Érdemes előrebocsátani, hogy különösen az utóbbi két évtizedben több mint figyelemre méltó értekezés jelent meg Horthyról
ám a pártvirgácsoktól tartó média az árnyalásokról nem vett tudomást, és benyalandó magát, nyilván valamiféle hűségnyilatkozatként, a nevetségességig fokozta Horthy sátánizálását. Megtehette, mert a történelmi köztudat 1945 és 1990 között jobbára minden irányú hamisításban alakult ki, s ami a legelképesztőbb, nemcsak a hazai politikai érdekek szerint kellett hamisítania, hanem a kisantant utódállamainak igényei szerint is.
Rögeszmésen visszatérve Ránki vélekedéséhez, eléggé nem hangsúlyozható módon Trianon és következményei kalodázták be Horthy mozgásterét. Ennek a ténynek a húsba vágó súlyosságát még a Horthy iránt tárgyilagosságra törekvő, tisztességes történészek sem hangsúlyozták ki. Ami 1919-ben, 1920-ban a magyarságra szakadt, azt aligha bírta volna elviselni más náció. 1964-ig a Szépirodalmi Kiadóban voltam lektor, s szerkesztettem volna Passuth László önéletírását, amelyben megírta: a visszavonuló románok az összes (!) mozdonyt magukkal zabrálták, és a megcsonkított ország itt maradt vontatóeszköz nélkül. Ez látszólag apró epizód, de képzeljék csak el, ha az egész országban megszűnne a közlekedés, a szállítás. Ezt azonban nem engedték kinyomatni, s már nem is tudom, mi lett ennek a kéziratnak a sorsa. Tehát a velünk szemben mindmáig gonoszul viselkedő román sovinizmust nekünk, magyaroknak kellett védelmeznünk ama időkben, amikor is „ötvenhatos ellenforradalmár” jelszóval magyarok ezreit hurcolták vagy kínozták meg erdélyi börtönöktől a Duna-deltáig.
Trianon. A sokat emlegetett rabló béke, de aminek a valódi és tragikus jelentőségét máig nem fogjuk föl a maga teljességében, mert ha fölfognánk, az a kormányzóról alkotott portrét is hitelesebbé árnyalná.
Vegyük végre tudomásul: a négy istencsapása Nyugatról jött hozzánk. Mindenekelőtt a bolseviko-kommunizmus kis kerülővel, Oroszországon keresztül. A második, a nácizmus már direktben. A harmadik, a neoliberalizmus, most van megbukófélben. Élettől és valóságtól elszakadt dogmatizmusa viszi a sírba. Mindenekelőtt azonban az ezeket megelőző, a 19. században fölerősödött és ugyancsak Nyugatról jött mozgalomról, az antiszemitizmusról szükséges megemlékeznem. Az első jelentős, zsidó pogromnak is nevezhető megmozdulás Magyarországon 1689-ben Buda visszafoglalásakor zajlott. A fölszabadítók csapataiban hadakozó vallon zsoldosok között elterjedt a hír, hogy a budai várban élő zsidók lenyelték aranyaikat, ezért akit csak elértek, fölvágták a hasát. A várandós anyákét is. Tehát az első történelmi antiszemita öldöklés kifejezetten anyagi érdekekért, és külföldiek által végrehajtva zajlott. A második hullám a 19. század nyolcvanas éveiben, amikor Istóczy Győző antiszemita pártja 17 mandátumával parlamenti tényező lett, de amikor kiderült, hogy legnépszerűbb tagja, Verhovai Gyula szélhámos sikkasztó, a párt elenyészett. A harmadik számottevő antiszemita hullám 1920 körül, tehát a Tanácsköztársaság idején gerjedt föl, és a fehérterror idején tetőzött. Ezt is szeretik Horthyra kenni, ám a kérdéshez korlátozottan viszonyulók nem értik: a régi vágású, kiegyezés kori kisnemesi-kispolgári úri erkölcs nem tűrt meg efféle indulatokat, „rangján, méltóságán alulinak” tartotta. Pontosan érzékeltem ezt: a kecskeméti paraszt-polgár és értelmiségi-kereskedői összetételű középosztály sem tolerálta az antiszemitizmust, az orgoványi eseményeket sem, a tiszti különítményesektől is undorodott, ahogyan később Horthy is – amikor már megerősödött – kizárta tisztikarából a szélsőséges, nyilas elemeket. Előrebocsátom, hogy Horthy és korszaka megítélésében a legfőbb tévedés a homogenizálás. Minden téren. A helyes árnyalás a történelemírás kulcskérdése – volna.
(Folytatjuk.)
Szalay Károly – www.demokrata.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
