A közvélekedéssel ellentétben a káoszban van rendszer. Ennek tételes bizonyítására a szlovákiai politika is számos példát kínál.
Bár matematikusok alkották, a káoszelmélet lényege pofonegyszerű, ha a valóság kaotikusnak is látszik, nem jelenti azt, hogy rendezetlen. Éppen csak arról van szó, hogy az emberi elme által vizsgált események nagy része nem teljesen kiszámítható.
A magyarázat kézenfekvő, a kezdeti feltételek akár csekély eltérése beláthatatlan különbséget okoz a végeredményhez képest, két, a kiinduló feltételek tekintetében azonos rendszer esetében.
Ezért azonosítják sokan a káoszelméletet az ún. pillangóhatással – vagyis az elhíresült állítás szerint a pillangó szárnyainak egyetlen csapása ezer mérfölddel távolabb hurrikánt válthat ki.
Rendszer a káoszban
A káoszelmélet legnagyobb eredménye annak felismerése, hogy a kiszámíthatónak látszó modellekbe gyakran hiba csúszik, és a változó körülmények állandó átgondolásra, alkalmazkodásra kényszerítik a tudományt és az elemzőket. Ugyanez igaz a társadalmi folyamatokra, a politikára adott magyarázatokra is.
Ahogy azt is fontos leszögezni, ha a káoszelmélettel szembesítjük a 2020 utáni ciklus eseménysorát, a szereplők irracionális cselekedeteire a körülmények ugyan magyarázatok egész sorát kínálják, de a politikai felelősség alóli felmentést aligha igazolják. Vagyis könnyen található racionális magyarázat a ciklust alkotmányos többséggel kezdő koalíció szétesésére, ahogy arra is, hogy a korlátozott jogkörű ügyvivő kabinet mögött felsorakozó képviselők a lehető legtávolabbi időpontra tolták ki az előrehozott választások időpontját. Mindez azonban legfeljebb a történtek utólagos megértésére szolgál, a politikai árat, amelyet a szereplők a választók bizalomvesztésével fizetik meg, egy fikarcnyit sem csökkenti.
A káoszt büntetik a szavazók, de van egy csavar
Ennek megértéséhez jó, ha tudjuk, a választó a kiszámíthatóságra, a rend reményére, ígéretére szavaz.
Gondoljunk csak bele, ha a választó a kiszámítható viszonyokra szavaz, voltaképpen irracionális elvárásokat támaszt. Az imént igazoltuk mindezt a káoszelmélettel, idézzük csak fel: a feltételek akár csekély eltérése a végeredményhez képest beláthatatlan változásokat okoz. Még csak pandémia, háború vagy éppen bekódolt személyi ellentétek sem kellenek ahhoz, hogy egy rendszer felboruljon – váratlan körülményből mindig akad elég.
A remény árusai
Vagyis a politika, bármennyire is üzemszerűen működik, kiszámítható viszonyokat soha nem garantálhat. Emiatt árulnak a politikusok a posztmodern korban reményt. A remény jelentheti a változás, vagy akár a biztonság ígéretét, visszacsatol az ember ősi vágyaira és reflektál a még ősibb félelmeire.
A marketingpolitika korában ezért alaptétel, hogy könnyebb a hatalmat megszerezni, mint azt egy következő választáson megtartani.
Ha a marketinges és a politikus személye szerencsétlen módon egybeesik, mint Igor Matovič esetében ez nyilvánvaló, érdemi kormányzati munka helyett a ciklus közben is a remény dobra verése zajlik. Az ilyen politikus a többség szemében szükségképpen küldetéstudatos akarnokká válik, de mindig lesz egy arra kapható kisebbség, amely valóságos szektavezérré avatja.
A biztonság reménye
Bár jósolni elemzőként mindig nagy kockázatokat hordoz, egy dolog biztos, idén szeptember 30-án is az a párt lesz a befutó, amely a reményt a legvonzóbban, leghihetőbben kínálja a választóknak. A téma, ahogy 2020-ban, ezúttal is előttünk hever. Matovič a korrupcióellenességgel, a hatalmasok megbüntetésének ígéretével az ember egyik legősibb vágyát, a mindenkinek kijáró igazságot mozgósította.
