A második világháború hadtörténetét vizsgálva, pusztán a tények alapján megállapíthatjuk, hogy a döntő katonai események a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom és a Szovjetunió 1941 és 1945 között megvívott világnézeti háborúja keretében, a keleti fronton zajlottak le.
Az 1943. július-augusztusban megvívott kurszki csatában a német Wehrmacht az észak-afrikai vereség és az angolszászok szicíliai partraszállása után immár a keleti fronton is elveszítette a hadászati kezdeményezést, és védelembe kényszerült. A Harmadik Birodalom fegyveres ereje azonban még egyáltalán nem omlott össze, és arra továbbra is képes volt, hogy jelentősen akadályozza a szovjet csapatok előrenyomulását, súlyos veszteségeket okozva nekik.
A szovjetek 1943 végén–1944 elején tovább folytatták egymást követő, nyugati irányú támadó hadműveleteiket, főleg a keleti arcvonal szárnyain. Délen az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Front erői az 1943. december 24-én megindított „dnyeperi-kárpáti hadászati támadó hadművelet” keretében 1944. április közepéig 250–450 kilométert nyomultak előre. A támadás 116 napja alatt a szovjetek visszafoglalták az úgynevezett „jobb parti Ukrajnát”, majd benyomultak Romániába, átkeltek a Dnyeszteren, és hídfőt foglaltak a Prut, valamint a Szeret folyókon.
A Vörös Hadsereg támadásainak hatékonysága azonban még a német-szovjet háború harmadik évében is igen gyenge volt. Ezt jelzi, hogy a szovjet csapatok e hadműveletben naponta csupán kettő–négy kilométert haladtak előre. Igaz, hogy a keleten bevetett német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok közel 60 százaléka az arcvonal e részén harcolt. A támadást a négy front 2 millió 406 ezer 100 katonával kezdte. Veszteségük április 17-ig – saját adataik szerint – 1 millió 109 ezer 528 főt tett ki. A német–román csapatok 4666 szovjet harckocsit és önjáró löveget semmisítettek meg.
A szovjet Leningrádi Front, Volhovi Front és a 2. Balti Front részei a német Észak Hadseregcsoport ellen január 14-én indítottak támadást. A március elején véget ért hadművelet keretében a szovjetek mintegy 280 kilométerrel szorították vissza a németeket, és felmentették Leningrádot, amelyet a németek csaknem 700 napja ostromoltak.
Az esztendő legnagyobb szabású szovjet hadművelete a német Közép Hadseregcsoport ellen indult június 23-án. A „Bagratyion” fedőnevű hadműveletet az 1., 2. és 3. Belorusz Front és az 1. Balti Front hajtotta végre. A németek 1 millió 200 ezer katonával, 900 harckocsival és rohamlöveggel, 9500 löveggel és aknavetővel, valamint 1300 harci repülőgéppel rendelkeztek. A szovjet frontok ezzel az erővel 2 millió 400 ezer főt, 5200 harckocsit és önjáró löveget, 36 ezer löveget és aknavetőt, valamint 5300 harci repülőgépet állíthattak szembe. A jól rejtett előkészületek után, meglepetésszerűen megindított támadás gyors szovjet hadműveleti sikereket eredményezett. Csapataik 68 nap alatt mintegy 550–600 kilométert törtek előre. A Közép Hadseregcsoportot rövid idő alatt szétverték. A németek 17 hadosztálya és három dandárja megsemmisült, 50 további seregtest pedig súlyos veszteségeket szenvedett. A nagy káoszban elszenvedett pontos német élőerő-veszteség (halottak, sebesültek és eltűntek) szinte megállapíthatatlan, de minden bizonnyal elérte a 350 ezer főt. A szovjetek visszafoglalták Belorusszia egész területét és a Baltikum egy részét, betörtek a korábbi Lengyelország területére, Varsótól délre pedig jelentős hídfőket létesítettek a Visztulán. Ezzel a Vörös Hadsereg 1944. augusztus végére csaknem befejezte a Szovjetunió területének visszafoglalását, és gyors ütemben közeledett Közép-Európa, illetve Németország törzsterülete felé.
A szovjetek 1944 nyarán a „Bagratyion” hadművelet keretében aratták kétségtelenül egyik legnagyobb, hadászati jelentőségű győzelmüket, de ismét iszonyatos áron. Élőerő-veszteségük 765 ezer 815 halott, sebesült és eltűnt katonára rúgott (a szövetséges lengyel 1. hadsereg 5073 fős vesztesége nélkül). Tehát a győztesek több mint kétszer annyi embert veszítettek, mint a vesztesek. A szovjetek haditechnikai vesztesége 2957 harckocsi és önjáró löveg, 2447 löveg és aknavető, valamint 822 harci repülőgép volt.
