlökés céljából.
A nap folyamán Debrecenbe megérkezett a német 1. páncéloshadosztály első három szerelvénye. A hadosztály a „Breith” páncéloscsoport alárendeltségébe került. Csapatai számára Mikepércs, Sáránd, Hosszúpályi, Nagyléta, Álmosd, Bagamér és Újléta körzetét jelölték ki szálláskörzetül.
Az 1. páncéloshadosztály egyike volt német páncélos fegyvernem három alaphadosztályának. 1935. október 15-étől állították fel a német 3. lovashadosztály zömének felhasználásával. A második világháború első napjától részt vett a harccselekményekben, először 1939-ben Lengyelországban, majd a nyugati hadjáratban. A hadosztályt 1941 nyarától kizárólag a keleti fronton vetették be. 1944. október 1-i adatok alapján (a betegek és sebesültek nélkül) mintegy 9400 főnyi létszámmal rendelkezett. A hadosztály áttekintő hadrendje október elején az alábbi képet mutatta:
– hadosztályparancsnok megbízott: Eberhard Thunert ezredes;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: von Zitzewitz vezérkari alezredes;
– hadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal (egy légvédelmi gépágyús-, egy páncéltörő ágyús egy nehézaknavető- és egy könnyű gyalogságilöveg-szakasz 80 fővel);
– 1. páncélosezred (Streith alezredes): ezredtörzs (két parancsnoki Panther, egy parancsnoki Panzer III), 1/I. páncélososztály (1. század 17 Pantherrel, 2. század 12 Pantherrel, 3. század 13 Pantherrel, a 4. század Erfurtban feltöltésen), 1/II. páncélososztály (7. század hat Panzer IV harckocsival, 8. század 15 Panzer IV harckocsival, az 5. század Erfurtban, a 6. század Krakkóban feltöltésen);
– 1. páncélgránátos-ezred (Helmuth Huppert őrnagy): csupán egy páncélgránátos-zászlóalj (három, egyenként 50–60 főnyi harcoslétszámmal rendelkező század), két ezred-közvetlen (utász-, és önjáró gyalogságilöveg-) század, a megerősített I/1. páncélgránátos-század kilenc Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal felszerelve, a többi páncélgránátos-század terepjáró tehergépkocsikon;
– 113. páncélgránátos-ezred (Bradel ezredes): I-II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezred-közvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj két Sd.Kfz. 250 és 39 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal felszerelve (három százada 50–50 főnyi harcoslétszámmal), a 113/II. páncélgránátos-zászlóalj három százada ugyancsak 50–50 főnyi harcoslétszámmal terepjáró tehergépkocsikon, a 113/8. nehézfegyver-század egy–egy aknavető-, 2 cm-es légvédelmi gépágyús- és páncéltörő ágyús szakasszal;
– 73. páncélos-tüzérezred (Grosskreutz ezredes): I–IV. páncélos-tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 73/I. páncélos-tüzérosztály 15 cm-es Hummel önjáró lövegekkel felszerelve úton a hadosztályhoz, két tüzérosztály gépvontatású 10,5 cm-es tarackokkal és egy gépvontatású vegyes nehéztüzér-osztály;
– 1. páncélos-felderítőosztály (Dr. Koehler százados): egy páncélgépkocsi-század négy könnyű és négy nehéz felderítő páncélgépkocsival, egy 95páncélozott felderítő-század, két gépkocsizó felderítő-század, egy nehézfegyver-század összesen 15 Sd.Kfz. 250 és 18 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal;
– 37. páncélvadászosztály (Düllmann őrnagy): két vegyes század, 1. század hét Marder páncélvadásszal és kettő 7,5 cm-es gépvonatású páncéltörő ágyúval, 2. század öt Marder páncélvadásszal és hét rohamlöveggel;
– 37. páncélos-utászzászlóalj (vezetésével megbízva Sander főhadnagy): két (2. és 3.) páncélos-utászszázad és egy hadifogoly-munkásszázad, a 2. század 15 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal;
– 37. páncélos-híradóosztály (Schwermer százados): egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal); valamint egy híradó-szeroszlop;
– 299. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: három üteg;
– 81. páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;
– 81. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.
Az 1. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-én 11 Panther és nyolc Panzer IV harckocsiból, egy rohamlövegből, 10 Marder páncélvadászból és 59 lövészpáncélosból állt.
A páncéltörő ágyúk közül hét volt bevethető. A csapatok gyalogsági fegyverzet terén 2529 pisztollyal, 679 MP 40 géppisztollyal és MP 44 gépkarabéllyal, 5929 Kar 98 ismétlőkarabéllyal, 11 Kar 98 mesterlövész-fegyverrel, 265 Gew. 41 és Gew. 43 öntöltő puskával, 77 puskagránátvető-toldattal és 40 páncélrémmel rendelkeztek. A géppuskák, aknavetők és lövegek mennyisége megfelelt a meglévő szervezési előírások minimális szükségleteinek.
