Mindenszentek főünnepe – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 5,1–12a)
Mindenszentek ünnepe rendre leleplezi az életszentségről alkotott hamis képeinket. A köztudatban a szentek alakja gyakran merevedik gipszszoborrá, elérhetetlen hősiességgé. De
A szentek titka nem a hibátlanság, hanem az, hogy Jézus Krisztus éli bennük az emberségüket; az evangélium eleven energiája működik bennük.
A Jelenések könyve látomásában a megdicsőültek fehér ruhában állnak a trón előtt, mert ruhájukat tisztára mosták a Bárány vérében. A kép látszólag ellentmondásos: a földi vér beszennyez, Krisztus áldozati vére viszont megtisztít, a megbocsátás és a kegyelem forrása. A szentség így nem a sártól rettegő, steril bűntelenség állapota, hanem a krisztusi irgalomban újra meg újra átmosott élet. A szentek nem azért fehérek, mert soha nem buktak el, hanem mert a mindennapi harcok és szorongattatások közepette mindig tudták, kihez kell visszatérniük a tisztulásért.
János apostol a létezés igazi gyökerét nevezi meg: „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk!” Nem elérhetetlen szuperhősök vagyunk, hanem gyermekek.
Felszabadító támasz ez a mai teljesítménykényszerben, ahol fiatalok és felnőttek egyaránt szoronganak az elvárásoktól és a hibázástól. A szentség nem eminens magatartás, nem hibátlan éltanulói szerep. A szentek között akadtak útkeresők, perlekedők és sebzett sorsú emberek is, akik nem elfedték kudarcaikat, hanem átadták azokat az Atyának.
Ezt a belső szabadságot tárja fel a hegyi beszéd. Joseph Ratzinger hangsúlyozza:
Ő a szelíd, a lélekben szegény, az irgalmas és az üldözött. A boldogságmondások örömhírek, amelyek jelzik: Isten országa már jelen van a világban. Ez a radikális lázadás a birtoklás és az önérvényesítés trendjeivel szemben a mindennapokban ölt testet: amikor kiállunk a védtelenért, megbocsátunk a barátunknak, vagy békességet teremtünk a feszültségek között.
Léon Bloy minket is figyelmeztet: „Csak egyetlen okunk lehet a szomorúságra: ha nem vagyunk szentek.” A szentség legtisztább jele nem a komor erőlködés, hanem a szentek derűje, amely a mulandóságban is a Bárány menyegzőjének bizonyosságából él. A szentté válás útja ezért ma sem az emberi teljesítmény görcsös hajszolása, hanem annak bátor hite, hogy szeretett gyermekként, akár üres kézzel is megállhatunk az Atya előtt. Merjük-e átadni magunkat Isten Szentlelkének, aki egyedül képes szentté tenni bennünket, vagy az életszentséget a saját teljesítményünk mércéjével mérjük?
Szerző: Zsódi Viktor SchP
Fotó: Lambert Attila
Magyra Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
