Florin Irimia a 2. SepsiBookra A kínai kisautók rejtélye és más történetek című kötetét hozza el, a bemutatóra szombaton 15 órakor kerül sor, a szerzővel Szonda Szabolcs beszélget.
Jászvásár szülötte (1976), jeles képviselője a román irodalomnak. Mindenekelőtt regényíró, de nem riad vissza az oktatástól sem, a szülővárosában működő Alexandru Ioan Cuza Egyetem bölcsészkarának adjunktusa, állandó szereplője a román irodalmi lapoknak, ráadásul műfordító is. Munkásságát hamar elismerik, a 2011-ben megjelent Defekt című regényét 2013-ban díjazták a franciaországi Chambéry-ben megrendezett Elsőkönyvesek Fesztiválján. Magyarul eddig a A kínai kisautók rejtélye című regénye jelent meg (Lector Könyvkiadó, 2022, fordította Szonda Szabolcs), mely ugyancsak sajátos fejlődésregény. A negyven történetből álló önéletrajzi mű olvastán egyszerre elevenedik meg a kommunizmus, és az abban a korban elváló szülők világa, hatása a gyermekükre. Ehhez tudni kell: akkoriban válni mást jelentett, mint manapság. Irimia a mindennapi történések segítségével egyszerre mutatja be a válás miatt meglehetősen törékennyé vált gyermek világát, és útkeresését a trauma feldolgozásához. Az érdekes regény szólni tud a fiatalabb és az öregebb olvasókhoz, előbbinek a kíváncsiságát elégítve ki, a másodikban (talán!) egyfajta nosztalgikus érzéseket támaszt.
A találós kérdés (Részlet A kínai kisautók rejtélye regényből)
Már egy ideje eszembe jut minduntalan, de mindeddig nem sikerült papírra is vetnem úgy, ahogyan szeretném. Arról a „találós kérdésről” van szó, amelyet apukám ötölt ki, amikor kicsi voltam, túl kicsi ahhoz, hogy meg tudjam oldani. Rám nézett súlyos, komoly arckifejezéssel, aztán hirtelen nevetni kezdett, rövid, ideges hahota hagyta el a torkát, majd a szája visszatért korábbi formájára, aztán ismét kacagott. Az átható, fekete szemek ugyancsak részt vettek az arc grimaszaiban, enyhén őrült csillogással, amikor a szájszélek felfelé görbültek – talán ezért volt az, hogy minél többet kacagott, annál jobban berezeltem tőle. Ennek ellenére volt valami lenyűgöző, szinte megigéző abban, ahogyan cserélődött az arckifejezése, mintha egyik pillanatról a másikra más-más ember állt volna előttem, és ettől teljesen megbénultam átmenetileg, majd egy idő után sírtam, könyörögtem neki, hagyja már abba, miközben ugyanannyira vágytam arra, hogy folytassa, arra gondolva, hogy előbb-utóbb talán megszokom mindezt, sőt, elkezdem utánozni is.
Végül aztán leállt, önmagától vagy hallgatva a könyörgésemre (egy alkalommal éppen a nagyi szavának engedelmeskedve, aki történetesen szemtanúja volt a jelenetnek, és szidni kezdte apukámat, mondván: „megijeszted a gyermeket”), és azt kérdezte tőlem, fesztelennek szánt hangon: „Na, melyik vagyok én igazából, ez?” – és ismét felkacagott – „Vagy ez?” –, és arca ismét komorra váltott.
Nagyjából harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöhessek, mi volt rémes számomra a „találós kérdésében”, bár most sem tudom biztosan. Jobb válasz hiányában azt hiszem, hogy az a könnyedség, amellyel egyik arckifejezést a másikra cserélte, illetve maga a váltakozás, amelynek sem oka, sem értelme nem volt, egyszerűen ugyanaz az alaptalanság és céltalanság övezte, amellyel aztán többször találkoztam más, sokkal komolyabb helyzetekben létezésem során abban a háromszobás lakásban, ahol a gyermekkorom eltelt, és ahol, miután kimúlt, bebalzsamoztam múmiának, mert nem tudtam teljesen elköszönni tőle, de nem is kívántam megtenni ezt. S mivel apukám nem engedte, hogy a szobámban vagy a lakásban bárhol máshol tartsam, kénytelen voltam levinni a pincébe, ahol fokozatosan belepte a por annak ellenére, hogy néha letörölgettem, amikor lementem egy-egy üveg savanyúságért vagy borért. Aztán egy napon eltűnt a pincéből is, és ma sem tudom, mi történt vele – egy ideig apukámat gyanúsítottam, hogy kidobta a szemétbe, de ő megesküdött, hogy nem tett volna ilyent, és most már tulajdonképpen nem is számít. A lakásnak idővel más tulajdonosa lett, miután már semmit sem ismertem fel a belsejében, ottlétem minden nyomát eltávolították, kukába ment, vagy több réteg mész lepte be. Arról pedig, hogy igazából ki volt apukám, a komoly-e vagy az a furcsán hahotázó, nos, azt hiszem, egyik sem ezek közül, hanem egy másik, aki aggodalmasan szemlél engem az arc mögül, folyton azon töprengve, mihez kezdjen velem, ezzel a kicsi, tehetetlen gyermekkel, aki hirtelen a gondjára lett bízva.
Szonda Szabolcs fordítása
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
