A hazai jobboldal visszavágása a 20 évnyi elvtársias korrupcióért több mint jól sikerült, Kövér mester szerint sikerült „korrigálni” a rendszerváltás intézményrendszerét, pedig csak sikerült felnöveszteni egy második posztkommunista pártot, aminek a költségét egyelőre még hozzávetőleg sem ismerjük. Ez a második posztkommunista párt a tényeket, khm, nem annyira „kendőzetlenül nyíltan”, mint inkább ócskán manipulálva megmutató Kövér véleményével ellentétben pl. felnövesztette a Jobbikot; olyan áron hajtott végre jövedelemátrendezést a felső rétegek számára, amelyet még nem tudunk felmérni (röviden, nem tudjuk, hogy az adó- és kedvezményrendszerrel átterelt ezermilliárdoknak milyen a nemzetgazdasági hasznosulása); olyan mértékű korrupcióba hajszolta a politikai intézményrendszert, amelynek erkölcsi, szakmai és anyagi árát nem ismerjük; olyan mértékű veszteséget hozott létre a jogbizonytalanság révén az EU-ból származó források és a külföldi működőtőke menedzselésében, amit még nem ismerünk, és félő, egy darabig még nem is fogjuk, mert mindezeknek a dolgoknak a modellezésével nem foglalkozik senki. Csak azt mondhatjuk általában, hogy a hatalomkoncentráció és átláthatatlanság egy tolvaj kormányzatnak az érdeke, amely ezt az állapotot fenn is akarja tartani — hiába gügyög hát Kövér László a szobatársának politikai zsenijéről, ez nem a politikus zsenije, hanem a maffiavezéré.
A Fideszre való első pregnánsabb reakció természetesen ugyanabból a forrásból származik, amelyik a Fideszt is élteti. Az autonóm létre kevéssé aspiráló, bosszúszomjas (csak most nem a baloldalra, hanem az egész establishmentre neheztelő) embertömegeké, akik a fideszes illúziót és a hátterében álló hazugságrendszert egy még vaskosabb illúziórendszerrel szeretnék leváltani, amelynek hazug volta szintén ki fog derülni rövidesen. A világot primitív ideológiával és egyszerű gesztusokkal megbosszulni igyekvő embertömegeknek a Jobbik limitált szakértelmű vezetése a már untig ismert silány minőségű összetevőkre írt kocsmai receptet ajánlja fel, azok meg rábuknak, mert az elkészült koszt olcsó és szagos — és főleg azonnal ehető. Az, kérem, mindig a politikai elit (politikusok és sajtó) történelmi felelőssége, hogy egy kínálati piacon, mint a tömegdemokrácia, mivel házal: aki büdös lecsót dob fel az éheseknek, az ne csodálkozzon, hogy utána nagy kereslete lesz az árnyékszéknek is, ha nem ma, akkor holnap.
Ezzel a nyomással szemben az európai civilizációhoz ragaszkodni nem éppen kifizetődő dolog. Az emberség, a szabadság és a működő rend hármasságából minél többet kihagyni sokkal inkább az, és hát felénk, ahol sportot űztek a múltban is az unortodoxiából és az ennek kapcsán keletkező hullahegyek építéséből (ó, derék magyar múlt!), a politikai kultúra sokkal stabilabban mutat a sikertelenség felé annál, hogy azt az említett veretes értékek hajtogatásával befolyásolni lehessen. Ezért a polgári konzervativizmusnak a dolga ma is hallatlanul nehéz ebben az országban. Ahogy Horthy se látta szívesen, úgy az Orbán-Vona tandem sem, a nyilvánosság sem, de legfőképp a népünk törzse nem. De nem az lenne éppen egy államférfi ismertetőjegye, hogy ennek ellenére megtalálja a fogást a nemzeten, és kihozza belőle a legjobbat?
Szexivé és okossá tenni a konzervativizmust, ez a dolgunk. Vonzóvá és produktívvá, eladhatóvá és versenyképessé. Felfogni, hogy a konzervativizmus horgonya a szabadságban, az emberségben és a működő rendben van, egyet jelent azzal, hogy az össze cikornya és feltét, amely ezekre rétegződött az évszázadok során — jogvédő dogmatizmus, piaci fundamentalizmus, társadalmi „törvények”, állami „feladatok”, miegymás — mind az előbbiek fényében vizsgálandó (ami nem jelenti azt, hogy egy az egyben elvetendő). A magyar konzervativizmus megvalósult formák híján a lélek ezekre — a szabadságra, az emberségre és a működő rendre — való törekvésében fedezhető fel. A működő társadalmunk formája ennek megfelelően még kétséges: valahol a szabadság és az identitást jelentő előítéletek közötti térben — a „kell” és a „van” közötti úton, a vágyak és a megrögzöttségek között — van. A konzervativizmus emberi volta figyelmeztetőbb korlát — és lehetőség — a politikai cselekvésben, és különösen figyelmeztető ebben az országban, amely egy ilyen fajta új konzervativizmus számára termékeny talajjá válhat a saját termékeny megérkezetlensége miatt. Aki azt hiszi, hogy kudarcra van ítélve az ország, ha nem követi valaki, pl. Jefferson vagy Adenauer, de Gaulle vagy Putyin, de valaki útját, az súlyosan téved. De a sikereink és a jelenünk között még hosszú kísérletezés vár ránk, amíg eljutunk a saját társadalmi rendszerünkig. Ebben a kísérletezésben kell olyan ötlettel, innovációval előjönnie a polgári konzervatívoknak, amely versenyképes a tolvaj és a tahó világképével.
Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »
