Van egy tulajdonsága a feminista közbeszéd egy részének, amely régóta foglalkoztat. A hála, az elégedettség, az elért eredmények feletti öröm mintha sokkal kevesebb figyelmet kapna benne, mint a még fennálló igazságtalanságok.
Pedig volna mit ünnepelni. A nők választójogát, tanulási és munkavállalási lehetőségeit, gazdasági önállóságát, társadalmi megbecsülésük növekedését. Ezek nem kis eredmények, és természetesen nem kizárólag a feministáknak köszönhetők. Férfiak és nők nemzedékei dolgoztak értük.
Nem állítom, hogy a feministák nem hálásak. Sokuk igenis megemlékezik az elődökről, az elért sikerekről. Mégis, a mozgalmi nyilvánosságban gyakran a hiányok, sérelmek és újabb követelések uralkodnak.
Ennek érthető oka is van. Egy érdekvédelmi mozgalomnak feladata észrevenni azt, ami nincs rendben. Csakhogy ha kizárólag erre figyel, idővel elveszítheti a képességét arra, hogy felismerje azt is, ami jó.
És ez nemcsak a feministákat fenyegeti.
Minket, férfimozgalmárokat talán még inkább.
Sok férfi csalódottan, sértetten, olykor kifejezetten haragosan érkezik a férfimozgalomba. Úgy érzi, igazságtalanul bántak vele a párkapcsolatában, a válása során, a munkahelyén vagy a társadalmi nyilvánosságban. Másokat az általánosító, férfiakat becsmérlő kijelentések háborítanak fel.
Ezek között valós sérelmek is vannak, amelyeket komolyan kell vennünk.
Csakhogy sokan nem állnak meg az igazságtalanságok elleni tiltakozásnál. A feministák megalázásában, néha már az egész női nem lenézésében keresnek elégtételt.
Megértem őket. Magam is átmentem ezen.
Ismerem azt az érzést, amikor az ember újra és újra szeretné elmondani az igazát, és úgy érzi, senki sem kíváncsi rá. Amikor a jogosnak vélt felháborodás lassan sértettséggé, a sértettség pedig ellenséges indulattá alakul.
De idővel rá kellett jönnöm valamire.
A harag lehet egy út kezdete, de nem lehet az út végcélja.
Ha a férfimozgalom pusztán a feminizmus ellenképe lesz, akkor továbbra is a feminizmus határozza meg az önazonosságát. Csak fordított előjellel ismétli meg ugyanazokat a hibákat, amelyeket kifogásol.
Ennél több kell. Jobb kell.
Éveken keresztül írtam a Nők Lapja szerkesztőségének. Sokszor sértetten, hosszasan, számonkérően. Szerettem volna, ha meghallják a férfiak szempontjait. De ma már azt is látom, hogy személyesen is nagyon vágytam a figyelmükre, az elismerésükre.
A válaszok ritkán érkeztek. Én pedig minden elküldött levél után reménykedtem, várakoztam, majd újra csalódtam.
Nem volt könnyű időszak.
Aztán lassan változni kezdett bennem valami.
Hívő ember vagyok. A változást elsősorban Isten szeretetének tulajdonítom. Nem valami hirtelen felismerés történt, hanem egy lassú, gyengéd átalakulás. Mintha Isten türelmesen mosdatta volna le rólam a sértettséget.
Egyszer csak arra gondoltam: mit művelek én ezekkel az emberekkel?
Hiszen ők is dolgoznak. Határidőik, gondjaik, terheik vannak. Miért kellene nekik újra és újra az én csalódottságomat is hordozniuk?
Eszembe jutott egy egyszerű, kissé mulatságos kép:
Ne üssem én is azt a csacsit, amelyik amúgy is húzza a szekeret. Álljak be mellé, és legalább érintsem a terheit!
Attól kezdve igyekeztem rövidebb, barátságosabb, építőbb leveleket írni.
És lassan megtanultam valami még nehezebbet: elengedni azt az igényemet, hogy mások elismerése igazolja a munkám értékét.
Nem sikerült tökéletesen. Ma is vágyom rá.
Amikor nemrég Jónap Ritával személyes levélváltásunk alakult ki, és érdeklődést mutatott a gondolataim iránt, valóban kitüntetve éreztem magam.
De már másképpen élem meg ezt a vágyat. A csalódások kevésbé uralkodnak rajtam.
A fájdalom enyhült, és ami megmaradt belőle, azzal igyekszem békében együtt élni.
És itt szeretnék valami olyasmit tenni, amit a férfimozgalom nyilvánosságában talán gyakrabban kellene gyakorolnunk.
Köszönetet mondani.
Köszönöm azoknak a nőknek, akik akkor is kiállnak a férfiak méltósága mellett, amikor ezért a saját közegükben kritikát kapnak.
Hálás vagyok Helena Kingnek és azoknak a női szerzőknek, akik férfipárti tartalmaikkal segítenek láthatóvá tenni a férfiak problémáit.