Azzal arányosan, ahogy elhúzódik a háború – főként, ha a lelkekbe hatoló háborús fáradtság fokozódó szociális válsággal társul, a morális érvek helyett a választók növekvő többsége a biztonság reményét választja.
Fico vékony hajszála
Ha innen nézzük, Robert Fico személyében akár győztest is hirdethetnénk, de éppen a káoszelmélet miatt érdemes óvatosabban fogalmazni. Elég egy váratlan körülmény, amely Fico esetében nem is lenne olyan váratlan, ismerve azt a vékony hajszálat, amely a Smer elnökét, a makulátlan kormányfőjelöltet a vádlottak padján ülő exminiszterelnöktől elválasztja – és máris kútba esett a biztosnak látszó választási forgatókönyv.
Igaz, ezt alighanem Robert Fico tudja a legjobban az országban, ezért aligha fog előre inni a medve bőrére. Ez a körülmény pedig ismételten mellette szól, hiszen a reménybeli győztes könnyen elkényelmesedhet, ő aligha fog.
Vagyis, bár szó szerint egy hajszálon függ Fico sikere, éppen ez a hajszál, a felelősség elkerülése, adja a győzelméhez a legfőbb motivációt.
Mire megtanultam…
A politikát sokszor az indokoltnál bonyolultabbnak látjuk, pedig mostanság ahogyan tálalják, inkább az egyszerűsége jut az eszünkbe, hogy az ide kívánkozó idegen szót ne említsük. Szofisztikált világmagyarázatok helyett jóval hatékonyabbak a végletekig lecsupaszított üzenetek.
Éppen ahogy Peter Pellegrinivel történt. Lovasi Andrást idézve a Hlas-SD elnöke, borosta meg sárm ide vagy oda, szeptember 30-án könnyen abban a helyzetben találhatja magát, mire megcsinálja a cselt, mások már berúgják a gólt. Pellegrini legfeljebb magát vigasztalhatja a Kispál és a Borz generációs himnuszával: mire megtanultam a leckét, új lecke van…, tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.
A győztes népmese
Történetesen a posztmodern politikában igencsak jól jön, ha egy párt kampányüzenetként jól megjegyezhető népmesével rendelkezik. A beazonosítható szerző által jegyzett műmese önmagában nem elég, a jó kampányüzenet, ahogy a népmese az írásbeliség előtti korban, szájhagyomány útján terjed. És persze általános jellemzője formailag a kerek, logikus történetszövés, esztétikailag a meghatározott nyelvi-stilisztikai hatáskeltő eszközök használata, tartalmilag pedig – igen, kampányüzenetről van szó! – a hétköznapi és a csodás elemek keveredése.
A győztes népmesét az urbánus közegen túli világnak írja Robert Fico, aki mintha a Dobšinský, Czambel, vagy éppen Jozef Cíger Hronský által gyűjtött szlovák népmesekincsből tanult volna furfangot. Mert mégiscsak úgy van, hogy csak a jót és a rosszat (a fehéret meg a feketét) kell a népnek tetsző módon megjelölni, és ahogy az a népmesékben lenni szokott, a jó végül elnyeri jutalmát, a rossz meg a méltó büntetését.
Kakofónia helyett
Végezetül az sem árt, ha egy párt tudja, mit akar mondani. Hiszen éppen azért párt, vagyis a latin szót felidézve, rész az egészből, mert tagjai ugyanazt gondolják a világról, míg mások annak az ellenkezőjét. Ha pedig azt tapasztaljuk, hogy a politikusok bár egy nyelven beszélnek, történetesen magyarul, a vége pedig egy jobbfajta tavaszi erdőt felidéző kakofónia, ahol a harkályon át a szarkától a kakukkig minden megszólal, ne csodálkozzunk a hallgatóság értetlenségén.
És talán még népmesét is sikerülne írni a választásokig hátra lévő hónapokban, amely szájhagyomány útján terjedve sikerre vinné a pártot.
Megjelent a Magyar7 2023/16. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
