Halmai Tamás József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, civilben korrektor, szöveggondozó, jelenleg napközis tanár. Az Új Ember kulturális mellékletében, a Mértékadóban hétről hétre olvashatjuk lírai esszéit. Bár még csak negyvenhét éves, már több mint negyven kötete jelent meg. A pécsi Cooltour Caféban beszélgettünk a város közelében élő költővel.
– Magyarországon nagyon sokáig az a hír járta, hogy minden kamasz verset ír. Önnél hogyan alakult ez?
– Az íráshoz való viszonyomat alapvetően meghatározta, hogy viszonylag korán, már az óvoda végén, az általános iskola elején elkezdtem olvasni, köszönhetően annak, hogy édesanyám olvasó ember volt és maradt. A gyerekkorom a nyolcvanas évekre esett, mindig olvasnivalók vettek körül. Akkoriban baráti áron lehetett hozzáférni a könyvekhez, nem számítottak luxuscikknek. Hamar megtanultam és nagyon szerettem olvasni, tíz-tizenkét éves koromtól pedig egyre nagyobb késztetést éreztem az írásra. Ezek persze kezdetleges, alkalmi versek voltak anyák napjára, pedagógusnapra. A komolyabb verselői ambíció a Pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumban támadt fel bennem, elsősorban a néhány éve elhunyt magyartanáromnak köszönhetően. Amikor belépett hozzánk a legelső órára, így mutatkozott be: „Gyulavári László vagyok, az általunk ismert naprendszer legzseniálisabb magyartanára.” Az évek során aztán kiderült, ez valóban így van, az önironikus bemutatkozás a valóságot fedte. Akkor dőlt el, hogy az irodalom lesz a legkedvesebb tantárgyam, ezért jelentkeztem aztán 1993-ban, az érettségi után magyar szakra a pécsi egyetemre, és el is végeztem.
– Említette, hogy az édesanyja sokat olvasott. Ő is irodalmár volt, esetleg magyartanár?
– Nem. A szüleim kétkezi munkások voltak, most már nyugdíjasok. Édesapám autószerelőként dolgozott, édesanyám pedig a leghosszabb ideig szövőnőként, egészen a rendszerváltozásig. Nagyon jellemző arra a korszakra, hogy a magasabb irodalom olvasása nem csak egy kiváltságos réteg kedves időtöltése volt. A könyves műveltség a társadalom minden osztályát, rétegét elérte valamilyen formában. Az akkori televíziós kultúrának szintén szerves része volt az ismeretterjesztés, a műveltségi formák átadása, gondoljunk csak a színházi közvetítésekre, a rengeteg tévéjátékra. Ez mára lényegében megszűnt.
– Mikor vált egyértelművé, hogy a versírás sokkal több Önnek egyszerű hobbinál? Mikortól vált rendszeres, mindennapi tevékenységgé, mondhatnám, életformává?
– A versírói eltökéltségem az egyetemi évek alatt megerősödött, bár akkor még nagyon szórványosan írtam és publikáltam verseket. A pályakezdő költőnek, irodalmárnak nagyon sokat jelentenek a visszajelzések. Ha nincsenek olyan fórumok, ahol közzéteheti az írásait, vagy szakmabeliek, akikkel elbeszélgethet róluk, akkor légüres térbe kerül, ahol inkább fuldokolni lehet, mint dalolgatni. Köteteim megjelenése volt az a többfokozatú időszak, ami megerősített abban, hogy irodalmárként gondolhassam el azt a létmódot és identitást, amit ma is a magaménak vallok. Viszonylag későn, harmincévesen jelent meg az első könyvem, verseket és prózákat tartalmazott. Nem sokkal később egy esszékötetem is napvilágot látott. A 2010-es években sűrűsödtek össze az írásaim és a lehetőségeim. Mindent meg tudok írni, ami érdekel, ami foglalkoztat. Előszeretettel nyúlok például kortárs költőkhöz. Az a vágy munkál bennem, hogy az örömet, amit akkor érzek, ha Iancu Laurát, Hegedűs Gyöngyit vagy Báthori Csabát olvasok, átadjam az olvasóknak, és népszerűsítsem is ezeket a szerzőket.
