Idén is megemlékezett a pozsonyi sortűz áldozatairól a Csemadok Pozsony – Óvárosi Alapszervezete a csalogányvölgyi temetőben.
A történelembe a pozsonyi sortűz néven bekerült eseményre 1919. február 12-én került sor, amikor a csehszlovák legionáriusok Pozsonyban a Vásárcsarnok épülete előtt tüntető több mint tízezres tömegbe lőttek. Bár a népgyűlés megtartását a város olasz katonai parancsnoka, Barreca ezredes engedélyezte, a tiltakozó akción elszabadult a pokol, és a legionáriusok ártatlan embereket öltek meg. A sortűz kilenc halálos áldozatot követelt, huszonhárman súlyosan megsebesültek, több mint százan pedig könnyebb sérüléseket szenvedtek. Néhány nappal az eset után történt még egy haláleset, amikor is az egyik cseh legionárius lelőtt egy középiskolás diákot.
A Csemadok – Óvárosi Alapszervezete 2006 óta hagyományosan minden évben megemlékezik az áldozatokról a csalogányvölgyi síremléknél. „Annak a véres szerdai napnak az évfordulójára emlékezünk, amikor Pozsony lakossága egy tiltakozó gyűlésen vett volna részt a csehszlovák megszállás ellen tiltakozva, amit akkor még ideiglenesnek tekintettek. 1919. január elsején jöttek be ugyanis a csehszlovák csapatok Pozsonyba, ebbe az akkoriban sokszínű városba, ahol németek, magyarok, szlovákok és más nációk éltek békésen.
A lakosság azonban nem akart lemondani a szabadságról, nem akarta megváltoztatni a társadalmi kötődéseit, amit a megszálló csehszlovák csapatoknak tiltakozás és különböző más formában adtak a tudtára”
– mondta a megemlékezésen Brogyányi Mihály helytörténész-idegenvezető, aki évek óta egyik főszervezője a megemlékezésnek.
A lakosság nem kívánta az elszakadást
Az előzmények közé tartozott, hogy a csehszlovák kormány Szlovákia igazgatásával megbízott teljhatalmú minisztériuma Vavro Šrobárral az élen ünnepélyes külsőségek közepette Zsolnáról Pozsonyba költözött. A szlovák kormányt azonban az emberek nem fogadták nagy lelkesedéssel, a német és magyar nyelvű lakosság inkább a házaiba húzódott, a munkások és a közalkalmazottak pedig általános sztrájkba kezdtek.
Brogyányi Mihály szerint február 12-e volt az a pont, amikor eldőlt, hogy az új hatóságok nem fognak kesztyűs kézzel bánni az őslakosokkal, mert a város magyar, német, sőt szlovák ajkú lakossága sem kívánta az elszakadást akkoriban az új államtól – nemzetiségtől, vallástól, nyelvtől függetlenül. A pozsonyi bevonulásra válaszul, az első komolyabb összefogást február első napjaiban a vasutassztrájk jelentette, amelyet a pozsonyi szociáldemokraták szerveztek.
„Ugyancsak hozzájuk köthető az a tüntetés is, amely február 12-én az akkori Vásár téren, a mai Bársonyos Forradalom terén zajlott, ahol annyiféle esemény zajlott és annyiféle megemlékezést tartanak,
csak éppen arról nem emlékezik meg ott soha senki, hogy Pozsony békés, fegyvertelen civil lakosságát, tehát nem valamiféle fegyvereseket, partizánokat, erőszakoskodókat, hanem békés tüntető polgárokat, akik ki akarták nyilvánítani a véleményüket, a Csehszlovák Légió géppuska sortűzzel hajtott szét”
– mondta Brogyányi Mihály, hozzátéve, ezek az események azóta sem túl publikusak, nem beszélnek róla.
„Több mint 100 sebesültje volt a vérengzésnek és kilenc halottja, akiket a Duna utcán, a hajdani Munkás Házban ravataloztak fel, az ún. Petőfi csarnokban, és hatalmas, több tízezres tömeg kísérte őket nyughelyükre, a virágvölgyi temetőbe, de ott sem nyugodhattak sokáig, a temetőt ugyanis felszámolták. Csodának csodája, hogy ez az emlékmű átkerülhetett ide, a Csalogányvölgyi temetőbe” – ecsetelte a helytörténész.
Sokáig nem lehetett beszélni sem róla
Bár a véres eseményekről sem a résztvevők, sem a Csehszlovák Légió nem beszélt, teljesen eltussolni azt nem lehetett, mondta Brogyányi. „1919 a munkásmozgalmi megmozdulások éve volt, s ez a véres esemény is annak lett beállítva, ami részben igaz is, hiszen Pozsonyban akkoriban a városvezetés a munkások oldalán állt, a megmozdulás résztvevői pedig egyszerű emberek, kézművesek, munkások voltak, nem politikusok, nem katonák, csendőrök vagy fegyveres alakulatok, hanem békés polgárok” – mondta, hozzátéve, ezt a megmozdulást is a szociáldemokrata párt szervezte, az embereknek pedig több követelésük volt a bérekkel vagy a munkaidővel kapcsolatban is.
Pozsonynak ez a nap pecsételte meg a sorsát, mert ezt követően nagyon kemény intézkedések történtek itt. Az akkori eseményért, amit magyar provokációnak véltek, de sok minden más miatt is a magyarokat tették felelőssé.
„Erre hivatkozva került sor a magyar hivatalnokok gyorsított elbocsátására, ami abban az időben már egyébként is zajlott, és a csehszlovák hatóságok a korábbihoz képest sokkal komolyabb politikai fellépésére, gondoljunk csak az Erzsébet Tudományegyetem megszüntetésére, a pozsonyi magyar iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására, rengeteg magyar tanító és hivatalnok elbocsátására, majd 1920 után a deportálásukra” – mondta a helytörténész, hozzátéve, ezért is fontos, hogy évről évre összejöjjünk ennél a síremléknél, és emlékezzünk az áldozatokra.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
