Ezért a zavar most, ezért az infantilizmus, és ezért van az, hogy az egyes tagországok lokális elitjei a teljes összeomlástól tartva, nem várva a „központi utasításokra”, saját lokális (esetleg regionális) hatáskörben cselekedni kezdtek. És ez a cselekvés-sor egyetlen pillanat alatt romba döntötte az európai integráció legitimitását.
Egy kontinentális csúcsszervezet első számú vezetője 50 másodperces infantilis videóval kézmosásra oktatja félmilliárd alattvalóját… Bogár László közgazdász professzort kérdezte a Présház.
– Professzor úr, egy kontinentális csúcsszervezet korábbi vezetőjéről kiderült, hogy súlyos alkoholista, mégis az ezt ábrázoló videók nyilvánosságra kerülése után még mintegy két évig hatalmon maradhatott. Most ugyanezen szervezet új vezetőjéről kiderült, hogy infantilis videókkal szeretné helyettesíteni a politikusi cselekvést. Mi magyarok tagjai vagyunk ennek a kontinentális szervezetnek. A vészhelyzetben hogyan védekezhetünk a csúcspolitikusi infantilizmus végzetes rizikói ellen?
– A kérdés megválaszolásához kicsit mélyebbre kell ereszkednünk a minket körülvevő lét megértésében. Az élet felszínén, mint ebben a példában is, mindig jelenségekkel találkozunk. Ami azonban igazán kellene, hogy érdekeljen minket, az a jelenségek mögött (alatt, felett, mellett) elrejtőző lényeg. Az a lényeg, ami persze egy elvont létező, definíciója éppen ezért mindig bizonytalan, de megismerése a szó szoros értelmében létfontosságú számunkra. Az emberi életnek ugyanis önmagában sem célja, sem értelme nincs. Értelmet és célt kizárólag az adhat neki, hogy életünket a létmegértésnek, és az így megértett létbe való belehelyezkedésnek szenteljük. A tételes vallások ezt általában üdvözülésként értelmezik. A magyar nyelvbe az üdv vagy régiesen idv, a görög id gyökből került át, ami azt jelenti, önmaga. Ebből származnak az identitás, az ideális, az ideológia, de meglepő módon még az idő szavunk is. Az üdvösség tehát az önmagunk szellemi lényegének a felismerését, az e lényeggel történő azonosulásra való hajlandóságunkat jelenti, sors-vállalást, mondhatnánk, amit csakis az emberi léten túlmutató transzcendens létezőként értelmezhetünk. Az ezen az úton járáshoz azonban türelemre, szelídségre és alázatra van szükség, ami viszont nincs. Bennem sincs, sajnos, de most különösen a járvány okozta kényszerű bezártság és látszólagos tétlenség azért nagy „tanítónak” bizonyul, és az ember szép lassan sok mindenre rájön. A lét lényegének a megértésére való törekvés azért elkerülhetetlen, mert enélkül nincs esélyünk a létbe való harmonikus beilleszkedésre, életünk így csak szenvedés magunknak és másoknak is, még akkor is ha ezt hisztérikus hedonizmusnak álcázzuk, sőt akkor különösen. Vagyis az id szógyökre visszatérve egy pillanatra, akkor idétlenek leszünk, mert akinek nincs id-je, az csak össze-vissza kóvályog a létezésben. Ezt azért szeretném előre bocsátani, mert most hajlamosak vagyunk mindnyájan úgy átélni ezt a helyzetet, hogy majdcsak elmúlik ez a járvány, és akkor helyreáll a régi, megszokott rend. Bár ez egészen logikusnak látszik, ám nincs ennél veszélyesebb önámítás. Egyrészt azért, mert amit rendnek láttunk eddig világunkban, az egy pusztító káoszt eltakarni hivatott lepel, másrészt, ha akarnánk se lenne már oda visszatérés. És egész egyszerűen azért nincs, mert az a rend maga illant el egyetlen pillanat alatt, így nincs, vagyis inkább nem lesz már hová visszatérnünk. KoronApokalipszis zajlik, mondhatnánk, vagyis a vírus lerántotta a leplet (ezt jelenti a görög apokalipszis szó) és azt már, ha akarnánk se tudnánk oda visszatenni.
Apokalipszis – Dürer metszetén
Az Európai Unió, mert erre utal a kérdés, apologetikus önbemutatása során évtizedek óta azt sugallja, hogy itt egy, a liberális demokráciát minden elemében mintaszerűen megvalósító szerveződésről van szó. Egy olyan szerveződésről, amelynek jól beazonosítható lényege, önmagával való azonossága (identitása) van, és ezt az identitást nyílt, őszinte és emberséges párbeszéd keretében folyamatosan kész újra-alkotni az idők során. Amelynek éppen ebből adódóan fennkölt alapértékei vannak, és ezekre bízvást építhet minden benne részt vállaló emberi közösség. Nos, az nagyjából eddig is sejthető volt, hogy mindez csak egy meglehetősen átlátszó és ócska fedőszöveg, ami kizárólag arra szolgál, hogy a hétköznapi hazug rituálék során folyamatos legitimitást, önkéntes engedelmességet, vagyis inkább csak annak a látszatát legyen képes előállítani. Hogy valójában mi is az európai integráció, azt e rövid beszélgetés keretei között elég nehéz összefoglalni, de ha mégis megkíséreljük, akkor nagyjából a következőket mondhatjuk. Egy olyan konstrukcióról van szó, amit a világ urai azért hoztak létre, hogy segítségével Európa engedelmes, és jól ellenőrizhető alattvaló legyen. A világ urainak a „második világháború” fedőnéven futó projektje arra szolgált, hogy az általa felépülni segített, de közben kissé „elszabadulni látszó” Harmadik (Német) Birodalmat először arra próbálják rávenni, hogy tegye korlátlanul kifoszthatóvá az Elbától Kamcsatkáig tartó térséget. Ezt szolgálta többek között az 1938-as müncheni szerződés, amit nagy győzelemként ünnepeltek a világ urai. Az időközben azonban némileg „önjáróvá” váló kreatúrát megfékezendő, az első változatban még megsemmisítésre ítélt Szovjet Birodalmat használták fel e kreatúra felszámolására. „Először nem így gondoltuk, de ez se rossz” felkiáltással még arra is felhasználták Kelet és Közép Európa így általuk előidézett szovjetizálását, hogy ez a szocializmus néven futó brutális politikai kapitalizmus, mint egy előeméssze a térséget, hogy ha majd „visszaveszik” a világ urai (ezt a projektet nevezték el aztán „rendszerváltásnak”) már ne legyen gond. Hát, nem is lett…nekik! Az európai integráció engedélyezése pedig egyszerűen csak a globális tőkestruktúrát kényelmét és biztonságát szolgálta azzal, hogy létrehozott egy olyan szerveződést, ami a tranzakciós költségekkel való takarékosság érdekében megteremtette a „négy szabadságot”, vagyis az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlását, a kontinens rendezett és hatékony folyamatos kifosztása érdekében. A mostani válság-helyzet attól igazán súlyos, hogy ez a nagy visszacsapás, a „revanche de Dieu”, mert ahhoz, hogy életben maradjon a kontinens népe, nem egyszerűen csak korlátozni kellene a mozgásokat, hanem az első pillanatban azonnal leállítani kellett volna mindent. Ahogy a WHO vezetője mondja most nagy álságosan, hogy két hónappal ezelőtt kellett volna határozottan cselekedni. Ám a teljes mozgásblokkolás tökéletesen értelmezhetetlen a nyugatias modernitás létszerveződési módja számára, hisz az egész rendszer a szakadatlan növekedésre épül. A fizikai élvezetek (legyenek azok bármely alantasok és önpusztítók) kielégítésére alkalmas anyagtömeg növelésére. Ez abszolút érdeke a tőketulajdonosoknak, hisz ebből származik a profitjuk, de kényszerűen ugyan, ám érdeke a munkaerő-tulajdonosoknak is, mert csak így jutnak jövedelemhez, és így biztosítható a folyamatos fogyasztásuk. És végül, de nem utolsó sorban ez az érdeke a politikai uralmi elit-csoportoknak is, hisz csak a folyamatos profit-termelődés, és az engedelmes munkaerő- és fogyasztóerő-állatok üzemeltetése ad legitimitást számukra. Ha leáll ez a masinéria, akkor azonnal felbomlik az egész hamis és hazug, de valahogy mégis csak üzemelő rendszer, és az egész a káoszba omlik. Ezért a zavar most, ezért az infantilizmus, és ezért van az, hogy az egyes tagországok lokális elitjei a teljes összeomlástól tartva, nem várva a „központi utasításokra”, saját lokális (esetleg regionális) hatáskörben cselekedni kezdtek. És ez a cselekvés-sor egyetlen pillanat alatt romba döntötte az európai integráció legitimitását, amely az abszolút szabad mozgásra épült. Vagyis nem kellett kilépnünk az Európai Unióból, mert az lépett ki belőlünk a válság első pillanataitól kezdve.
– Brezsnyev alkonyatakor egy ideig az ápolónője gyakorolta a hatalmat, a szovjet vezetők összeesküvése kellett, hogy a bárisnyát eltávolítsák a vezértől. De ha nehezen is: a hatalmi gépezet abban az unióban képes volt védekezni. Ebben a mostani unióban erre – vészhelyzet lévén – mekkorák az esélyek?
-Picit pontosítanék, az illető hölgy kezében természetesen semmilyen hatalom nem volt, nem is lehetett. Mi több, hatalom a mindenkori pártfőtitkárok kezében sem volt, Hitler és Sztálin is csak bábfigurái voltak egy nagy, több ezer éve tartó sakkjátszmának. A hölgy kisszerű élősködőként mindössze azt ismerte fel, hogy adódik számára egy időben és térben ugyan módfelett bizonytalan és korlátozott, de mégis csak létező mozgástér arra, hogy saját háztartásgazdaságát átmenetileg felvirágoztassa. Nyina Arkagyevnát, mert így hívták a kis hölgyet egyébként természetesen a KGB helyezte Brezsnyev mellé, és látta el a megfelelő drogokkal, amelyek főként Brezsnyev, de aztán később Nyína „kellemes közérzetét” is szolgálták.
Leonyid Brezsnyev
És valóban, a kishölgy még Brezsnyev halála előtt eltűnt, mint ahogy annak idején Proszkebisev Sztálin személyi titkára is. De ezek csak epizódok, és a feladatainkat a mostani Unióval kapcsolatban kicsit komplexebb térben kellene értelmeznünk. Ami most történik, az tragikomikus módon visszaigazolja azt a feltételezést, hogy vészhelyzetben az integrációs gépezet teljesen alkalmatlan a legelemibb feladatainak a teljesítésére is. Ezt jól jelzi az is, hogy segíteni nem tud ugyan, már a gyakori kézmosás fontosságára való bizottsági elnöki anyukás-doktornénis instrukciókon túl, ezzel szemben viszont akadályozni tudja a nemzeti szintű védekezést most például azzal, hogy figyelmezteti a magyar kormányt a liberális demokrácia és jogállam, az emberi jogok a fékek és ellensúlyok mintaszerű üzemeltetésének fontosságára. És bár a nevük nagyon hasonlít, de az EU-tól teljesen független strasbourgi székhelyű Európa Tanács főtitkára is a mi megfegyelmezésünket tartotta a legfontosabb feladatának. Amire Orbán Viktor miniszterelnök aligha válaszolhatott mást, mint azt, hogy Ha Ön nem képes segíteni nekünk a jelenlegi válsághelyzetben, kérem, legalább tartózkodjon a védelmi erőfeszítéseink akadályozásától. Itt tartunk most, és ebből a helyzetből kellene helyes válaszokat adni egy olyan eddig ismeretlen dimenziójú kihívásra, amire még teljes egyetértés és összefogás esetén is igen nehezen lennénk képesek, így pedig szinte teljesen reménytelennek látszik a helyzet. Mindegy, mondhatnánk némi keserű öniróniával, innen szép győzni. Minden rosszban van valami jó, most már legalább tudjuk, hogy hányadán állunk. Egészen pontosan itt.
– Annak idején a paternalista állam miatt is bírálták a kommunizmust. Most az unió egyik nagyhatalmában egy „Mutti” hozza a fő döntéseket, egy másik női vezető pedig abszolút retardáltnak nézve az uniós polgárokat: gondos anyukaként kézmosásra oktat. Ez a fajta magalázó „maternalizmus” azonban nem robbant ki botrányt. Hogyan tudnak fölemelkedni erről a gyerekes szintről a kontinens társadalmai?
– A paternalista jelzőt azok a liberális véleményhatalmak kezdték el használni a hetvenes nyolcvanas évek lokális reform-kísérletei során, akik ezzel azt a hamis látszatot igyekeztek kelteni, hogy ez a paternalizmus a szabadság súlyos korlátozása, és ha az ő reformjaik megvalósulhatnának, akkor mindenki szabadságban és jólétben élhetne. Nos, a reformok megvalósultak a rendszerváltás fedőnevű terrorakció-sorozatuk nyomán, ám a kelet- és közép-európai társadalmak nagy többségének legfeljebb a munkanélküliség, nyomor és lesüllyedés „szabadsága” jutott. Így aztán nem annyira meglepő, hogy a rendszerváltás rendszeréről a többségnek 2010-ben már olyan lesújtó véleménye volt, hogy addig elképzelhetetlen többséggel jutalmazta azt a politikai erőt, akitől azt remélte, hogy talán korrigálni tudja ezt a számára végzetes berendezkedést. Ami azóta zajlik, az is azt látszik bizonyítani, hogy maga az egész globális hatalomgazdaság patologikus pusztító rendszer, amely a lokális társadalmak legalább 80%-át nem tudja és nem is akarja integrálni, így a történelmi vesztesek e roncstársadalma valóban „anyátlan-apátlan” árvává lett, és az általános értelmi és erkölcsi lezüllés pályáján bukdácsol lefelé reménytelenül. Egy ilyen helyzetben a paternalizmus valójában csak egyszerűen a vesztes létre ítélt, saját történelméből brutálisan kilökött döntő többség elemi biztonságvágyának kielégítése. A nyugatias modernitás Magyarországa kezdettől kilökte magából a saját népét. Az agyon ünnepelt kiegyezés kori rendszerből nem másfél millió, hanem több mint kétmillió ember volt kénytelen „kitántorogni Amerikába”, ahogy József Attila fogalmaz Hazám című versében. Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János és Orbán Viktor egészen eltérő konkrét helyzetben ugyan, de pontosan azokkal a százötven éve fennálló, alapvetően beteg mintázatokkal volt kénytelen szembesülni. És persze azzal is, hogy nem csupán az ő emberi szándékain múlik, hogy a globális hatalomgazdaságtól való függés adott rendszerében mit tehetnek és mit nem. Nincs mentség senkinek sem, de van magyarázat, és e magyarázat lényege az, hogy minden politikai vezető ugyanabban a satuhelyzetben van. Azt, hogy ma két német nő van Európa két leginkább meghatározónak látszó pozíciójában, tökéletes cselekvésképtelenségre ítélve, azt egy történelmi lejtő végpontjának is tekinthetjük. Általában is igaz, hogy a méltóságteljes történelmi férfit sikeresen iktatták ki a létezésből a világ „láthatatlan” urai az elmúlt évszázad során. És ennek a szellemi princípiumnak a felszámolásával a világ „magától” is összeomlik, ahogy azt láthatjuk is. Mindez a németség történelmi tragédiáinak optikáján keresztül is jól áttekinthető. Mivel a nyugatias modernitás deszakrális pusztításával szembe szegezhető egyetlen szakrális energiát központot a Német Római Birodalom jelenthetett volna, így először ezt kellett felszámolni. A reneszánsz, a felvilágosodás és nem utolsó sorban a reformáció eredeti törekvéseinek megfordításával két évszázadnyi előkészítés után a harmincéves háború felfoghatatlan iszonyatában döntötték romba a szakrális Nyugat utolsó konstrukcióját, német szakrális nemzet birodalmát, ami ugyan ezután formálisan létezett még Napóleon császárságáig, de valójában már itt széthullott. A pápaság intézményét és ezzel a keresztény egyházat már egy évszázaddal korábban lerombolták azzal, hogy a kufárok fejedelmét, a Medici család fejét ültették a pápai trónusra 1513-ban.