1944. szeptember végére, október elejére a nyugati irányban támadó szovjet frontok erői kimerültek, támadásuk üteme egyre lassult. A németek 46 hadosztályt és négy dandárt csoportosítottak át más arcvonalszakaszokról és hadszínterekről. Ezek felhasználásával Kelet-Poroszország határán és Lengyelország középső részén sikerült újabb védelmi vonalat rögtönözniük. A szovjetek – a német ellenállás megerősödésére hivatkozva, de valójában politikai okokból – nem nyújtottak jelentősebb katonai segítséget a Varsóban kitört németellenes felkelésnek sem. A berlini irányban tevékenykedő frontokat a súlyos veszteségek és a sikertelen harcok ellenére csak november 5-én rendelték védelembe. A további hadműveletekhez a csapatokat először fel kellett tölteni, és pihentetni kellett. Ennek következtében a főirányban 1945. január 11-ig nem folytak jelentősebb harcok.
Délebbre, az 1. Ukrán Front lvov-sandomierzi hadászati támadó hadművelete július 19. és augusztus 29. között 350 kilométerrel szorította vissza a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoportot, és egy igen jelentős hídfőt vett birtokba a Visztula nyugati partján. Azonban a 4. Ukrán Front, a csehszlovák 1. hadtest és az 1. Ukrán Front részei által szeptember 8-án megindított „keleti-kárpáti hadászati támadó hadművelet” már messze nem volt ilyen sikeres. A német 1. páncéloshadsereg és a magyar 1. hadsereg csapatainak határozott ellenállása október végéig átlagban csak napi egy-két kilométernyi szovjet előrejutást tett lehetővé.
A szovjet 2. és 3. Ukrán Frontok 1944. augusztus 20-án román területen is újabb hadászati jelentőségű támadást indítottak. A „jaşi-kisinyovi támadó hadművelet” végrehajtásával a szovjetek célja a német–román csapatokból álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szétverése és Románia háborúból való kiléptetése volt, mivel e hadseregcsoport erői fedezték a Balkán és a Kárpát-medence felé vezető útvonalakat. A mintegy 600 kilométer széles arcvonalon védő Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (parancsnoka Johannes Friessner vezérezredes) a német 6. és 8. tábori, valamint a román 3. és 4. hadseregből állt. Ezek az erők mintegy 900 ezer katonával, 404 harckocsival és rohamlöveggel8, 7600 löveggel és aknavetővel, valamint 810 harci repülőgéppel rendelkeztek. A szovjetek ezzel szemben R. J. Malinovszkij hadseregtábornok 2. Ukrán Frontjának és F. I. Tolbuhin hadseregtábornok 3. Ukrán Frontjának állományában 1 millió 314 ezer katonát, 1870 harckocsit és önjáró löveget, 16 ezer löveget és aknavetőt, valamint 2200 harci repülőgépet vethettek be.
Az augusztus 20-án reggel induló támadás már az első napon jelentős szovjet sikereket hozott. A német ellenlökések következtében Jaşi térségében különösen súlyos harcokra került sor. A német–román visszavonulást – elkésve – csak 22-én rendelték el. Friessner csapatai a Duna deltája és a Prut folyó felé igyekeztek.
A hadműveleti eseményekkel párhuzamosan 1944. augusztus 23-án 16 órakor I. Mihály román király nevében Ion Stircea tábornok letartóztatta Ion Antonescu marsallt, Románia teljhatalmú katonai diktátorát. A király 18 órakor tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a meglepett német követet, Manfred von Killingert. A Constantin Sanatescu vezérezredes elnökletével megalakított katonai kormány lezáratta a Bukarestbe vezető utakat és vasutakat, majd blokád alá vonatta a fővárosban állomásozó német alakulatokat. Este 22 órakor I. Mihály a rádióban bejelentette a diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését az Egyesült Nemzetekkel (vagyis a németellenes szövetséggel) szemben, valamint a román haderő csatlakozását a szovjet Vörös Hadsereghez. A király – mint a fegyveres erők főparancsnoka – a román csapatoknak Észak-Erdély elfoglalására is parancsot adott.
