Államalapítási ünnepünk alkalmából "végre" közintézményeinkre is kikerültek a szivárványos felmosórongyok, jelezvén: többé már nincs olyan szentség – legyen szó akár az állam szolgálatában álló középületeinkről, vagy éppen világunk olyan szakrális jelentőségű fundamentumáról, mint amilyen a nemzet, család, házasság – ami társadalmi intézmények és természettől ihletett organikus szociális struktúrák korábban a világ állandóságának megtestesítői voltak. Így kerül a tolerancia jegyében megfertőzésre minden, ami a régi világ hozománya, kiemelten, ha az eredendően is egy felsőbb hatalomtól ihletett.
A közintézmények toleranciakompatibilissé tétele nem az első, és sajnos nem is az utolsó stáció a megrontások hosszú sorában, noha kétségkívül meglehetősen gusztustalan időzítést kapott a fajtalan aktus, hogy pont az államalapítás havában találták időszerűnek a végbél rendellenes felhasználásának hívei középületeink megbecstelenítését. Olyan ez, mintha a fehérbe öltözött menyasszonyt pont a házassága napján becstelenítené meg néhány BLM-tag, és tenné mindezt az elfogadás, megértés, tolerancia mázába csomagolva.
Nincs menekvés, hiszen toleránsék étvágyának láthatóan semmi nem szabhat határt. Esznek, isznak, jót mulatnak, addig zabálnak, híznak, terjeszkednek, vígan hemperegnek saját salakjukban, gyermeki lelkesedéssel kutakodnak egymás valagában, míg végül elérik a teremtett világ tűrőképességének határait, hogy aztán szétfeszítve azt rácsodálkozzanak: az egónál nagyobb egység magának a világnak a természete, ami nem ismeri el a terméketlen vákuumot, és mindig igyekszik felülmúlni a holt anyagot, hiszen csak a növekedésben érdekelt. Mindig több akar lenni, ezért hát olyan létezést hív életre, aminek a tagjai a termékenység által is a rendszer stabilitását szolgálják. A biológiai többlet így mindig az életre nyit kaput, a holt anyag pedig a sivár terméketlenségével az őskáoszt idézi meg.
Márpedig egy ilyen rendszerben, ami az életből táplálkozva folyamatos növekedésre van predesztinálva, viszonylag könnyű értelmezni, miért is bír szakrális eredővel a házasság/család/nemzet intézménye, ahogyan annak a megértéséhez sem kell külön diploma, miért kötődik ezer szállal a holt anyag, illetve a sátáni káosz világához az olyan inger, aminek a célja a rendellenes szexuális kielégülésen túl az önmagunk fajtalan bűneinek piedesztálra emelése.
A XXI. század talán minden más századon túlmutatva vált az ego és a testi vágyak diadalának elhordozójává, ahol az ember többé már nem hajlandó megtörni a térdét holmi szélesebb érvényű természeti törvények és morális igazságok előtt. A XXI. században az ego határozza meg a létezést, nem pedig a létezés készteti alázatra a féktelen szexuális ingereket elhordozó fajtalan néptömegeket. Persze botorság lenne azt állítani, hogy a XXI. századi ego elhordozója kizárólagosan a homoszexuális aktusban testet öltő vágy lenne, hiszen a modern ember folyamatosan töri át az erkölcsi gátakat, és nem áll meg a kutyával, macskával, lóval, gyerekekkel való fajtalan aktusnál, többet követel magának még az egyszerű vírus, saját hordozóját elpusztítani igyekvő akarnokságánál is. Nem elégszik meg a test felzabálásával, a lelket is akarja, amin keresztül ajtót remél Isten trónusához, hogy a teremtő előtt pöffeszkedve mutassa meg: ímhol, a fajtalanságon keresztül is vezet út a teremtő Istenhez.
Pedig nem vezet! A rendszer önműködő, de a fenntartásához fékek (erkölcsi gátak) sokasága szükségeltetik, amik garantálják az integritást, és biztosítják a növekedést. Az állandó születés és folytonos növekedés feltétele pedig, hogy a rendszer kizárja magából az olyan elemeket, amik visszarántanák a terméketlen, holt anyag állapotába. (Talán nem is véletlenül nevezzük homokosoknak az ilyen fajtalan aktus gyakorlóit, hiszen a homok a terméketlenség, szárazság szimbóluma.)
A világ egy része a bűnbeesés által megfertőztetett, így az addig hibátlan létező organikus képletében helyett kapott egy életidegen elem, ami minden generációban önmagát megsokszorozva hozza közelebb az elkerülhetetlen véget. A hibát nem lehet kiiktatni, mert a teremtés kezdetén lett része az egésznek, mivel pedig integráns része a valóságnak, lehetetlenség tőle elvonatkoztatni. Az ember természetének örökös (örökölt) része a bűn! Ezért van az Isten, aki egy külső viszonyítási pont, távol az emberi faj tér és időérzékelésén túl, egy olyan metafizikai térben, aminek viszont nem része a világunk immoralitásból fakadó kettőssége. Isten személye úgy viszonyul a mi szűkre szabott háromdimenziós valóságunkhoz, ahogy a társadalmi normák viszonyulnak az emberhez. A norma az egyén felett áll, korlátozza ugyan a mozgásterünket, de védelemben is részesít minket. Sajátossága azonban a képlékenység, amit a tömeg koronként képes gyúrni, alakítani, saját bűnös vágyaihoz igazítani. Kell tehát egy állandó Istenkép, aki saját személyében nem fertőztetett meg, akinek nem része a bűn, és aki ezért a lehető legstabilabb – téren és időn kívül és felül álló – viszonyítási pontjául szolgálhat minden más létezőnek.
