A lényeg, hogy a zasszony erőst horkolt. E még nem lett vóna baj, met minden este horkol, és ezt egy idő után a zember megszokja, mint borban a legyet, hanem há én nem tudtam aludni. Ez olyankor elő szokott fordulni, amikor többet iszok két decinél, há ez az én mércém immán húsz esztendeje, nem adom se alább, se fölébb. S akkó megszólítottam a zasszonyt: ejsze kelj fel. No, minek? kérdezte, s nem es gondolt semmi olyanra, met egy idő után a zember, de még a zasszony se gondol olyasmire, hanem hát csak úgy kíváncsiságból kérdezte, ejsze, fel se ébredt álmából, met horkolt tovább es, s osztán reggelig. Há én se gondoltam semmi olyanra, hanem há a gondolataim jártak essze s vissza. Hogy a bagoly éjfélt kuvikolt, s nekem aludni kéne, met hónap es nap van, de mégse tudok. S e szeget ütött a fejembe. Met én mán csak ilyen vagyok, hogy néha gondolkodok, s osztán mindegyre baj lesz belőle.
Met mi van akkó, ha a zember megfordíttya? Nem éjfélt mond, hanem fél éjt? Na, akkó a világ rendje fel van fordítva. Met mü elfogadtuk, hogy estve lefekszünk, oszt reggel felkelünk, de mi az, hogy estve, és mi az, hogy reggel? Ezek ilyen megszokásbó való dógok, mint az, hogy a füvet le kell kaszálni, amikó odanő, vagy a zasszonyt meg kell szólni, mikó elkanászosodik. Egyiket se jó halogatni, másikat se, mindennek megvan a rendelt ideje. S akkó jól oda kell csapni szólni. Osztán fél évig hallgatni, me a zasszonyt néha meg kell rekcumolni, de erősd nem jó vele haragba élni. Ezétt há fel se kőtöttem, hanem há magamba szőttem tovább a zálmomat. Miétt éjfél s nem fél éj?
Na, há ezen rágódtam vaj fél órát. S akkó megvilágosodtam. Asszony, hej, mondtam még egyszer, de a meg se pirulázott, hanem há horkolt tovább. Mondom nekije még egyszer, asszony hej, s erre abbahagyá a horkolást. Na, gondoltam, ejsze felébredt, s akkó nekije elmondhatom, amire eppeg gondoltam. De nem, csak megfordult a hitvesi ágyba, oszt horkolt tovább. Na, mondtam magamba, ebbő nem lesz gálickő, s akkó megint gondolkoztam tovább. S ebbő se lett valami jó. Met a zember minél többet gondolkozik, annál rosszabbul jár. Met ez egy ilyen világ, nem gondolkozni kell, hanem cselekedni, de hát mit tuggyon a zember cselekedni, ha nem gondolta ki előtte két lépéssel a cselekvés tárgyát, a miben levést s a hogyan továbbot? S ezen es gondolkodék vaj fél órát. Met vót, amikó kigondoltam valamit, oszt vaj a zasszony nem állt mellém, vaj a gyermek, s akkó fel kellett adni. Há így vagyok én most a közön, se előre, se hátra, de sebaj, ebbő es lesz valami. Me úgy még soha nem vót, hogy valahogy ne lett vóna, ezt má nagyapám es mondotta vót, s méges úgy hótt meg, hogy se előre, se hátra. De azétt a kaszáját reám hagyatékozta, de én azzal nem sokat arattam, inkább vettem egy fűnyírót, azóta es nyesedéket esznek a nyulak. Nem hóttak belé, legalábbis eddig nem.
De hát nem erről akartam beszélni, hanem há a megvilágosodásról. Amire akkó jöttem reája, amikó a zasszony javába horkolt, ejsze, még át se fordult egyik oldaláról a másikra. Ami azt jelenti, hogy még sokára a reggel, legalábbis a ző mércéje szerint, s akkó én szabadjára gondolkozhatok. S e megint nem lesz jó. Úgyhogy még egyszer megböktem a zasszony oldalát, de jó erőssen, hogy érezze, hogy szeretem. Na, erre mán felébredt, úgy majdnem igazából, még a szemit es kinyitotta, s aszonta, hogy no mi van? Mondtam, gyere, asszony, játszunk sze egyet. Há most nincs kedvem, met hónap nagymosás lesz s az egész embert kíván, mondta, de idejekorán megnyugtattam, hogy most nekem se ahhoz van kedvem, hanem há gondolkoztam s kitaláltam valamit. Há mit mán megint, te, kérdezte. Há én azt, hogy mi lenne, ha a zéjfélt megfordítanánk? A zasszony töprengett egy hajszálnyit, met ő mán csak olyan, hogy megfontolja mindég, mielőtt valami okosat mond, s errefel azt válaszolta, hogy huszonegy. Na, ezen én kellett egy imányit gondolkozzak, met hogy jön ide a kártyajáték, ráadásul az olyan, amit mü nem es szoktunk játszani, mü csak a hatvanhatot vetettük a komával régen, de mán azt se, s osztán hosszú téli estéken néha a zasszonnyal a zsírost, de az es unalmas, met feszt én nyerek. Mondom, nem úgy, te asszony, me reajöttem az okoskodása nyittára, úgy-e 12 megfordítva az 21, hanem hát éjfél – fél éj. Na, erre nagy csend lett a hitvesi ágyba, mán azt hittem, a zasszony megint visszaalutt, de nem, met nem horkolt tovább. Osztán nagy sokára megszólalt, de hallottam a hangjából, hogy egészen felébredt, s nem es úgy hangzott az a sakkor mi, mint aki beleegyezőleg mond valamit, hanem há mint aki kötekedni akarna. Na, mondom, ha a tizenkét óra a fél éj, akkó előtte es van négy óra a zalvásra, s utána es ugyanannyi, ami azt jelenti, hogy eztán estve nyolckó lefekvés, s reggel négykó ébresztő. Ejsze még vigyorogtam es magamba, hogy ilyen jól feltaláltam a világ dolgát, sze ettő majd mindenkinek jobb lesz, korábban kelhet, többet dolgozhat, jobban szaporíthassa magát s családját, me nekem es mindég csak ez jár a zeszembe. S mán láttam es magamat, amint a zemberiség megmentőjeként dicsőséggel övezve menetelek a falu uccáján, s ejsze még egyszer bronzba es beléöntenek. De a babérkoszorú hamar lehullott a homlokomró, met a zasszony kurtán s furcsán aszondta, bolond vagy, ember, mindég es az vótál. S azzal a fal felé fordult s horkolt tovább, ejsze reggelig, met én közbe a meg nem értett megvilágosodásom feletti bánatomba úgy beléaludtam, hogy csak ahajt tíz óra felé kőttem fel, mikó mán a zasszony rég túl vót a ruha sujkolásán, az ótomata es lejárt közbe, s ő mán teregetett es.
Há ezétt mondom, hogy nem jó dolog gondolkozni, met abbó semmi jó nem sül ki, s a végin a zembert bolondnak nézik, s ejsze még meg es szólják, ha haggya.
Kónya Albert Attila grafikája
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