A hadosztály csapatai közül elsőként a 73/IV. páncélos-tüzérosztály rakodott ki 3-án Debrecentől délre. A tüzérosztály nem sokkal később az 1. páncélosezred 2. századával (von der Osten főhadnagy) a Sebes-Körös mentén, Körösszegapátinál foglalt reteszállást.
Október 3-án hajnali 03 órakor a Váradlestől délre harcoló 128/II. páncélgránátos-zászlóalj jelentette, hogy a magyarok (valószínűleg a 36/II. gyalogzászlóalj részei) ellenállás nélkül elhagyják állásaikat. Emiatt az ellenség benyomult a német zászlóalj támpontjai közé. A helyzetet a 128/3. páncélgránátos-század egyik szakasza és két önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyú állította helyre.
Reggel 07 óra 30 perckor a szovjet–román csapatok újabb támadást indítottak Váradlestől keletre, de a 126. páncélgránátos-ezred és a 128/III. páncélos-tüzérosztály egy órán belül minden kísérletet visszavert. A szovjetek nyolc támadó páncélosukból hatot elveszítettek. Az 51. páncélos-utászzászlóalj és a 128/9. páncélos-tüzérüteg sikeresen védte Nagyürögdöt. A Váradles és Nagyürögd közötti úton viszont a szovjet–román csapatok átkeltek. Ellenük a 23/2. páncélos-felderítőszázad indított ellenlökést, és visszavetette őket. Az úton azonban továbbra is a 33. lövészhadtest tüze feküdt, ezért csak páncélozott gépjárművek használhatták.
A szovjet–román alakulatok Váradcsehitől nyugatra egészen Nagyvárad széléig (a repülőtérig és a temetőig) szivárogtak előre. A 23/3. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosai és magyar csapatok azonban megsemmisítették őket. A harcok során a 128/5. páncélgránátos-századot Váradcsehin átmenetileg bekerítették. A község aznap háromszor cserélt gazdát. Rontón és Hájón csak ellenlökésekkel lehetett kiszorítani a szovjet 33. lövészhadtest betört csapatait, amelyek végül a magyar ejtőernyősöket kiszorítva Váradlest is elfoglalták. A szovjet–román csapatok egyelőre nem indítottak több támadást.
A 6. gárda-harckocsihadsereg, amely aznap 166 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett, ismét kísérletet tett Nagyvárad körzetének birtokbavételére. A magyar 4. tábori póthadosztály balszárnyát Gyapjunál 30–40 páncélossal támogatott, erős szovjet–román támadás érte. A támadók északnyugat felé át is törtek a magyar állásokon. A hadosztály ezért balszárnyát visszavette a Cséffa–Rojt vonalra.
A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 16 bevethető páncélossal 05 órakor indított ellenlökést Váradles körzetéből, és a vasút mentén délnyugati irányban, Pankotapauszta felé nyomult. A pusztától északnyugatra a német páncélosok beleütköztek körülbelül 30 szovjet harckocsiba, amelyek közül ötöt három páncéltörő ágyúval együtt (saját veszteség nélkül) megsemmisítettek. Ezalatt a 23/4. páncélosszázad elérte Pankotapusztát, ahol rajta ütött egy szovjet gyülekezési körleten, és újabb 16 harckocsit, valamint három páncéltörő ágyút lőtt ki. A néme-teket meglepte, hogy a szovjetek alig védekeztek, és nem próbáltak visszavonulni. A 23/3. páncélosszázad a harccsoport balszárnyán még egy harckocsit és egy páncéltörő ágyút semmisített meg. Ezzel a 23. páncélosezred hadinaplója szerint aznap összesen 19 T–34-et, három ISZ–2 nehézharckocsit és hat páncéltörő ágyút lőtt ki.302 A Dél Hadseregcsoport hadinaplója szerint a páncéloscsoport csak 17, a páncéloshadosztály saját harcjelentése alapján viszont 20 harckocsit (16 T–34-et és négy T–34/85-öt) tett harcképtelenné.303 Tömöry vezérkari ezredes a VII. hadtest parancsnokságától 23 szovjet harckocsi megsemmisítéséről értesült. Ezt az 57. határvadász-zászlóalj jelentése is alátámasztotta.
A 6. gárda-harckocsihadsereg aznapi újabb jelentős veszteségeit (22 harckocsit) mindenesetre a szovjet levéltári források is megerősítik. A 23. páncéloshadosztály harcjelentése szerint 1944. szeptember 30. és október 3. között a 6. gárda-harckocsihadsereg 38 páncélost, 34 páncéltörő ágyút, 23 aknavetőt, három löveget, 66 golyószórót, nyolc géppuskát, hét páncéltörő puskát, egy gyalogsági löveget, 20 géppisztolyt, 41 puskát, hét tehergépkocsit, négy személygépkocsit, 340 hadifoglyot és legalább 745 halottat veszített.