A németek a Luftwaffe Ploeşti körzetében állomásozó 5. légvédelmi tüzérhadosztályának alakulataival és a bukaresti magasabb SS- és rendőrparancsnok (Höhere SS- und Polizeiführer Bukarest) egy zászlóaljával akarták helyreállítani a rendet Bukarestben. Ezek az erők erre viszont alkalmatlanok voltak. Gerstenberg tábornok csoportosítása augusztus 24-én reggel nyolc légvédelmi harccsoportból (egyenként két 8,8 cm-es légvédelmi ágyúval és három 2 cm-es légvédelmi gépágyúval), továbbá három vadászkülönítményből (Jagdkommandos, egyenként hat 2 cm-es gépágyúval), és körülbelül 2000, gyalogsági harcra gyengén kiképzett légvédelmi katonából állt. A csapatok tisztjei és altisztjei a földi harcban járatlanok voltak. A német csoportosítás gyülekezését és menetét a románok ködképzéssel két órán keresztül sikeresen hátráltatták. Emiatt a 24-én hajnalra tervezett támadás csupán 08 óra 30 perckor indulhatott meg. A Luftwaffe 2/I. csatarepülő-osztálya közvetlenül támogatta a Bukarest felé támadó légvédelmi harccsoportot. A románok jelentősebb erőket vontak össze, közöttük a harckocsi-kiképző alakulatok páncélosait is. A város északi részén települt, német anyaggal felszerelt román légvédelmi ütegek is beavatkoztak.
Gerstenberg harccsoportja a kezdeti sikerek után elakadt. Ekkor a német szárazföldi haderő főparancsnoksága ejtőernyősök és közelharc-kiképző kötelékek bevetését rendelte el, de erre a csapatok lassú beérkezése miatt már nem került sor. Másnap, 25-én reggel a németek újabb támadást indítottak, és elérték a főváros északi kijáratát. Itt azonban a további előrenyomulás ismét megrekedt. Augusztus 26-án reggel a Bukaresttől északra harcoló németek felett Reiner Stahel altábornagy vette át a parancsnokságot, aki légi úton Otapeni repülőterére érkezett. Az újabb csapatokat összevont románok támadásaikat német gyártmányú harckocsikkal is támogatták. A gyalogsági harcban járatlan német légvédelmi harccsoportok nem tudták megállítani őket, és bekerítésbe kerültek. Egy nappal később, 27-én este a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsot adott Stahelnek a Ploeşti felé való kitörésre. A harccsoport 28-án kísérelte meg a kitörést mintegy 2000 fővel, 300 gépjárművel, és néhány légvédelmi tűzeszközzel. A kitörés ugyan sikerült, de a németek délután Obergita körzetében román csapatokba ütköztek. A harccsoport zöme nagy valószínűség szerint hadifogságba esett, mivel a saját vonalakat csak egy német légvédelmi híradós hadnagy érte el, aki később beszámolt az eseményekről.
Német levéltári adatok szerint Bukarest bombázása nem Hitler ötlete volt. A román átállás bukaresti vezetőinek sokkolása érdekében, és a román döntéshozók tartózkodási helyeként azonosított királyi palota és a miniszterelnökség épülete ellen augusztus 24-én reggel Gerstenberg tábornok kért német légitámadást. Hitler erre – Friessner megkerülésével – el is rendelte a román főváros (különösen a királyi palota és a kormányzati negyed) bombázását. A német katonai beavatkozás miatt augusztus 24-én a román haderő már országszerte támadásokat intézett a német alakulatok ellen. A német 4/I. bombázórepülő-osztály és néhány éjszakai csatarepülő-kötelék a 25-ére virradó éjszaka folyamatosan támadta a királyi palota környékét, nagy tüzeket okozva. A német támadásokra hivatkozva augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, a román határőr-csapatok pedig több helyen a magyar határt is átlépték. A román főváros felett megjelentek a román vadászrepülőgépek. Ezért itt német vadászrepülő-kötelékek bevetésére is sor került. A Bukarest feletti légiharcok egészen 28-án estig eltartottak. A német bombázó-, éjszakai csatarepülő- és zuhanóbombázó repülőgépek elsősorban a hírközlési rendszert (postát és távíró-állomásokat), valamint a környező román repülőtereket támadták.
Mindeközben a szovjet csapatok is folytatták támadásukat. Augusztus 24-én a Dnyesztrovszkij körzetében bekerített román 3. hadsereg beszüntette a harcot. Az ugyancsak bekerítésbe került német 6. hadsereg megpróbált nyugati irányban áttörni, és átkelni a Pruton. Kísérlete azonban kudarcot vallott, s 29-ére a német ellenállás összeomlott. A 6. hadsereg szinte teljesen megsemmisült.
A német csapatokkal vívott harcok közben a 2. Ukrán Front részei (a 7. gárdahadsereg lövészalegységei és a 23. harckocsihadtest 34 páncélosa) augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében – harcérintkezésben a völgyzárakat védő magyar 11. és 13. székely határőr-zászlóaljakkal – átlépték a korabeli magyar határt. Ezzel immár Magyarországot is elérték a második világháború szárazföldi harccselekményei.