Külön szeretném megemlíteni Cathy Youngot, aki az egyenlőség következetes képviselete mellett a férfiellenes általánosításokat és a feminista mozgalom bizonyos kettős mércéit is bírálta.
És bell hooks feminista gondolkodót, aki The Will to Change: Men, Masculinity, and Love című könyvében komoly figyelmet fordított a férfiak érzelmi életére, szenvedéseire, szeretetigényére. Nem kell minden következtetésével egyetértenem ahhoz, hogy ezt értékeljem.
Köszönöm a Nők Lapjának is, hogy hosszú évtizedek óta, ha nem is rendszeresen, de visszatérően helyet ad olyan írásoknak, amelyek a férfiak értékeit, emberi nehézségeit, apai és társi szerepét szeretettel és megértéssel mutatják be. Régóta olvasom és figyelem a lapot, így személyes tapasztalatból mondhatom: létezik ez a hagyomány. Lehetne gyakoribb, hangsúlyosabb? Szerintem igen. De ami már létezik, azt is észre kell vennünk, és meg kell köszönnünk. Különösen akkor, ha mi magunk is több méltányosságot és elismerést szeretnénk kapni.
Köszönöm azoknak a feministáknak, akik a férfiak problémáiban nem a női egyenjogúság ügyének akadályát, hanem megoldandó emberi kérdéseket látnak.
És hálás vagyok a konzervatív gondolkodóknak, közösségeknek is, amelyek megőrizték a férfiasság, az apaság, a felelősségvállalás és a helytállás értékeit.
Hálás vagyok az internetért, amely lehetőséget adott arra, hogy a férfiak saját hangjukon beszéljenek, közösségeket alkossanak, és olyan kérdéseket is megvitassanak, amelyek korábban alig kaptak nyilvánosságot.
De legfőképpen azoknak az embereknek vagyok hálás, akik képesek a saját táborukon túl is meglátni az igazságot.
Mert az igazságnak nincs neme.
Szeretném, ha nemcsak a férfiakat ért igazságtalanságokról beszélnénk.
Hanem arról is, amikor egy apa kibékül a fiával. Amikor egy férfi felépül a függőségéből. Amikor egy házasságban újra megszületik a bizalom. Amikor egy nő kiáll egy igazságtalanul meghurcolt férfi mellett. Amikor egy férfi megtanul segítséget kérni, vagy éppen megtalálja magában a bátorságot, hogy másoknak segítsen.
Ünnepeljük a férfiakat, akik helytállnak. A nőket, akik szeretnek bennünket. A közösségeket, amelyek megtartanak. És a sikereinket, amelyekért olykor évekig dolgoztunk.
Ne csak azt vegyük észre, amit elveszítettek a férfiak. Azt is, ami megmaradt nekünk, amit visszaszereztünk, és amit együtt építhetünk.
A férfimozgalomnak szüksége van a tiltakozásra. De ugyanúgy szüksége van az örömre, a megbocsátásra, az önkritikára és a hálára is.
Különben könnyen megtörténhet, hogy miközben a férfiak méltóságáért küzdünk, éppen azt a méltóságot veszítjük el, amelyet meg akartunk védeni.
Édesanyám sokat dolgozott, és gyerekkoromban néha úgy éreztem, nem jut rám annyi lelki figyelem, amennyire szükségem lett volna.
Ma már úgy látom, megtette, amire képes volt.
Szeretem, és hálás vagyok neki.
A gyermekkori hiányaim ettől még valóságosak lehettek. De nem szeretném, hogy ezek határozzák meg, hogyan tekintek rá.
Talán a társadalmi mozgalmainknak is meg kellene tanulniuk valami hasonlót.
Elismerni a sérelmeket, de nem kizárólag azokból meghatározni önmagunkat. Észrevenni a másik ember korlátait, erőfeszítéseit, jó szándékát. Megköszönni azt, amit adni tudott, akkor is, ha nem volt elegendő minden szükségletünk kielégítésére.
A hála nem jelenti azt, hogy minden rendben van.
Nem követeli meg az igazságtalanságok elhallgatását. Nem menti fel a bántalmazót, nem teszi fölöslegessé az érdekvédelmet.
A hála annak képessége, hogy a sérelmeink mellett is észrevegyük a jót.
És talán éppen ez óvhat meg bennünket attól, hogy a saját igazságunkért folytatott küzdelemben megkeseredett, mások iránt érzéketlen emberekké váljunk.
Én nem ilyen férfimozgalmat szeretnék.
Hanem olyat, amelyik tud harcolni, de tud köszönetet mondani is. Amelyik nem szégyelli a fájdalmát, de nem is emel belőle trónt magának. Amelyik nem a nők legyőzésében, hanem a férfiak felemelésében látja a küldetését.
Amelyik nemcsak igazságot követel, hanem szeretetet is képes adni.
Állok, védek, szeretek.
És ma hozzátenném:
Köszönöm.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