A Nagyvárad elleni szovjet–román támadás 3-án estig tehát kudarcot vallott. Ezek után a 6. gárda-harckocsihadsereg azt a feladatot kapta, hogy a 33. lövészhadtesttel szilárdítsa meg helyzetét a várostól délre. A hadsereg főerőivel a „debreceni támadó hadművelet” keretében október 6-án reggel indítson támadást Nagyvárad átkarolására Zsadány–Komádi– –Berettyóújfalu irányában, és a nap végére vegye birtokba Körösszakált és Komádit. Ezt követően október 10-ére jusson ki Kismarja, Biharpüspöki és Csatár körzetébe, majd nyugati, északi és déli irányból összpontosított támadással vegye birtokba Nagyváradot.
A szovjet gárda-harckocsihadsereg a szeptember legvégén–október elején vívott harctevékenységben, még a 6-i nagy támadás megindulása előtt, jelentős páncélos-veszteségeket szenvedett. A 23. páncéloshadosztály szeptember 27. és október 3. között mintegy 43 harckocsiját és önjáró lövegét lőtte ki, a német csatarepülőgépek pedig további 15 páncélossal végeztek. Így történhetett, hogy a 6. gárda-harckocsihadsereg október 6-án mindössze 130 harckocsival és önjáró löveggel újította fel támadását Nagyvárad ellen.
Október 3-án reggel Tömöry a 48/III. gyalogzászlóaljat arra utasította, hogy Váradszőllősről nyugat felé támadva tisztítsa meg a Csere-erdőt, majd délnek fordulva foglalja vissza a 36/II. zászlóalj Oláhapátitól északra kijelölt főellenállási vonalát. A hajnalban szintén előrevont 2. gépkocsizó lövészzászlóaljnak Váradszentmárton déli részén kellett Váradcsehi felé ellentámadáshoz gyülekeznie. A kijelölt zászlóaljak csak a hadosztályparancsnok legerélyesebb fellépésre voltak hajlandók megindulni. A két zászlóalj nehézkes ellenlökése miatt a 61. és a VIII/1. gépkocsizó utászszázad déli irányú bevetése is szükségessé vált. A csapatok csak 17 óra körül vették birtokba a Csere-erdőt. A 36/II. zászlóalj mintegy 1000 méter széles főellenállási vonalát viszont nem sikerült elérni. A 2. gépkocsizó lövészzászlóalj az esti órákban önhatalmúlag visszavonult Váradszőllősre, ahol beszállásolt. Tömöry vezérkari ezredes véleménye szerint a szovjet–román csapatok 3-án nagy lehetőséget szalasztottak el, mivel „egy jó zászlóalj bevetése az Oláhapátinál keletkezett résben az egész nagyváradi védelmet válságossá tehette volna!”
A német 6. hadsereg parancsnoka, Fretter-Pico tüzérségi tábornok 3-án feljegyzést készített a „Zigeunerbaron” hadművelettel kapcsolatban. Megítélése szerint a beköszöntött esős időszakban különös jelentősége volt a Nagyvárad körzetéből déli irányban, Arad, Temesvár és Lippa felé vezető utaknak. A páncélosok számára csupán a Zsadány–Gyula– –Zimánd–Arad–Temesvár, és a Nagyvárad–Nagyszalonta–Zerénd–Nadab Zaránd–Lippa útvonalak jöhettek szóba. A hadsereg parancsnoka szerint a rendelkezésre álló gyenge alakulatok csak akkor lehettek eredményesek, ha összpontosítva vetik be őket.
Fretter-Pico az erők készenléti állásaival kapcsolatban két lehetséges kiindulási helyzetet is mérlegelt. Az első esetben a szovjetek még nem indították meg várt támadó hadműveletüket Arad és Nagyvárad között, és a pillanatnyi főellenállási vonal még a német–magyar csapatok kezén van. Ebben az esetben a megindulási állásokat akár a Zsadány–Gyapju–Nagyvárad dél vonalig is kitolhatták volna. A másik eset már számolt a szovjetek északnyugati és nyugati irányban megindított hadműveletével, amely a 4. tábori póthadosztály állásait a Sebes-Körösre vetette volna vissza. Ebben az esetben a német páncélos-csoportosítások a 23. páncéloshadosztály által védett nagyváradi hídfőből a fent említett két útvonalon indítottak volna támadást.
Október 4-én reggel végre sikerült a 48/III. gyalogzászlóalj erőivel megszállani a 36/II. zászlóalj feladott állásait. Váradszentmártontól délre azonban a 128/II. páncélgránátos-zászlóalj arcvonalán szovjet támadás indult: 30–40 lövész átszivárgott, és befészkelték magukat Félixfürdőbe. A németek tartalékok hiányában írnokokból, gépkocsivezetőkből és hírvivőkből riadóalakulatot rögtönöztek, és négy–öt Schwimmwagen terepjáró személygépkocsin bevetették a betört szovjetek ellen. A teljesen elfáradt, alig több mint 200 főnyi harcoslétszámmal rendelkező német páncélgránátos-zászlóalj megerősítésére Tömöry Váradszentmártonra vezényelte a 2. gépkocsizó lövészzászlóaljat. A hadosztályparancsnok Vághó alezredest megfenyegette, ha ismét önkényesen elvonul, főbelöveti.
Délután a szovjetek támadása betört Püspökfürdőre. A német 128. páncélgránátos-ezred parancsnoka, Ruge őrnagy – egyéb tartalék hiányában – a magyar 53. határvadász-zászlóaljnál tartalékban álló kerékpáros-századot vetette be ellenlökésre Kéthelyi főhadnagy vezetésével. A magyar század visszafoglalta a Hájó községnél lévő fürdőt. A német ezredparancsnok szerint „ez egy csodálatos hőstett” volt, és a főhadnagyot azonnal felterjesztette a Vaskeresztre.310
Napközben beérkezett Nagyváradhoz a német 76. gyaloghadosztály 178. gránátos-ezrede (Hans Kissel ezredes) két zászlóaljával, és a várostól délkeletre biztosító állásokat foglalt.
Október 4-én a 4. tábori póthadosztály 8. tábori pótezrede szinte ellenállás nélkül kiürítette Nagyszalontát. Az 1. honvéd páncéloshadosztály egyik zászlóalja azonban egy tüzérüteg támogatásával nyugat felől támadást indított, és 16 óráig visszafoglalta a várost.
Cséffától öt kilométerre északkeletre a 4. tábori póthadosztály harcelőőrseit egy harckocsikkal támogatott szovjet–román előretörés északi irányban visszavetette. A német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja visszaverte a támadókat, és 100 hadifoglyot ejtett.
Friessner vezérezredes 4-én hajnalban elküldte a „Zigeunerbaron” hadművelet véglegesített tervét az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályának. Eszerint a már korábban megfogalmazott célokat, vagyis a Kárpátokból nyugat-északnyugati irányban előretört szovjetek elvágását, majd megsemmisítését, és a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavételét továbbra is a német 6. és a magyar 3. hadsereg erői valósították volna meg.
A német 6. hadsereg III. páncéloshadtestének „A” támadó csoportosítása (a 24. páncélos- vagy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály) Vésztő–Okány–Sebes-Körös terepszakaszról támadást indított volna a Sarkad–Gyula–Arad útvonal mentén, és hídfőt foglalt volna a Maroson. 100A hadtest „B” súlyponti csoportosítása (az 1. és 13. páncéloshadosztály) Zsadány–Atyás–Körösnagyharsány körzetéből nyomult volna előre a Nagyszalonta–Kisjenő–Csigérszőllős–Lippa vonalon, és Lippánál, valamint attól nyugatra újabb hídfőt létesített volna a Maros folyón. A német 6. hadsereg LXXII. különleges feladatú hadteste alkotta a „C” támadó csoportosítást (23. páncéloshadosztály, 76. gyaloghadosztály, magyar 4. tábori póthadosztály), amely Oláhszentmiklós–Cséffa körzetéből a Nagyszalontán keresztül vezető út mentén dél felé támadott volna. A 76. gyaloghadosztálynak a Fekete-Körös, a 23. páncéloshadosztálynak pedig Csermő érintésével a Fehér-Körös völgyébe kellett benyomulnia.
A magyar 3. hadsereg két támadó csoportosítást alakított volna. Az „E” csoport az 1. lovashadosztályból, valamint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjából állt, és Békés körzetéből kelet felé támadva meg kellett volna semmisítenie a német 6. hadsereg által elvágott szovjet csapatokat, majd később a Déli-Kárpátok északi kijáratainál leváltani a páncélosokat. Az LVII. páncéloshadtest „D” támadó csoportosítása a Marostól délre a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályból, a folyótól északra, Szeged keleti előterében pedig az 1. honvéd páncéloshadosztályból, a 23. tartalékhadosztály és a 20. honvéd gyaloghadosztály zöméből állt. A csapatok feladata először Arad elfoglalása volt a német 6. hadsereggel együttműködésben, majd egy átcsoportosítást követően előretörés Temesvár irányában. A német–magyar támadás tervezett időpontja még nem volt biztos, de október 12. előtt biztosan nem indult volna meg.
Mint látható, a „Zigeunerbaron” hadműveleti terv október 4-én kiadott végső változata is csak választó jelleggel említi meg az „A” jelű támadó csoportosítás (Stossgruppe A) összetételét („24. Pz. Div. oder Pz.Gren.Div. ’Feldherrnhalle’ ”). Feltételezhetően az a hadosztály hajtotta volna végre a feladatot, amelyik előbb beérkezik. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy eddig a legtöbb feldolgozás öt német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályt felhasználását említette, a levéltári források tükrében tehát tévesen.
