Van ez a jópofa sztori a 444 hajnali órákban elhurcolt újságírójáról. Szily Lászlót feljelentették, elfelejtette, hogy beidézték, nem ment el a tárgyalásra, így legközelebb vitték erőszakkal. Szelíddel Egyenesen el az otthonából, a pihe-puha ágyából, be az autóba, be a cellába, utána bilincsben, vezetőszáron a bíróságra. Hogy mindeközben szinte semmit nem mondtak neki arról, hogy hova viszik, és miért, az a hab a tortán.
A végén hálistennek minden jóra fordult, Szilyt megrovásban részesítették és kiengedték, mehetett utána horgászni, majd később megírhatta idei legmenőbb, legszórakoztatóbb cikkét. A saját élmény a legnagyobb élmény. Az megfizethetetlen.
Tényleg kár, hogy nincs bilincses fotó. Élvezettel kacarászva-hahotázva faltuk azonban az összes betűt így is, anélkül is. Sok tízezren, ez egészen biztos. Jött a rengeteg kattintás és közösségi médiás aktivitás, ettől boldog az újságíró napjainkban.
Mindazonáltal van egy meglehetősen hátborzongató része az egyébként mulattató beszámolónak. Miszerint az, hogy a szerző élete párja – avagy: gyermekei anyja; avagy: csaja – kb. azt hitte a hajnali órák zűrzavarában, hogy „a moszkovita bábkormány most kezdte el a független sajtó rendőrhatósági összefogdosását”.
Mondjuk nem tudom, hasonló helyzetben mit csinálna vagy gondolna az én feleségem. Aligha ijedne meg kevésbé. Sőt az is lehet, hogy még inkább megijedne.
Két dolog jut eszembe erről. Vagyis három. Az egyik, hogy nemrégiben beszélgettünk arról, hogyan-miképpen változik a bírósági eljárási-ítélkezési gyakorlat sajtós-újságírós ügyekben. A helyreigazítási pereket sorra nyerik az újságok, a bírák ugyanis – roppant helyesen és okosan és korrektül – egyre inkább szeretik megkülönböztetni a tényállításokat a véleménymondásoktól, továbbá a magánembereket a közszereplőktől.
A sértődött prominensek részben erre reagálva jelentgetik fel rágalmazásért és hírnévrongálásért szegény árva betűvetőket. Így ugyan nem keresnek egy fillért sem, de legalább bosszantják és/vagy kellemetlen helyzetbe hozzák kritikusukat. Mint jelen esetben is Fásy Ádám és kedves leánya, Zsülike a feledékeny-figyelmetlen Szilyt. Hiába, ebben az országban tényleg senki nem közszereplő. És ebben az országban tényleg mindenkinek jó a híre. Mindenkinek! Sebaj, a történelemnek ez a szakasza is véget ér egyszer. A megélhetési magánvádlók is meg fognak fogyatkozni előbb-utóbb, úgy szakmailag, mint emberileg.
A másik. Mókás figyelni, ahogy a radikálfideszes közönség legkeményebb magja örül a sztorinak. Úgy viháncolnak, mintha a talpukat csiklandoznák. Haha, megszívatták a libsi köcsögöt! Ha ki sem engedték volna Szilyt, vagy ha kötél általi agyonlövetésre ítélik, esetleg lerúgja a heréit Zsülike papája, ezek akkor is tapsikolnának eszük nélkül.
Végül a harmadik. Az a bizonyos paradoxon. A sztorinak kézzelfogható tanulságai is vannak. A következőket tudjuk mostantól. Ha idézést kapunk, nem szabad elhányni. Ezzel szemben meg kell jelenni ott, ahol meg kell jelenni, idejében és illedelmesen, és elfogadni, amit ránk mér a sors. Különben jön a fehér-kék autó. Hajnalban. De tudjuk azt is, hogy ha jön a kék-fehér autó hajnalban, majd a cella, a bilincs meg a vezetőszár, akkor sincs gond. Csak annyi történt, hogy ironizáltunk valamikor, valahol, bele a vakvilágba. Mintha ezért fizetnének bennünket. Mintha nem lenne holnap.
Úgyhogy az ilyen nem kívánt, ám elkerülhetetlen esetekben nyugtassuk meg minden hozzátartozónkat, várjuk ki azt a pár órát békésen, mire kiderül, konkrétan mi történt, és kezdjük fogalmazgatni témába vágó olvasómágnes cikkünk vázlatát.
Jó-jó, vethetik közbe, csakhogy mi van akkor, ha a moszkovita bábkormány valóban elkezdi a független sajtó rendőrhatósági összefogdosását?
Nos, ilyen nem lesz. Ilyesmi a mi hazánkban száz százalék, hogy nem fordulhat elő!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