– Bár még nincs ötvenéves, már most rendkívül gazdag az életműve, sorban jelennek meg a kötetei, évente több is. Úgy érzem, állandó Önben az írás iránti késztetés, ráadásul műveinek színvonala nem sínyli meg, hogy ontja magából az írásokat. Könnyen ír? Kiszakadnak Önből a szavak, vagy megszenved minden sorért?
– Úgy alakult az írói pályafutásom, hogy a rutin és a belső késztetés könnyűvé, könnyebbé teszi számomra az írást. Gyorsan írok, verset, esszét, kritikát is, nem szívesen halogatok, nem vesződöm sokáig a témával, hanem megírom. A versírásban az a részben alkotáslélektani, részben módszertani körülmény van a segítségemre, hogy ha rátalálok egy versformára, amiből sorozat építhető, akkor egy idő után önmagát generálja az alaktan, önmagát írja a szöveg. Ezt sűrűn megtapasztalom. Korrigálom magam:
Ugyanolyan részes a szerzőségben a nyelv, az irodalmi hagyomány, amely inspirál, az olvasmányélményeim. Ahogyan az ember személyisége sem állandó, jól körülhatárolható entitás, hanem hatások, benyomások, kapcsolódások, találkozások dinamikusan változó csomópontja.
– Amit most említett, különösen érvényes az Előfeledések című kötetére, amely tavaly jelent meg a Napkút Kiadónál. 777 vers alkotja, mindegyik hétsoros. Hogyan született meg az ötlete, és miként tudott végig kitartani az elképzelése mellett?
– Az előzmény, hogy 2019-ben a pécsi Pro Pannonia Kiadónál megjelent a Jézus öregkora című válogatáskötetem, amely összegezte azokat a verseket, lírikus ambíciókat, amelyek addig jellemzőek voltak rám. Amikor nyár végén, ősszel lezártam azt az anyagot, egy Balaton-parti lakásban egy szép napsütéses napon a nappaliban hevertem az ágyon, és egyszer csak megfogalmazódott bennem az első néhány sor ebből az újabb kötetből, bár akkor még nem tudtam, hogy az lesz belőle. Hétsoros versformáról, tíz-tizenegy szótagos rímtelen jambikus sorokról van szó, mintha „félszonettet” képzelnék el. Aztán megszületett a többi vers, és a harmadik-negyedik után már tudtam, hogy ezt érdemes folytatni. Egy-másfél év alatt hullámzott elő ez a verssorozat. Közben egyebet is írtam, főleg kritikákat, esszéket, de más jellegű verseket is, néha prózát.
– Több költőről írt monográfiát, esszét. Most két alkotót emelnék ki: Pilinszky Jánosról 2021-ben, a centenárium évében jelent meg A megtérés művészete című kötete. Iancu Lauráról pedig Isten peremén címmel írt monográfiát, amely 2019-ben látott napvilágot. Mi volt az, ami különösen megragadta Önt ebben a két kiemelkedő, a transzcendenciát alapnak tekintő költőben?
– Ami közös kettőjükben, az egyfelől írásaik metafizikai rétegzettsége, kérdésirányai, másfelől a versnyelv szikársága, aszketikus szépsége, esszenciális érvénye. Pilinszkyben már gimnazistakoromban nagy hatással volt rám ez, és Laurában is különleges erővel ragadott meg, rögtön költői pályájának indulásakor, a kétezres évek közepén. Természetesen nem ugyanúgy írnak, két karakteresen eltérő költőről van szó, de ha Pilinszkynek a hetvenes évekbeli Szálkák–korszakából kiemeljük a verseket, és Laura alkotásai mellé tesszük, akkor különösen szembetűnő az alaki hasonlóság, a motivikus kapcsolódások, az érzelmi tónusnak és a beszédmód regisztereinek egybecsendülése. Az sem elhanyagolható szempont, hogy Laurát személyesen ismerem, és ez a műveihez való viszonyomat átitatta egy külön ízzel. Ezért is fontosak nekem a versei, mert látom, hogy milyen ember áll mögöttük.