Október 5-én a Nagyvárad körüli harcok ismét elcsitultak. A csapatok az állások javításán dolgoztak. Aznap Tömöry vezérkari ezredest meglátogatta Hermann Breith páncélos tábornok, a német III. páncéloshadtest, s egyben a „Breith” páncéloscsoport parancsnoka. A német tábornok közölte, hogy megérkezett Nagyváradra a német 76. gyaloghadosztály két zászlóalja. Azt viszont már nem hozta a 12. tartalékhadosztály 101parancsnokának tudomására, hogy ez nem jelent erősítést, mivel ezek csak a 128. páncélgránátos-ezred leváltására érkeztek.
A magyar VII. hadtest jobbszárnyán a szovjet–román erők ismét birtokba vették Nagyszalontát, majd 20 páncélos által támogatott, zászlóalj és ezred erejű támadásokkal Cséffától délnyugatra négy helyen is áttörték a 4. tábori póthadosztály állásait, és Geszt felé nyomultak előre. A szovjetek másik 15 páncélossal Nagyszalontától északnyugat felé előretörve estére 12 harckocsival és két zászlóaljjal elérték Atyás déli szélét.
A német 6. hadsereg azt tervezte, hogy a tábori póthadosztály két zászlóaljával és a német 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár és légvédelmi lövegek támogatásával másnap, 6-án visszafoglalják az elveszített főellenállási vonalat. Ennek érdekében a rohamlövegdandárt, amely számára október 2-án érkezett meg Németországból 19 új StuG. III G rohamlöveg, alárendelték a 4. tábori póthadosztálynak, és útba indították Sarkad felé.
A német csatarepülőgépek aznap mintegy 90 bevetést repültek (súlyponttal Nagyváradtól délnyugatra) és hat harckocsit lőttek ki,321 valószínűleg a 6. gárda-harckocsihadsereg Cséffánál áttört páncélosaiból.
A küszöbönálló szovjet–román támadó hadműveletet végrehajtó 2. Ukrán Fronttal szemben a német Dél Hadseregcsoport erői védekeztek. A szintén támadásra készülő hadseregcsoport harcálláspontját és vezetési osztályát 5-én Gyöngyös térségébe, Mátraházára helyezték át. Friessner vezérezredes két német és két magyar hadserege október elején nagyrészt leharcolt vagy éppen feltöltés alatt álló hadosztályokkal rendelkezett. A hadseregcsoport október 2-án érvényes hadrendjét a 2. számú melléklet tartalmazza.
A „Zigeunerbaron” hadművelet végrehajtására összevont német hadosztályok egy részét újjászervezés céljából még október 5-én is messze az arcvonal mögött állomásoztatták.
A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály „Bagratyion” hadműveletet túlélt katonáit 1944. július második felében vonták ki a keleti front középső részéről. A hadosztály maradványainak javát a Posen melletti Warthelager gyakorlótéren gyülekeztették. A vezetéssel megbízott hadosztályparancsnok ekkor már Günther Pape ezredes volt, aki a 3. páncéloshadosztály tisztjeként korábban már kiérdemelte a Vaskereszt Lovagkeresztjét a Tölgyfalomb ékítménnyel együtt. Az újjászervezés során a németek ezúttal már egy páncéloshadosztályt kívántak felállítani, de a rendelkezésre álló eszközök ezt egyelőre nem tették lehetővé. A harcedzett veteránokból és a beérkező személyi utánpótlásból ezért csupán harccsoportot szerveztek Kampfgruppe Panzergrenadier-Division „Feldherrnhalle” néven.
A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának első alegységei 1944. szeptember első felében érkeztek meg Magyarországra vasúti szállítással. A harccsoport, amelynek utolsó (19.) szállítmánya csak október 4-én érkezett meg Miskolcra, Mezőkövesd környékén folytatta az újjászervezést. Szeptember 14-én Pape ezredes megkapta végleges kinevezését a harccsoport parancsnoki beosztásába.
A 6420 főt számláló, dandár erejű harccsoport szeptember 23-i adatok szerint hadosztálytörzsből, egy páncélgránátos-ezredből (két zászlóaljjal), egy páncélvadászosztályból, egy páncélos-felderítőosztályból (egy lövészpáncélos-századdal és egy páncélgépkocsi-szakasszal), egy tüzérezredből (egy önjáró tüzérosztály Hummel és Wespe önjáró tarackokkal és egy gépvontatású tüzérosztály nehéz tábori tarackokkal), egy gyenge légvédelmi tüzérosztályból és egy híradóosztályból állt. A csapatok bevethető nehézfegyverzetét mindössze kilenc Sd.Kfz. 250 típusú lövészpáncélos, három 15 cm-es nehéz tábori tarack, egy 10 cm-es ágyú és egy 10,5 cm-es Wespe önjáró tarack jelentette. Október 4-ig kaptak még hat 15 cm-es gépvontatású gyalogsági löveget, és 13 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyút, de ezekhez nem voltak vontató gépjárművek. A személyi állomány kiképzettsége még messze nem volt kielégítő. Ugyancsak szeptember 23-án indítottak útba Németországból a harccsoport páncélvadászosztálya számára 31 StuG. III G típusú, 7,5 cm-es L/48 ágyúval felszerelt rohamlöveget, amelyek október első napjaiban vasúton meg is érkeztek.
A „Feldherrnhalle” kötelékek lassan beérkeztek újjászervezésük helyszínére. Október elejéig a harccsoport kiegészült egy hadtáp-parancsnoksággal (ellátó és műszaki kiszolgáló csapatokkal), valamint egy páncélos-utászzászlóaljjal (lövészpáncélos-század nélkül). A tisztek és altisztek zöme válogatott, harci tapasztalattal rendelkező veterán volt. A legénységi állomány ugyancsak jó katonaanyagból került ki, de a kellő tapasztalatnak és a megfelelő kiképzettségnek még hiányában volt. Noha a harccsoportot belátható időn belül páncéloshadosztállyá akarták fejleszteni, a kötelék ekkor még egy feltöltött 1944. mintájú német páncéloshadosztály harcértékének csupán alig egyharmadával rendelkezett. A harccsoport október 4-én azt jelentette a Dél Hadseregcsoportnak, hogy alakulatai még nincsenek bevethető állapotban.
Amikor a „Feldherrnhalle” harccsoport szállítmányai megérkeztek Magyarországra, egy másik ilyen nevű alakulat már csaknem egy hónapja magyar területen állomásozott. Ugyanis a német páncéloscsapatok főszemlélőjének egy 1944. augusztus 7-én keletkezett dokumentuma szerint a 110. „Feldherrnhalle” páncélosdandárt (a 109. páncélosdandárral együtt) éppen akkoriban szállították Magyarországra.
Ezeket az önálló páncélosdandárokat (11 másikkal együtt) a német szárazföldi haderő főparancsnokságának (OKH) szervezési osztálya utasítására, egy 1944. július 11-én kiadott parancs alapján állították fel július-szeptember folyamán. Az alakulatok ötlete magától Adolf Hitlertől származott, aki a Közép Hadseregcsoport kötelékében szétvert német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok pótlására mozgékony páncélozott kötelékek szervezését javasolta. Feladatuk az előretört szovjet harckocsi-ékek megsemmisítése és a szervezett visszavonulást fedező halogató harc volt. Ezek a dandárok gyakorlatilag olyan állandó hadrendű „páncélozott harccsoportok” voltak, amelyeket a német páncéloshadosztályok páncélozott alakulataik összefogásával egy–egy harcfeladat végrehajtására már korábban is, 1942-től bevetettek.
A 110. páncélosdandárt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály maradványainak és a hasonló nevű pótdandár erőinek felhasználásával állították fel 1944. július 19-étől Danzig körzetében. A páncélosdandár is megkapta a „Feldherrnhalle” elnevezését. Az alakulat, amelynek parancsnoka a Vaskereszt Lovagkeresztjével kitüntetett Georg Wilhelm Schöning tartalékos őrnagy volt, augusztus közepén már Örkény-táborban, Budapesttől mintegy 35 kilométerre délkeletre folytatta csapatai szervezését és felszerelését. A dandár szervezete ekkor a következő volt:
– Dandártörzs vezetési osztaggal és törzsszázaddal (16 lövészpáncélos);
– 2110. páncélososztály (törzs, négy páncélosszázad, ellátó század és egy légvédelmipáncélos-szakasz összesen 51 páncélossal);
– 2110. páncélgránátos-zászlóalj (öt század, egy vontatott nehézgyalogságilöveg-század, ellátó század és egy önjáró légvédelmi szakasz összesen 85 lövészpáncélossal);
– 2110. páncélos-utászszázad (öt szakasz 35 lövészpáncélossal, ebből kettő sorozatvető-indítókerettel);
– 2110. ellátó és hadtápszázad (tehergépkocsi-oszlop, egy-egy egészségügyi, műhely- és légvédelmi szakasz).
A 109. páncélosdandárt ugyancsak július 19-én kezdték szervezni a grafenwöhri gyakorlótéren a szétvert 25. páncéloshadosztály roncsaiból. A hamarosan Magyarországra vezényelt alakulat a páncélos-kiképzést az Esztergom melletti gyakorlótéren hajtotta végre.