A szovjetek a jaşi-kisinyovi hadművelet tíz napja alatt igen jelentős sikereket értek el. A két front csapatai mintegy 300–320 kilométert nyomultak előre. Szétverték a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport zömét (18 német hadosztályt és öt hadtest-parancsnokságot, valamint csaknem a teljes keleten alkalmazott román haderőt), amely ezután nyugat és északnyugat felé, Magyarország irányába visszavonulva próbálta meg maradványait kivonni a harcokból. A keleti front déli szárnyán mintegy 650 kilométer széles hézag keletkezett. A Vörös Hadsereg elszenvedett veszteségei ezúttal – szovjet mértékkel mérve – nem voltak különösebben súlyosak. A győztes hadművelet ára „csak” 67 ezer 130 halott, sebesült és eltűnt katona, az anyagi veszteség pedig mindössze 75 megsemmisült harckocsi és önjáró löveg, 108 löveg és aknavető, valamint 111 harci repülőgép volt.
Sztálin, a Szovjetunió teljhatalmú diktátora és a Vörös Hadsereg főparancsnoka a teheráni konferencia és az állandó kapcsolattartás ellenére sem igen bízott nyugati szövetségeseiben. Mivel úgy gondolta, az angolszász hadseregek nem tudják megelőzni csapatait Németország elfoglalásában, elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa a háború utáni befolyási övezetekre vonatkozó terveit. Saját magából indult ki, ezért úgy vélte, csak ott érvényesíthető maradéktalanul a szovjet akarat, ahol szovjet csapatok állomásoznak.
A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása (orosz rövidítéssel a SZTAVKA) augusztus 29-én, a hadművelet befejeztével a 2. és 3. Ukrán Frontnak új feladatokat adott. A csapatoknak először is teljesen fel kellett számolni a német csapattöredékek elszórt ellenállását Románia területén, majd elérniük az ország délnyugati határát. Ezt követően a 2. Ukrán Front főerőinek (a 27. és 53. hadseregnek, valamint a 6. harckocsihadseregnek) Slatina–Turnu Severin (Szörényvár) irányába kellett folytatniuk támadásukat, elfoglalni a ploeşti kőolajvidéket, megtisztítani Bukarestet 17a németektől, és bevonulni a román fővárosba. Ezt követően a szovjet csapatoknak szeptember 7–8-áig el kellett érniük a Cimpulung (Hosszúmező)–Piteşti–Giurgiu terepszakaszt. A front csapatainak a továbbiakban Turnu Severin és Giurgiu között fel kellett zárkózniuk Duna vonalára.
A 2. Ukrán Front jobbszárny-csapatainak (40. és 7. gárdahadsereg, valamint a 23. harckocsihadtestből és az 5. gárda-lovashadtestből álló „Gorskov” lovas-harckocsicsoportnak) az előrenyomulást északnyugati irányban kellett folytatniuk. Birtokba kellett venniük a Keleti-Kárpátok hágóit, és szeptember 15-ére ki kellett jutniuk a Beszterce–Kolozsvár–Nagyenyed–Nagyszeben terepszakaszra. Ezt követően Malinovszkij csapatainak támadást kellett indítaniuk Szatmárnémeti általános irányban, hogy segítséget nyújtsanak a Kárpátokban a magyar 1. hadsereggel szemben elakadt 4. Ukrán Frontnak, amelynek Ungvár és Munkács körzetébe kellett volna kijutnia. A 3. Ukrán Frontnak szeptember 5–6-ára fel kellett zárkóznia a román–bolgár határra.
A kiadott parancsok alapján úgy látszik, a szovjet hadvezetés egyelőre nem tervezte, hogy csapataival átkel a Déli-Kárpátokon, és betör a gyorsan mozgó erők számára kiváló terepadottságokkal rendelkező magyar Alföldre. Éppen ellenkező szándék rajzolódik ki az utasításokból: a 2. és 3. Ukrán Front erőkifejtését főleg Románia délnyugati térségében tervezték a volt Jugoszlávia, illetve Bulgária irányában, tehát lényegében a Balkán belső területei felé. A szétvert Dél-Ukrajna Hadseregcsoport erőit csupán a 2. Ukrán Front jobbszárny-csapatai üldözték a nehezen járható Keleti-Kárpátokon át.
