Régóta kedvelem a science fictiont. És régóta foglalkozom tudománynépszerűsítéssel is. Emlékszem, mennyire feldobódtam, amikor Richard Dawkins Szivárványbontás című könyvében ezt olvastam: „A sci-fi legjava szerintem igenis jelentékeny irodalmi forma, noha egyes irodalomtudósok sznob módon lebecsülik.” (40. oldal, Kertész Balázs fordítása) Maximálisan egyetértettem vele.
Ez húsz évvel ezelőtt, 2001-ben történt, de amire Dawkins utalt, az régóta különböző változatokban felfedezhető másoknál is. (Itt most nem a mondat második fele lenne érdekes, bár a jelzett szituációról is sokszor beszéltem már sokadmagammal különböző fórumokon, hanem az első része, mely a sci-fi elismerésére vonatkozik.) Például Carl Sagan a Magánvélemény a tudományos-fantasztikus irodalomról című esszéjében – mely a legendás asztrofizikus Broca agya című könyvében olvasható – ez áll: „A sci-fi jelentősége az emberiség egésze szempontjából az lehet, hogy a jövőre vonatkozó kísérletként szolgál, felmutatja a kutatás alternatív célpontjait, és megpróbálja csökkenteni a jövő eseményei okozta megrázkódtatást.” (157. oldal, Both Előd fordítása) Az ide vonatkozó idézetek felsorakoztatása nagyon hosszan folytatható volna, mivel a tudósok egy jelentős része általában pozitívan viszonyul a sci-fihez, és többen közülük úgy vélik, hogy az megalapozhatja a tudomány iránti érdeklődést. (Nem is beszélve arról, hogy a tudósok közül is sok remek sci-fi-író került ki.) És erről a gondolkodásmódról manapság alighanem a sci-fin nevelkedett Elon Musk tudna a legtöbbet mesélni. Éppen ezért – bevallom – készületlenül ért, hogy Avi Loeb – már a megjelenése előtt híressé vált – Földönkívüli: Egy idegen civilizáció első nyomai című, valóban lenyűgöző, több mint izgalmas könyve, nagy vonalakban, elutasítja a science fictiont. Vagy ez csak a látszat lenne?
Nem emlékszem kristálytisztán, hogy mivel kezdtem a sci-fivel való elmélyültebb ismerkedést, nyilvánvalóan több tétel is szóba jöhet a 70-es évekből, de biztosan az egyik korai kedvencem Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című regénye volt, mely 1981-ben jelent meg magyar fordításban. A történet alapszituációja hasonló Avi Loeb könyvének egyik állításához: idegen tárgy bukkan fel a Naprendszerben. A sci-fiben persze sokszor olvashattunk ilyesmit, Clarke azonban másra is figyel: a Ráma észlelését az teszi lehetővé, hogy a 21. század 70-es éveire az emberiség kifejleszt egy olyan rendszert, amely lehetővé teszi a henger alakú tárgy észlelését. Ez a gondolat, a felkészülés az ilyen megfigyelésekre, minden vonatkozásával egyetemben: technológia, invesztíció, tudományos figyelem stb., Loeb gondolatmenetének egyik legfőbb sarkpontját képezi. Sőt, a Földönkívüli lényegében erre helyezi talán a legnagyobb hangsúlyt, mivel nemcsak amellett érvel, hogy 2017 végén egy idegen civilizáció által létrehozott tárgy (pl. űrszemét, napvitorla, bója) haladt át a Naprendszeren (ezt viszonylag gyorsan elintézi: higgyünk az erre utaló bizonyítékoknak, mert ez a legvalószínűbb hipotézis), hanem azt tartja mindvégig szem előtt, hogy fel kellene készülnie az emberiségnek az ilyen típusú megfigyelésekre. Mindez azzal jár, hogy Loeb felvázol egy szerinte követendő tudományképet, melynek számos elemét bontja ki, a SETI támogatásától kezdve a konzervatív nézetek elvetésén át az autoritás megkérdőjelezéséig. Vagyis Loeb – régi szóhasználattal élve itt – tudományos paradigmaváltást sürget, és egyebek mellett ezért ajánlható ez a könyv mindenkinek, aki nagyobb távlatokban mer gondolkodni. Sok-sok olyan megállapítás hangzik el ugyanis a Földönkívüliben, amely provokatívnak tűnik, de aktuális, és különböző ágazatok centrális problémáinak az átértékelésére vonatkozik. Minden elismerésünk a briliáns harvardi tudósé.