– Az Előfeledések mellett ugyancsak tavaly jelent meg a Pascal, Hölderlin, Weil című esszékötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában. Három, különböző korszakban élt alkotóról van szó. Mi inspirálta, hogy közös könyvben írjon róluk? Az tény, hogy a szakralitás mindhármukat meghatározta.
– Valóban különböző korban éltek és alkottak, de mindhármukra jellemző, hogy életművük a metafizikus gondolati hagyományba ágyazódik. Pascalé a francia filozófiai és aforizmahagyományban nevesíthető, Hölderlin a német preromantikus vagy klasszikus költészet jeles alkotója, Simone Weil a 20. század első fele francia filozófiájának a neokatolicitással is érintkező áramlataiba sorolható. Mindenképpen van egy közös pont a gondolkodói és részben a művészeti teljesítményükben. Miután sorra vettem a magyar költészetből – különösen a kortárs irodalomból – azokat a lírikusokat, akik az ízlésemhez közel álltak, és egy-egy önálló esszékötetben emlékeztem meg költészetük szépségéről, rájöttem: érdemes volna azt a néhány világirodalmi szerzőt is szóra bírnom, akikhez szellemi és érzelmi szálak fűznek. Nagyra tartom Pascal, Hölderlin és Simone Weil művelődéstörténeti jelentőségét, emellett közel áll hozzám Pascal nagyon esendő, mégis egyetemes filozófiai tónusa. Hölderlinnek az álhellenisztikus, krisztiánus poétikai ambíciója szintén rendkívül izgalmas számomra, Simone Weil pedig mondatról mondatra lenyűgöz.
– Az Előfeledések kötet elején mottókat idéz, többek között Visky Andrástól: „Nem a kommunikációra, hanem bizony a kommunióra kell törekednünk.” De vajon az igazi kommunió (közösség) nem akkor jöhet-e létre, ha párbeszéd, mégpedig őszinte, szeretetteljes párbeszéd van a benne részt vevő személyek között?
– Amikor aforisztikusan nyilatkozunk, hajlamosak vagyunk az igazság rovására fogalmazni. Visky András említett mondatához hasonló, amit néha mondani szoktam: a szeretet igazabb az igazságnál. Egyetértek azzal, amit Ön gondol, találkozásra, beszélgetésre, kommunikációra szükség van, de ez a Visky-mondat is arra int, hogy nem szabad itt megállnunk, különben abba az illúzióba rekesztjük el a létezésünket, hogy elégséges a puszta eszmecsere, a szavak csereberélése. Holott
Visky András tétele és az, hogy a szeretet igazabb az igazságnál, csak aforizmák, nyilván lehet ezeket árnyalni. Itt inkább az az érdekes, hogy miféle gondolatokat indítanak el az olvasóban.
– Elképzelhető, hogy van valaki, akivel csak ritkán találkozom, mégis érezhető közöttünk valami láthatatlan, de erős lelki-szellemi kapcsolat. Valaki mással pedig, akivel mindennap összejövök és beszélgetek, esetleg nincs sok közünk egymáshoz.
– Igen, és ha van közöttünk egy olyan kapcsolódási pont, amiről beszél, kommuniószerűen, akkor már nem kell törekedni a kommunikációra, mert az magától zajlik, a szavak szintjén és a szavakon túl is, pillantásváltásban, mosolyban vagy egy kézfogásban. Állunk a buszmegállóban, és megsejtjük, hogy ez barátságos légkör, vagy feszültnek érezzük magunkat abban a környezetben. Szavakban az úgynevezett valóságnak csak egy igen kicsi szeletét tudjuk megérinteni. Olyan kicsi ez a szelet, hogy megragadásról nem beszélnék.