A 6. harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadteste augusztus 29-én behatolt Ploeşti városába. A 27. hadsereg 3. gárda-légideszant-hadosztályával közösen a harckocsik másnap birtokba is vették a települést. A város környéki hatalmas kőolaj-lelőhelyek elveszítése pótolhatatlan nyersanyag-kiesést jelentett a német hadiipar számára. A német fegyveres erőket általános üzemanyag-hiány fenyegette, hiszen a Wehrmacht 1944. augusztus végén csupán 327 ezer tonna üzemanyag-tartalékkal rendelkezett. Emiatt a kiutalásokat csaknem ötven százalékkal csökkenteni kellett.
A szovjet csapatok bukaresti átvonulásának megszervezésével maga a frontparancsnok, Malinovszkij hadseregtábornok foglalkozott. Augusztus 28-án egy Po–2 repülőgépen az 53. hadsereg törzséhez repült. Visszafelé Huşi délnyugati körzete felett a repülőgépet találat érte. Malinovszkij megsebesült, és csak a pilóta lélekjelenléte mentette meg az életét.
Augusztus 29-én és 30-án a szovjet 46. hadsereg egyes alakulatai már át is vonultak Bukaresten, amelyet a románok szovjet segítség nélkül tisztítottak meg a németektől. Augusztus 30-án és 31-én a 6. harckocsihadsereg, az 53. hadsereg és a román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály egységei is bevonultak a román fővárosba. Sztálin 1944. augusztus 30-án este írásbeli utasítást adott a 2. Ukrán Frontnak, hogy miután másnap 10 órától csapatai átmeneteltek a román fővároson, a lehető leggyorsabban vegyék birtokba Craiova körzetét, amely Bukaresttől mintegy 165 kilométerre nyugatra fekszik.
Románia tehát átállt a szövetségesek oldalára. Így a szovjet csapatok a jelentősebb harcok nélkül közelíthették meg Magyarország délkeleti, és érhették el Bulgária északi határát. Bulgáriát a Szovjetunióval szemben tanúsított következetes semlegessége sem mentette meg a Vörös Hadsereg betörésétől és az ország teljes megszállásától. A bolgár haderő sohasem harcolt a Szovjetunió ellen. Ennek ellenére a szovjet kormány szeptember 5-én a bolgár kormánynak átadott jegyzékben meglehetősen átlátszó módon kinyilvánította, hogy „minthogy Bulgária a valóságban régóta hadiállapotban van a Szovjetunióval, ezek után a Szovjetunió is hadiállapotban lesz ária tengerparti részének elfoglalására. A végrehajtásra kijelölt szovjet csapatok több mint 250 ezer katonával, 400 harckocsival és önjáró löveggel, valamint kétezernél több löveggel és aknavetővel rendelkeztek. A bolgár kormány szeptember 8-án hadat üzent ugyan Németországnak, de a szovjeteket már ez sem állította meg. Tolbuhin hadseregtábornok erői aznap (moszkvai idő szerint) 11 órakor mintegy 230 kilométer szélességben át lépték a bolgár–román határt. A behatoló szovjet csapatok támogatásával államcsíny és kormányellenes népfelkelés vette kezdetét, amelynek során a hatalom a kommunista vezetésű Hazafias Front Kormánya kezébe került. A szovjet csapatok gyorsan haladtak, és a bolgár lakosság a szovjet források szerint sóval, kenyérrel és virágesővel fogadta őket. A Vörös Hadsereg szeptember folyamán birtokba vette Bulgária egész területét. Felmerül azonban a kérdés: ha a bevonulás valóban annyira könnyen ment, akkor mi okozta a szovjet csapatok mintegy 12 ezer 750 főnyi élőerő-veszteségét?
Mivel a szovjetek előrenyomulása lengyel területen átmenetileg megtorpant, a keleti hadszíntér déli részén, a 2., 3. és 4. Ukrán Frontok arcvonalán zajló események jelentősen felértékelődtek. 1944 szeptemberében viszont már csak egyetlen arcvonalszakaszon maradtak a szovjet csapatok továbbra is többé-kevésbé mozgásban: Romániában, ahol szinte akadálytalanul törhettek előre Magyarország, illetve a Balkán felé. Ily módon a Vörös Hadsereg saját támadása, valamint a román átállás következtében a Kárpát-medence térségében igen kedvező hadászati lehetőségekhez jutott.
Amint az a bolgár példán is látható, a Szovjetunió olyan államokon is átgázolt és elfoglalta őket, akik sohasem viseltek hadat ellenük, és habár a történelemi események vizsgálatakor a mi lett volna ha kérdése mindig is tudománytalannak számít, az minden bizonnyal borítékolható, hogy Magyarország területére akkor is betörtek volna, ha hazánk – Kassa lebombábázása ellenére – sohasem üzent volna hadat nekik volna nekik.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