Ha az Isten az élet, amiből az önmagát folyamatosan megsokszorozni kívánó vágy származik, akkor a sátánnak is van olyan érzelmi dimenziója, ami életellenes vágyak formájában ölt testet az emberben. Halálvágy, önzés, depresszió, magány, az egónak gátat szabó természeti törvényszerűségek lerombolása, féktelen kéjvágy a pedofília és homoszexualitás megélésére.
Mivel pedig a homoszexualitás a legjellemzőbb tulajdonságával, tehát a terméketlenségével rántja vissza a holt anyag ürességébe a folyton terjeszkedni akaró létezőt, eleve nem lehet közössége az Istennel sem.
De hogyan jelent meg a bűn egy olyan rendszerben, amit elvben egy abszolút tökéletes lény hívott életre? Egyáltalán miért létezik homoszexualitás, ha egyszer az Isten vágya az olyan önmagát folyton megtermékenyítő létezés fenntartása, ami sosem regresszál vissza a holt anyagba, de az élet burjánzása által mindig megújítja saját síkját?
Egy tökéletes rendszernek valóban nem része a bűn, de nem része az erény sem! Ahhoz, hogy Isten kinyilvánítsa magát, hogy kinyilatkoztassa nekünk saját tökéletességét, hogy mindenkori viszonyítási alapul szolgálhasson a fajtánknak, el kellett ültetnie a világban a tökéletlenséget, majd pedig arról le kellett választania önmagát. Az ember feladata pedig, hogy mindig vágyjon erre a tökéletességre, igyekezetében pedig mutatkozzon meg az Isten iránti szeretete és alázata. Az erény márpedig csak ott mutatkozik meg, ahol van fertő is. Gyógyulni csak ott lehet, ahol korábban már felütötte fejét a betegség.
A XXI. századi tolerancia valójában nem erény, hanem a szembenézés és önvizsgálat teljes hiányának lenyomata. A bűneink elrejtésére, azok kimagyarázására szolgáló vágy, ami az önvizsgálat helyett fals büszkeséggel ver minket. Mondják, hogy a homoszexualitás nem választás kérdése. Sok más tulajdonságunk is van, amik nem képezték választásunk tárgyát, mégsem tesznek minket büszkévé. De nem attól ember az ember, hogy önmaga határait megalkuvás nélkül feszegetve, saját természetének ellene feszülve vágyik elmozdulni a több irányába? Nem erre hív el minket Krisztus? Tagadjuk meg önmagunkat, hogy többek legyünk önmagunknál! Ne azon vitázzunk, hogy a szexualitás képezheti e választásunk tárgyát, mert az ilyen vita az egyéni preferenciák szintjére rántja le a sokkal nagyobb érvénnyel bíró krisztusi igazságot.
Egy normális érzelmi világgal bíró ember kategóriákba sorolja vágyait, közöttük fontossági sorrendet állít fel, majd a kategóriákhoz valamilyen értékmérőt rendel. A viszonyítási alap lehet az egyébként koronként változó társadalmi norma, ezért hát sokkal jobban tesszük, ha univerzálisabb, a mindenkori létezést meghatározó együtthatók mentén vizsgáljuk saját természetünket. Én azt látom, hogy a homoszexuálisok csak egy szűrőt használnak, mégpedig az önmagával mindig megengedő ego szűrőjét. Ez a szűrő a tolerancia jegyében minden olyan ingert kirekeszt, ami önvizsgálatra szólít fel. Kijelenthető tehát, hogy a manapság oly általános tolerancia-dicshimnusz valójában a Krisztusnak való megfelelés legnagyobb gátja, ami az elhívásra mindig süketté tesz, miközben a fals büszkeség érzésével zár egy olyan világba, amivel megfoszt minket a önvizsgálat időnkénti szükségszerűségétől. A lehetőségét is elveszi annak, hogy született természetünknél többé váljunk. Pedig ez a Krisztus üzenete! Ebben van az elhívás lényege! Többé válni annál, mint amit születésünk pillanatában őseinktől megörököltünk, és amit életünkben teherként kényszerűen elhordozunk. Krisztus kardot hozott, amit saját magunk ellen kell fordítanunk. Hadakoznunk kell őseinktől örökölt bűnös természetünkkel, meg kell sebeznünk, halálra kell ítélnünk emberi valónkat, hogy Krisztus üzenete utat találjon magának lelkünk azon részébe, ami nem a koronként változó társadalmi normákhoz méri magát, hanem az Isten valóságához.
A szivárványos rongyban ölt testet Krisztus teljes meg nem értése. Az elhívás, önvizsgálat, bűnbánat, a többé válás természetes igenlésének elutasítása és megtagadása. A homoszexuális "zászló" kitűzésében egy dolog világosan realizálódik: a tolerancia jegyében itt embertömegek váltak meghasonlottá. Nem értik, miért hozott kardot Krisztus, arról pedig fogalmuk sincs, ezzel a pengével miért önmagukat kellene elsőként megsebezniük. Krisztus nem toleráns a bűnnel szemben, de türelmes és segítőkész az olyan küzdelemben, ami saját természetünk megváltoztatására irányul! Azonban súlyos ítéletet hoz azok ellen, akik restek a változásra és süketek az igazság szavára.
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