– Nagyon sok versében szerepel angyal. Vannak jó angyalok, de rosszak is, a démonok…
– Nálam nincsenek rossz angyalok. Amikor angyalokról írok, elsősorban a verseimben, akkor az angyal szó metaforikusan olyan létmódot jelent, amelyről csak sejtéseim lehetnek, illetve leginkább bizakodásos reménység fűz ehhez az állapothoz. Biztos tudásom nyilván nincs. Az angyalok nálam eredendően a látható, kézzelfogható és a láthatatlan, nem kézzelfogható valóság közti átmenet és kapcsolódás metaforikus jelölői. Ez teljesen független attól, hogy önálló létezőkként, lelkekként gondoljuk el őket, vagy pedig olyan energiaformákat képzelünk el, vagy a szeretethullámoknak olyan áramlati alakzatait, amelyekre utóbb vagy közben-közben azt mondom, ez angyal, angyalként érzékelem, angyal szállt le közénk. Érdemes ehhez mindig hozzágondolnunk, hogy nem ártatlan elmével gondolkodunk a világról, és nem ártatlan szemmel tekintünk körbe, hanem megörököljük a nyelvünket, a tekintetünk, az optikánk lehetőségeit is. Tehát amikor angyalról beszélek, nemcsak én beszélek róla, hanem az a hagyomány is, amelyben benne állok, amelyről ismereteim vannak, amely inspirál.
– Hogyan jelenhet meg a mai, mindent relativizáló és megkérdőjelező korban az igazság, a jóság és a szépség a szakrális költészetben, művészetben?
– Legnagyobb rálátásom a kortárs irodalomra van, amelyre a sokféleség a jellemző, a gondolkodásmódok, az irányzatok, stílusok, érzékenységek, tartalmak gazdag sokfelé irányultsága. Beleférnek ebbe a traumákkal foglalkozó szabadversek, a metafizikai távlatokat nyitó drámai jambusok is, meg a biopoétika, meg a testpoétika vagy a transzhumán diskurzusnak nevezett beszédrend különböző művészeti leképeződései. Ha az a kérdés, hogy van-e bennem szomorúság, mert a költészet vagy a világ eltávolodott volna a jóság, az igazság és a szépség értékvalóságától, akkor azt válaszolom, hogy nincs. A világ szerintem minden korszakban ugyanolyan távol és közel állt ezekhez a nyelvben megtestesülő képzetekhez, mint most.
Nem érzek apokaliptikus tendenciát a világtörténelem alakulásában. Persze van, amit látok a világból, és van, amit nem. Amit látok, azt is olyan szemmel látom, amely szemet másokkal való kapcsolatok meg olvasmányélmények iskoláztak. Nagyon sok mindentől függ, hogy mit veszünk észre, egyáltalán, hogy mire van szemünk.
– Tavaly megkapta a József Attila-díjat és a Quasimodo-emlékdíjat, az Orpheusz Kiadónál pedig az év legsikeresebb szerzője lett. Nyilván nem a díjakért ír, mégis, ezek komoly elismerések az irodalmi munkásságát illetően.
– Minden szakmai értékelésnek örülök, márpedig a József Attila- és a Quasimodo-díj is az. De nem csupán az én érdemem, hogy megkaptam ezeket, mint ahogyan az sem, aki vagyok, hanem mindazoké, akiknek részük van abban, hogy megírhattam a könyveimet: a szüleimé, magyartanáraimé, barátaimé, olvasmányélményeimé. Sokféle hatás érvényesül abban, amit végül egy ember személyes teljesítményének nevezünk. Különleges öröm számomra az is, hogy ebben az évben újra rendszeresen írhatok irodalmi jegyzeteket az Új Emberbe.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
