Hinnénk, hol szabadság van, ott szabadság van a bíróságokon, szabadság a vállalkozásban, építkezésen, a pártszékházban, a hivatalosan független szerkesztőségekben, az újságírásban. S hol elnyomás, ott elnyomás „nemcsak a titkon / félig nyílt ajtón / ijedten / besuttogott hírekben”, de a sógyárban, a hídemelésen, az állatorvosi rendelőben s Farkas Bertalan felemelkedésében. Legalábbis abban, ahogy utóbbiról a sajtó tudósít.
De hogyan: a zsurnaliszta ironikus riportot tesz közzé másnap arról, mennyire abszurd módon kell keszonost, főorvost és pékeket faggatni arról, mit éreztek, mikor az űrhajós felszállt a csillagok közé? Megmutatja, egy híd lefestése miként lesz magánál a megépítésénél jóval hosszabb ideig tartó fáradságos, kemény munka a kommunizmus éveiben? S amikor végül behívják a pártszékházba, ott kedélyesen eldiskurálnak, majd még érkezik a mentegetőzés is: nézze, én sem jó kedvemben hívattam be, de csak dolgozzon ugyanúgy tovább, nincs semmi különös?
Kovács Zoltán, illetve az év végén elhunyt Megyesi Gusztáv riportkötetében annál több különös, szürreális esettel kell szembesülnünk. A nyolcvanas évek című könyv 2002-ben jelent meg, s irodalmi riportokat tartalmaz, melyek többnyire az Élet és Irodalomban jelentek meg. Megyesi halála után most ismét az érdeklődés középpontjába került a kötet, amit az érdeklődők újra meg is rendelhetnek akár.
Arról a nyolcvanas évekről van szó, amikor mondjuk a CPg fiataljait is elítélték dalszövegrészletekért, kommunizmusellenes mondatokért. Ez egész pontosan 1983-ban történt, de itt olvasunk olyan öt évvel későbbi esetről is, amikor utcai kommunistázásért állítottak bíróság elé tizenéveseket. Sokat enyhült azért már a világ, és hát az ő szüleik közt befolyásos rendőrtisztek is voltak. Persze, a bűn ettől még komoly, egyik utcasarkon hekusozni, a következőn már kommunistázni maga a borzalom. „Elgondolni is rossz, milyen érdek szenvedett volna sérelmet, ha további tizenkét métert haladnak még”, olvassuk Kovács ironikus sorait.
S ahogy az újságírók mennek, kérdezni minden szerencsétlent, mit gondol Farkas felemelkedéséről, vagy ahogy a néma asszony akkor is hipót önt a biszulfitba, mikor tudja, hogy csak kárt okoz, az egészen lebilincselő. Olvassuk ezeket a riportokat, az időközben publicistává lett Megyesi legjobb darabjait, s remekül szórakozunk, Örkény-egypercesekként letudva a magyar valóságot. Hofi visszakacsintása vagyunk, a félhangosan elmormogott „elmész akkor a fenébe”, a mindenhova kitett idézőjel, épp annyira szocialisták, amennyire altruistának mondhatóak az időseket erőszakosan patronálni kívánó, elismerésre vágyó brigádok.
S emberek vagyunk, kik szeretik atyjukat, mint a sót, ami már másféle só, többet kéne szórnunk, de hát azok az átkozott berögzültségek. Szabadság van, születhetnének a korszakos irodalmi riportok, de mégsem találjuk a Megyesi írásaihoz hasonlókat. S a nagy egésszel szemben helyenként még sincs szabadság, még annyi sem, mint a kommunista cenzúra által felügyelt sajtóban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
