A Vigilia folyóirat közösségi oldalának március 13-i bejegyzésében Thomas Merton trappista szerzetes, lelkiségi író és költő nagyböjti naplóbejegyzéseiből idéz.
A régi és az új.
A régi embernek minden régi – már mindent látott, vagy legalábbis azt hiszi. Már semmilyen új dologban nem reménykedik. Az a régi van tetszésére, amihez ragaszkodik, és bár retteg attól, hogy elveszíti, nem teszi boldoggá. Ezért hát maga is megmarad réginek, és nem változik. Semmiféle újdonságra nem nyitott. Élete egy helyben toporog, és hiábavaló. Persze lehet, hogy sok nyüzsgésben vesz részt – de csak olyan változásokat akar, amelyek nem idéznek elő valódi változást. „Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad.”
Az új ember számára minden új. Még a régi is átalakul a Szentlélekben, és mindig újnak mutatkozik. Az ilyen ember nem ragaszkodik semmihez. Nem reménykedik semmiben, ami már elmúlt.
Az új ember ott is valóságos életet vesz észre, ahol a test szeme nem lát semmit, ott, ahol éppen abban a pillanatban születik meg, amikor észreveszi. És ahol nem is létezne (legalábbis számára), ha nem látná meg.
A régi ember élet híján él. A halálban él, és ahhoz ragaszkodik, ami már meghalt, mégpedig azért halt meg, mert ragaszkodik hozzá. Mégis megőrül a változásért, mintha a halál kötelékeivel küzdene. A küzdelmei azonban szánalmasak, és nem tudják helyettesíteni az életet.
Ezen gondolkodtam ma szentáldozás után, mert hirtelen beláttam, hogy már régóta elvesztettem azt a reményt, hogy bármi újban lehet még részem. Micsoda ostobaság, hiszen szüntelenül újdonság vesz körül minket!
1959. március 18.
Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Fotó: Merényi Zita (kezdőkép); Vigilia (portré)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
