„A popszakmában sok minden fontosabb, mint a zene…” Mellár Dávid2026. 08. 06., cs – 16:19
Augusztus 5-én, szerdán, a nyár legmélyén Magyarország egyik legrégebbi kikötővárosába, Esztergomba látogattunk, a Sportkülsőbe. Mit vártunk oda? Dalokat és szövegeléseket a Heaven Street Seven dalszerző-énekes-gitáros frontemberének első novelláskötete nyomán. Szűcs Krisztiánnal Szénégető Richárd podcaster, újságíró beszélgetett. Kánonról, kamara-, komoly- és könnyűzenéről. Kompozíciókról, koncertekről. Könyvekről, kiadványokról, kötetekről. Kötetlenül.
Várós volt. A városról szóló fejezeteknél leragadtunk. Esztergomnál, a soha el nem múló szerelemnél.
Itt született meg „A” zenekar (HS7). Vagy harminc esztendővel ezelőtt. Itt léptek fel legelőször, a sokat lát(tat)ott Sörgödörben, a Quimby előtt, melynek dobosa alig hét órát késett.
A Bëlga meg a Kulacsban, szóval Szűcs leszűrte: „Gyerekek, itt oda kell figyelni!”
S mi lesben ültünk, hisz’ komoly hatással volt ránk a számos együttes, formáció és projekt (Babyface, Budapest Bár, Neo, Yonderboi, Rájátszás, The Twist, NAZA, Szűcs-inger, Másnap, Voice of the Age, Rühös Foxi, The Church, The Unbending Trees…) egykori vagy jelenlegi tagja, haveri zenekarok méltán felosztott és -oszlott felelőse, aki nem emlékezett arra, hogy mire kéne emlékeznie. És legutóbb tizenplusz éve zenélt itt, amikor még tavasz volt, vagy nyár, vagy nyár, vagy nyár. Mint most, a gatyarohasztó melegben.
Az Utazás a kegyetlenbe című novelláskötetének egyfajta „irodalmi feelingje” lehet. Időtlen időutazás. Kis riportok a nagyvilágból. Kicsi(t) korrajz a kilencvenes évekből. Megélt élethelyzetekkel. Nem a zenéről akart szólni. Inkább egy ember életéről, melynek fontos rész(let)e a zene. Noha a popszakmában sok minden fontosabb… A címe kissé debil. Jól mutatja a szerző vonzódását az abszurdhoz. És egy HS7-dalra rímel. Reflektál. Szembe-, fülbe (s)ül. S hogy a szóba szedett sztorik működnek-e leírva? Erre az ő saját minőségű biztosítása a garancia, így talán az is olvashatja, aki gyűlöli őt. Vagy a gyűjteményét. Ha (fóliázás helyett) címkéket aggatnánk rá, talán a „zenei könyv” lenne a sokadik. Nem történelmi igényű, nem is magyarázós, hiszen „nem is jó, ha mindent szájba rágnak” – egészítette ki az elhangzottakat az egyik alig tizenegy éves rajongó. S noha a befogadók mennyiségének van egy határa, a félresikerült mondatok megbocsátása már (nem) az ő dolguk.
Az elbeszélt elbeszélések magukra leltek nála. Nem attól lettek szépek, amitől bizsereg a szív, hanem attól, ami szúr. Ami döf. Mint ő. Az a néhány ember, aki ő volt. Lett. Maga. Néha ő sem tudja pontosan, mi ez, csak a kényszert érzi, ami a helyes irányba tereli, terelgeti.
Szűcs Krisztiánt mint írót? Ezt még ízlelgetné. Nem, talán nem, noha az érvelése kikezdhetetlen volt: „jobb nem íróként jót írni, mint…” Meg aztán: saját dalszövegekről firkálni? Egyébként sem arról híres, hogy elégedett, noha a folytatás(a)? Félő, hogy igen. Lesz. Lesznek. Mint a keresetlen ikerpárok. Valamennyire korosztályosak, de mindenkit megszólaltatók. Bizonyos kor felett érezhetők.
A cselekvő, kölcsönös, oda-vissza működő, párbeszédes, részvételen alapuló, többoldalú társalgás (tanácskozás?) finomkodást félretevő felkéréssé, bárdolatlan beidézéssé bonyolódott, amin persze jót nevettünk, hiszen „csak kéne jönni…” A joviális jelenlévők már azt is tudták, hova. A helyszín: Szenttamás! Vagy a várhoz. Ahhoz. Alá. A tövébe, ott szebb a háttér! S ha nem lenne rá ideje, majd szabotálják, hogy legyen.
A szövegelés a szöveges szerzeményektől a hanglemezekig húzódott, azok határidején és -mezsgyéjén át. Helyismerettel minden a helyére került. Ricsi részéről ennyi volt, Krisz részéről még nem. A zenéjéből nem tűnt el a fény, hiába ment lejjebb a nap. S ha már elsüllyedt, olyan édes lett benne az álom. Táncolhattunk. Jött is a felszólítás: „POGÓ!” Majd melegítésként megjegyezte: „Eljátszunk néhány Első Emelet-dalt, ahogy kértétek.” Ráhangolt minket, noha „a hangolás egy sznob dolog.” A többi tag hátba támadása. Akárcsak a próba. Ám ez a krézi krapek most egymagában állt ki elénk, és hagyta, hogy a dalok dolgozzanak rajta. S abból a tizennégy karátos koncertből sok minden kikívánkozott. Búcsúdala a szólóprojektjének része volt, „nem annyira vidám, de majdnem.” Az apjáról. A felemás kapcsolatukról. A többit „tudja a Halál.” Meg a Kaszás.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