Ezzel párhuzamosan azonban Loeb – számomra teljesen meglepő módon – töréspontokat helyez el a kultúrában ott is, ahol talán nem feltétlenül kellene, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt személyes tapasztalatra hivatkozva teszi. Már az előszóban így fogalmaz: „Én személy szerint képtelen vagyok élvezni a tudományos-fantasztikus alkotásokat, ha megsértik a fizika törvényeit, mivel szeretem a tudományt, és szeretem a fantasztikumot is, de csak akkor, ha őszinte, és nem játssza meg magát. Szakmai szempontból aggaszt, hogy részint a földönkívüliek szórakoztatóiparban és tudományos körökben szokásos, szenzációhajhász ábrázolása miatt elfogadhatónak számít kinevetni a földön kívüli életről szóló komoly diskurzusokat, noha a bizonyítékok egyértelműen arra mutatnak, hogy ez tárgyalásra érdemes téma, sőt olyan, amit napjainkban érdemesebb lenne szóba hozni, mint valaha.” (10. oldal, Farkas Veronika fordítása) Ez természetesen elfogadható állítás, mert nem a sci-fi egészére vonatkozik, ezután viszont ezt írja Loeb: „Mi vagyunk az egyedüli értelmes élőlények az univerzumban? Igen, sugallják a tudományos-fantasztikus narratívák, és arra is utalnak, hogy a válasz bombaként robban majd. A természettudományos körök hajlamosak teljesen elkerülni ezt a kérdést, aminek eredményeképpen az emberek lesújtóan kevéssé vannak felkészülve a földön kívüli megfelelőikkel való esetleges találkozásra.” (11. oldal) Ez viszont már csak olyan részigazság, amely több komponensből tevődik össze. A sci-fi-olvasók igazolhatják (ha nem is mindegyikük), hogy valószínűleg ennek az ellenkezője mellett is érvelhetnénk, hiszen kismillió „tudományos-fantasztikus narratíva” éppen arról szól (és némelyik a kurrens tudomány nyelvét beszéli), hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. A paletta viszont valóban nagyon széles, mert a gagyitól a tudományosan megalapozottig, az antropomorftól az értelmezhetetlen idegenség szintén kismillió változata van a jelenségnek.
Maradjunk még egy pillanat erejéig Arthur C. Clarknál. A Randevú a Rámával például egy olyan világot épít fel a hengerben, amely biotokból (műlényekből) áll, és arra lehet gyanakodni, hogy a rámai viszonyok legfőbb szervezőelve a triplicitás. A regény – mivel nem erőlteti az idegenség túlértelmezését – lehetővé teszi, hogy elgondolkodjunk egy ilyen találkozás feltételeiről, következményeiről, nem beszélve arról, hogy a földönkívüli intelligencia számos meglepetéssel szolgálhat az „emberi” tényező átértékeléséhez. Hasonló állapítható meg a 2001 Űrodüsszeia című klasszikusról is, melyben a monolit nagyon jól példázza a földönkívüli intelligencia radikális eltérését a földitől. Ez csak példa persze, de a sci-fi legjava nagyon is megfontolandó válaszokat tart készenlétben arra vonatkozóan, hogy miért nem szabad elkényelmesednünk, ha feltesszük az univerzumban betöltött helyzetünkre vonatkozó kérdést. Loeb állításának második felében viszont kétségtelenül van valami, de megfigyelhetünk ezen a téren egy fontos változást. A Földön kívüli élet és intelligencia előfordulásának mérlegelése nemcsak az egyik legizgatóbb tudományos kérdés, hanem az exobolygók felfedezése óta az egyik legdinamikusabban változó területe is a kozmológiának. Olyan interdiszciplináris vállalkozás, amelyben az asztrofizika, a xenobiológia és több más tudományág együttesen próbál hipotéziseket megfogalmazni a tőlünk igen nagy távolságban lévő csillagrendszerekről. Míg néhány évvel ezelőtt A kísérteties csönd, Egyedül vagyunk és ezekhez hasonló címekkel jelentek meg fontos ismeretterjesztő munkák, ma már egyre elfogadottabb álláspont, hogy a világűrben valószínűleg hemzseg(het) az élet. A kérdés itt inkább az, hogy a tudományos körök mire összpontosítanak nagy erőkkel, és ezen a téren Loebnek sikerül kimutatnia néhány defektet, mely elsősorban arra utal, hogy a földönkívüli élet kutatása legalább annyira releváns lenne, mint az extradimenziók vagy a szuperszimmetria kutatása, vagy egyáltalán olyan jelenségek magabiztos feltételezése, melyekről nem rendelkezünk semmiféle bizonyítékkal. Loeb a multiverzumot is ilyennek tartja, a földönkívüli intelligenciát viszont nem, mert a 2007-es észlelés éppen annak bizonyítéka lenne.
