Pető Andrea, a genderizmus honi nagyasszonya, (ha és amennyiben az asszony kifejezés nem sértő számára) beszédet mondott a Nagy Imre Társaság koszorúzási ünnepségén, melyet aztán a Mérce nevezetű neokommunista kiadvány is közölt. Úgy vélem, nem mehetünk el szó nélkül a beszéd tartalma mellett.
Mielőtt belebonyolódnánk a szöveg megbeszélésébe, le kell szögeznünk egy alapvetést, melyet szem előtt kell tartanunk Rajk munkásságának tárgyalásánál. Rajk egy aljas, hazaáruló, véres kezű, kommunista tömeggyilkos volt. Mikor elvtársai a nyakára hurkolták a kötelet, annak minden szálát halottak keze sodorta, akiket ő gyilkolt és gyilkoltatott meg. És segítettek az élők is, akiket megnyomorított, kirabolt, tönkretett. Kivégzése – bár nem azért végezték ki, amit elkövetett – megérdemelt volt és remélem, a pokol legmélyebb bugyraiban szenved majd az örökkévalóságig. Halála örömhír volt az ország számára, reményt adott, hiszen „Már gyilkolják egymást!” mondogatták örömmel. Nem volt mártír, a rablóbandák szokásos belső hatalmi harca végzett vele. Akiket legyilkoltatott, azok voltak a mártírok.
Pető írása izzadságszagú és suta kísérlet Rajk és a CEU ügyének összekapcsolására. Az egyetlen és igencsak gyenge, aktuális szál Rajk és a CEU között, hogy a CEU ünnepségén Rajk Judit (Rajk fiának özvegye) elénekelte Bartók Béla Elindultam szép hazámból című dalát. Hogy aztán a CEU-nak mennyiben szép hazája Magyarország, azt döntse el mindenki maga. Az összekapcsolás már csak azért is érdekes, mert az idősebb Rajk László, ha élne és módjában állna, minden bizonnyal halomra lövetné a CEU tanári karát és hallgatóit is. Közismert anekdota, hogy a Rajk-temetésen az egyik kommunista a másikhoz fordul és a tömeget elnézve, azt mondja: „Ha Laci élne, most közénk lövetne!”
Pető aztán felvázolja Rajk és családja tanulságos történetét. Itt rögtön tesz is egy érdekes kijelentést: „Rajk család férfi tagjai szükségszerűen sodródtak a harmincas években a radikalizmus felé, szembe szállva a Horthy-rendszer poros és nagy társadalmi egyenlőtlenségektől terhelt világával.” Sajnos azt nem fejti ki, hogy miért volt ez „szükségszerű”? A magyarok, néhány tucat kommunista uszítón és a nyilas csőcseléken kívül, nem fordultak a „rendszer” ellen. Horthy – mint minden normális ember – egyaránt utálta az egy tőről fakadó jobb- és baloldali szélsőségeket és az ország döntő többsége egyetértett vele.
Aztán folytatja azzal a különös megjegyzéssel, hogy Rajk a „spanyol polgárháború hőse”. A kommunista Rajk nem volt hős, mert a spanyol polgárháborúban mindkét oldal bestiális kegyetlenkedéseket hajtott végre, a hősiességnek akár az árnyéka nélkül is. A spanyol baloldal – előrevetítve Rajk későbbi sorsát – még egymást is gyilkolta, olyannyira, hogy a két meggyőződéses kommunista, Orwell és Koestler is örökre kiábrándult az eszméből. Jellemző módon már Spanyolországban is mindenféle intrikák szövődtek az ottani magyar kommunista gazemberek között, melyekbe Rajk is jócskán belekeveredett. Gerőről, „Pablo elvtársról” tudjuk, hogy ő személyesen és ügybuzgóan részt vett a barcelonai tömeggyilkosságokban. Nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy Rajk sem volt vétlen az ügyben.
Innen rátér a jeles szerzőnő Rajk feleségének magasztalására. Földi Júlia úgy kerül kapcsolatba Rajkkal, hogy – mint írja – „a szokásoknak és a konspirációs szabályoknak megfelelően kiosztanak neki egy elvtársnőt”, jelesül Földi Júliát. Pikáns dolog, hogy a harcos feminista Pető teljes természetességgel, mintegy magától értődő dologról ír erről a „kiosztásról”, ami nyilván a fontos elvtárs testi-lelki jólétét szolgálta.
Földi Júlia – már mint egy fontos elvtárs felesége – elviselhetetlen perszóna volt. Lekezelően, a homo novus parvenü gőgjével bánik munkatársaival a Magyar Nők Demokratikus Szövetségében. (A nemzetközi nőmozgalom a Sztálin által gründolt kriptokommunista szervezetek közé tartozott, fő célja a nyugat „fellazítása” és a kommunista hírszerzés támogatása volt.) Munkatársai többször is boldogan vallottak ellene, amint lehet, mert – teljes joggal – gyűlölték.
Egyébként ő maga is – Pető beállításában a meg nem alkuvó kommunista Antigoné – a férje ellen vall a per során, szép példáját adva a boldog kommunista családi idillnek. Persze tekinthetjük ezt családi szokásnak is, hiszen Rajk meg a nyilasok előtt tesz terhelő vallomást a feleségére. Rajk rehabilitálása után újra a legmagasabb kommunista körökben forgott, immár a romantikus csengésű Györk Istvánné néven, aminek ékes bizonyítéka, hogy Nagy Imrével együtt menekül a jugoszláv követségre, majd Snagovba is velük tart.
Végül szép jövedelemmel és kártérítéssel besimul annak a Kádárnak rendszerébe, aki verette és kivégeztette a férjét. Felneveli gyermekét az ifjú Rajk Lászlót, aki tehetségtelen építészként és SZDSZ-es nagyágyúként, haláláig még nagyon sokat árt az országnak. Lövetni szerencsére már nem volt módja, bár a taxis-blokáddal megpróbálnak egy jó kis polgárháborút kirobbantani. Végezetül a pufajkás Horn vezette kommunistákkal szövetségben árt, ahol tud.
Íme, egy gyönyörű család. Soha semmit nem adtak az országnak, csak elvettek tőle. Aljasok voltak, egymást is elárulók, Adyt parafrazeálva, kommunistának és magyarnak egyként rongyok. Petőnek ők láthatóan példaképek, akik megelőlegezték a CEU szellemiségét. Similis simili gaudet.
Maczkó Ú. Róbert
filozófus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