Noha egyes források szerint ez is „Feldherrnhalle” alakulat volt, ezt levéltári források nem erősítik meg. A 109. páncélosdandár parancsnoki beosztását Joachim Helmuth Wolff alezredes töltötte be. A dandár 1944 szeptemberében a következő elemekből állt:
– Dandártörzs vezetési osztaggal és törzsszázaddal (16 lövészpáncélos);
– 2109. páncélososztály (törzs, négy páncélosszázad, ellátó század és egy légvédelmipáncélos-szakasz összesen 51 páncélossal);
– 2109. páncélgránátos-zászlóalj (öt század, egy vontatott nehézgyalogságilöveg-század, ellátó század és egy önjáró légvédelmi szakasz összesen 85 lövészpáncélossal);
– 2109. páncélos-utászszázad (öt szakasz 35 lövészpáncélossal, ebből kettő sorozatvető-indítókerettel);
– 2109. ellátó és hadtápszázad (tehergépkocsi-oszlop, egy-egy egészségügyi, műhely- és légvédelmi szakasz).
A két páncélosdandár az 1944. augusztus 6-án kibocsátott (már átdolgozott) állománytábla alapján egyenként egy dandártörzsből, egy páncélozott törzsszázadból (híradó-, páncélos-felderítő- és motorkerékpároslövész-szakaszokkal), egy páncélososztályból (három Panther-század 11–11 harckocsival, egy vadászpáncélos-század 11 Panzer IV L/70 vadászpáncélossal, három Panther parancsnoki harckocsival, egy négy Flakpanzer IV-ből álló légvédelmi szakasz és egy ellátó század), egy páncélozott páncélgránátos-zászlóaljból (öt század lövészpáncélosokkal, egy ellátó század), egy páncélozott páncélos-utászszázadból, kiszolgáló alakulatokból és egy 60 tonna szállítókapacitású tehergépkocsi-oszlopból állt.
A dandárok állománytábla szerinti létszáma 65 tiszt, hét hivatalnok tiszti rendfokozattal, 568 altiszt, 1449 legénységi állományú katona és 78 keleti segédszolgálatos, összesen 2089 fő volt. Fegyverzetüket egyenként 33 Panther és három parancsnoki Panther harckocsi, 11 Panzer IV L/70 (V) vadászpáncélos, négy Flakpanzer IV (3,7 cm) légvédelmi páncélos, egy műszaki (vontató) Panzer III, 157 Sd.Kfz. 251 közepes lövészpáncélos, 1043 karabély, 593 pisztoly, 342 MP 38/40 géppisztoly, 112 MP 44 gépkarabély, 236 MG 34 vagy MG 42 könnyűgéppuska (golyószóró), négy 8 cm-es és nyolc 12 cm-es aknavető, 45 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuska vagy 2 cm-es háromcsövű gépágyú, négy 3,7 cm-es légvédelmi gépágyú, 10 darab 7,5 cm-es löveg, 47 KwK42 L/70 harckocsiágyú és kettő lövészpáncélosra szerelhető sorozatvető-keret alkotta.
A páncélosdandárokat a bizonytalan magyar katonapolitikai helyzet miatt a Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornokának, Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornoknak rendelték alá. Az Örkénynél állomásozó 110. „Feldherrnhalle” páncélosdandárt szeptemberben a szervezési, kiképzési és felszerelési feladatok mellett a német katonapolitikai érdekek védelmére, úgynevezett „biztosító feladatok” végrehajtására is készenlétben tartották.
Az alakulat első 28 Panther harckocsija szeptember 6-án és 7-én érkezett meg. A csapatok a hónap végéig 135 lövészpáncélost is átvehettek. A 11 Panzer IV L/70 vadászpáncélost szeptember 13-án indították útba Magyarországra vasúton. Ezek egy héten belül valószínűleg meg is érkeztek. Az eredetileg önálló alkalmazásra felkészített dandárt hamarosan felhasználták az 1944. augusztus-szeptemberi romániai harcokban szétvert 13. páncéloshadosztály újjászervezéséhez.
A 13. páncéloshadosztály nem első alkalommal kapott feltöltést egy „Feldherrnhalle” alakulattól. A 93. páncélgránátos-ezred 1944 júliusában a frissen felállított 1030. „Feldherrnhalle” páncélgránátos-ezredtől kapott személyi utánpótlást. A páncéloshadosztály roncsait szeptember végén Örkény és Lajosmizse körzetében gyülekeztették. A hadosztály megerősített páncélos-ezredcsoportja (Kampfgruppe Gradl) a hónap folyamán még Erdélyben, Kolozsvárnál és Tordánál harcolt. A hadosztály vezetésével szeptember 9-én Gerhard Schmidhuber ezredest bízták meg, aki – immár vezérőrnagyként – október 1-én végleges hadosztályparancsnoki kinevezését is megkapta.