Tehát a science fictionön belül – az említett Clarke-regények is ide sorolhatók – számos kiváló mű található, melyekben központi szerepet játszanak különböző földönkívüli tárgyak. De jó néhány olyan példa is említhető ebből a műfajtömbből, amely ezt a tematikát összeköti a Loeb által említett vitapozícióval. Erre Carl Sagan Kapcsolat regényét és a belőle készült filmet hoznánk példaként, mivel a néhai kiváló tudós által írt történet felvonultat jó pár olyan ötletet, melyek a kozmológiai indíttatású sci-fik hivatkozási pontjait képezik: például a világűrbe szándéktalanul vagy szándékosan küldött jel, információátadás csillagrendszerek között, földönkívüliintelligencia-kutatás, illetve tudomány és vallásos hit viszonya. A Kapcsolat főhősnője jeleket fog a Vegáról, melyek műszaki leírásokat tartalmaznak egy gép megépítéséhez. Követhetjük Ellie Arroway útját, akinek a kutatásai lehetővé teszik az észlelést, és végeredményben a történet arról is szól, hogy a konzervatív tudomány belső ellenállása ellenére nagyon is komolyan kellene vennünk a földönkívüli intelligencia felfedezését lehetővé tevő projektek támogatását. Innen nézve Loeb következő állítása szintén izgalmas kettősséget mutat. „Több oka is van annak, hogy a földön kívüli élet utáni kutatás az univerzum más anomáliáinál lényegesen kevesebb figyelmet és intellektuális erőforrást vonzott magához. A gyakran abszurd tudományos-fantasztikus történetek semmiképpen sem használtak az ügynek. Ugyanakkor a csillagászok és asztrofizikusok előítéletei sem – és ezek együttesen nagyon lehűtik a tudósok új nemzedékének érdeklődését.” (121. old.) Ez a helyzet valóban nem túl szívderítő, de érdekes módon éppen bizonyos sci-fik viszik színre ezt a dilemmát, és azok az érdeklődők, akik nincsenek mindennapi kapcsolatban a tudománnyal, ennek köszönhetően látnak azért ebből valamit. A Contact is ilyesmiről szól, amellett, hogy bemutat egy idegen technológiát is. Nyilvánvalóan nem általánosítható a képlet se így, se úgy, hiszen ez nem igaz a sci-fi egészére vonatkozóan, ahogyan viszont az sem igaz, hogy a Loeb által említett probléma szempontjából a sci-fi egyoldalú lenne. A mondat egyébként ellenkező előjellel is megállná a helyét: a tudományos-fantasztikus történetek igen gyakran támogatják szellemileg a Földön kívüli élet utáni kutatást.
A töréspontok elhelyezésével tehát óvatosan kell bánnunk. Ezt nyilván Loeb is tudja, mégis meglehetősen problematikus kapcsolatrendszert vázol fel, amikor a sci-fit kritizálja, ellenben az egzisztencializmust többször is produktív területként említi a tudományra, a pályafutására és a gondolkodásmódjára utalva. Nyilvánvalóan őszinte szöveghelyek ezek, de nem feltétlenül kell maradéktalanul elfogadnunk őket. Az egzisztencialista filozófia volt ugyanis az – nagyon leegyszerűsítve –, amely az idegenséget és az identitást aszimmetrikusként fogta fel, míg az attól eltérő előfeltevésekből kiinduló kortárs identitáselméletek azt hangsúlyozták, hogy – mivel az identitás teremtése egyidejűleg szükségszerűen alteritás teremtését jelenti – a sajátból kizárhatatlan idegenség vagy másság hozzáférhetetlensége nem akadálya, hanem kifejezetten előnyös feltétele a megértésnek. Innen nézve éppen az egzisztencializmus lehet kevésbé alkalmas arra, hogy felkészítsen a nem antropomorf mássággal való találkozásra. Vagy: nem alkalmasabb rá, mint a science fiction, mely utóbbinak olyan változatai is vannak, melyek éppen ezt teszik felismerhetővé. Ugyanakkor a Loeb könyvének egészét átfogó szemlélet messze túlmutat ezen a dilemmán, éppen ezért hiba volna, ha a fentebb kiélezett szituációból – tehát az általam elhelyezett töréspont alapján – azt a következtetést vonnánk le, hogy a Földönkívüli: Egy idegen civilizáció első nyomai című ismeretterjesztő munka elhibázott vagy feledhető volna. Mert ennek éppen az ellenkezője igaz, Loeb vállalkozása remekül megírt, kellően provokatív, ötletgazdag és tudományos szempontból több mint megfontolandó dolgozat és egyben személyes, de mindannyiunkat érintő kalandtörténet. Csak éppen azt gondolom róla első nekifutásra, hogy a fentebb idézett helyeken éppen azokról az olvasókról feledkezik meg, akik nagyon is fogékonyak lehetnek az érveire. Mert sok-sok sci-fi-olvasó álma valósul meg akkor, ha Avi Loebnek igaza van.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