A hadosztálynál az újjászervezés felettébb szükséges volt. Szeptember 22-i adatok szerint élelmezési létszáma mindössze 127 tiszt, 111 hivatalnok tiszti rendfokozattal, 1384 altiszt, 4606 legénységi állományú katona és 296 keleti segédszolgálatos, összesen 6524 fő volt.341 Ez 8446 fővel maradt el az érvényben lévő állománytábla előírásaitól.
A csupán egyetlen páncélososztállyal rendelkező 4. páncélosezrednek 26-án mindössze 11 bevethető Panzer IV és kettő Panzer III harckocsija maradt.
A rendkívül alacsony harcoslétszámú páncélgránátos-zászlóaljak a tehergépkocsik mellett csupán kilenc lövészpáncélossal mozgathattak. A páncélos-felderítőosztály 13 lövészpáncélossal és öt nyolckerekű nehéz páncélgépkocsival rendelkezett. A páncélvadászosztálynak csak nyolc 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyúja volt.
A tüzérezred még ennél is gyengébb erőkkel rendelkezett: csupán három gépvontatású 10,5 cm-es tarackja, két „Wespe” és egy „Hummel” önjáró tarackja és két javítás alatt álló gépvontatású 15 cm-es tarackja maradt.
A 109. páncélosdandár szeptember folyamán Budapest körzetében állomásozott, s ugyancsak „biztosító” feladatokat hajtott végre. Az első harckocsi-szállítmány (25 Panther) szeptember 11–18. között érkezett meg Németországból. A 11 vadászpáncélost szeptember 26-án indították el Magyaroszág felé. Az elsőnek kiutalt 135 lövészpáncélos október végéig folyamatosan érkezett be, ám az alakulat ekkorra már bevetésre került.344 A dandárt elméletileg a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-harccsoportból 107szervezendő páncéloshadosztály felállításához kívánták felhasználni. A katonapolitikai események miatt a kötelék azonban Budapest körzetében maradt, s ezért a Mezőkövesd környékén állomásozó „Feldherrnhalle” harccsoporttal való egyesítése a harci alkalmazás kezdetéig már nem valósulhatott meg. Így a dandár a későbbiekben önállóan került bevetésre.
Október 5-én a Dél Hadseregcsoport az OKH hadműveleti osztályától parancsot kapott, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját a 109. páncélosdandárral együtt, valamint a 13. páncéloshadosztályt a 110. „Feldherrnhalle” páncélosdandárral egyetemben utalja Ulrich Kleemann páncélos tábornok alárendeltségébe, akit egyúttal a páncélosdandárok teljes betagolásának végrehajtásával is megbíztak.
Ez a folyamat a 110. páncélosdandár esetében akkor már csaknem befejeződött, de a 109. páncélosdandárnál viszont még meg sem indult. A 13. páncéloshadosztály a 110. páncélosdandár erőinek betagolásával, valószínűleg 1944. október 1-i hatállyal, megkapta a „Feldherrnhalle” nevet is, de azt a páncélosdandár katonáin kívül bajtársaik még sokáig nem használták. A levéltári források sem így említik a hadosztályt.
A páncéloshadosztály erőltetett ütemű újjászervezése október 7-én gyakorlatilag befejeződött. A seregtest kötelékei közül csupán a 13. páncélos-tüzérezred (mindössze egyetlen osztály 10,5 cm-es gépvontatású tarackkal) és a 13. páncélvadászosztály 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyúkkal felszerelt 3. százada349 kapott „gyenge” minősítést. A többi alakulat többé-kevésbé harcképes volt.
A 4. páncélosezred (Gradl ezredes) egyelőre az ezredtörzsből (Panzer III parancsnoki harckocsikkal), a korábbi 2110. páncélososztályból szervezett 4/II. páncélososztályból351 (36 Panther harckocsival) és a 4/III. páncélososztály kereteiből állt. A 66. páncélgránátos-ezred (Schöning őrnagy) I. (páncélozott) zászlóalját az egykori 2110. páncélgránátoszászlóalj alkotta, a 66/II. páncélgránátos-zászlóalj és a gyenge ezred-közvetlen alakulatok tehergépkocsikkal mozogtak. A 93. páncélgránátos-ezred (Fronzek őrnagy) csak tehergépkocsival szállított I. zászlóaljával és kisebb ezred-közvetlen kötelékekkel rendelkezett. A 13. páncélos-felderítőosztályt viszonylag teljesen feltöltötték. Az alacsony létszámú 4. páncélos-utászzászlóalj gyenge harcértékén csak a 2110. páncélos-utászszázad lövészpáncélosai javítottak valamennyit. A gyenge 271. gépvontatású légvédelmi tüzérosztály és páncélos-híradóosztály a közel sem teljes létszámú hadosztály viszonylatában elegendőnek látszott. Bevetésekor a seregtest összességében egy teljesen feltöltött 1944. mintájú német páncéloshadosztály harcértékének csupán mintegy 50 százalékával rendelkezett.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