A Medici pápa: X. Leó
Aztán szigorúan ellenőrzött körülmények között 1870-ben mégis lehetővé tették a német modernitás korabeli államnemzetét megjelenítő „második” német birodalom üzemeltetését. Feltehetőleg azért, mert a globális hatalomgazdasági rendszer így akarta közvetlen kontroll alatt tartani azt a gigantikus technológiai gépezetet, amit a modernitás korabeli német államnemzet világra segített. Ám még így is túl nagy kockázatot jelentett a világ urai számára, így az „első világháború” fedőnevű projektjükben nemcsak bedöntötték, de még olyan iszonyú terheket is raktak rá, amivel sikeresen kiprovokálták a Harmadik Birodalom létrejöttét. Amely először kiváló eszköznek bizonyult számukra, ám máig sem azonosítható módon „kifutott” a kezükből, de, ahogy említettem az első kérdésnél, némileg korrigálva az eredeti „második világháború” fedőnevű projektjüket végül mégis elérték azt a stratégiai céljukat, amelynek lényege a németség végleges történelmi „sterilizálása” valamiféle „educastration” segítségével. Ennek az így sikeresen „hatástalanított” német posztmodern multikultúrális pszeudo-nemzetnek aztán kegyesen engedélyezték a negyedik német birodalom létrejöttét, amelynek a „Mutti” és két magas pozícióba juttatott barátnője lett most a felszámoló biztosa. A CDU elnökké választott K. K. Annegret már megbukott, az Európai Bizottság elnök asszonya most fog rövidesen a semmibe hullni az Európai Unióval együtt. A „Mutti” sorsa is megpecsételődött, de Európa számára eddig sem és most meg már pláne nem az ő személye az igazán érdekes, hanem az, hogy a most ránk szakadó kataklizmák sorozata végleg maga alá temeti-e a németséget, és vele együtt egész Európát, vagy marad még bármilyen esély. Erre a döntő fontosságú kérdésre sajnos ma szinte semmilyen válasz nem adható. A válasz megtalálásához ugyanis arra volna szükség, hogy viszonylag pontosan lássuk, hogy mi történik. Ez a vírus, akármi is legyen, akárhonnan, akármilyen mechanizmusokon át is szabadult ránk, most tükröt tart elénk, és nincs más választásunk, bele kell néznünk ebbe a tükörbe, és a látvány elborzasztó. Bármi is történt az elmúlt évtizedek során, semmit nem változtatott azon az általános lelki, erkölcsi, szellemi lezüllésen, ami a nyugatias társadalmakat már igen rég óta meghatározza. A nyugatias modernitás legfőbb létszerveződési elvét ugyanis, ahogy már említettem, a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyag tömeg mennyiségének szakadatlan növelése adja. Ez a szerveződési mód nem tud létezni a nélkül, hogy ne szolgálna újabb és újabb hedonista élvezetekkel, és azonnal végzetes legitimációs vákuumba kerül minden főszereplő, a nagy tőkestruktúrák, pénzhatalmak urai, a gigantikus szolgáltató ipar, az e hamis élvezeteket propagáló globális reklám-média hatalom, de legfőképpen a mindezt technikailag üzemeltető politikai establishment. Ám az önmaga totális kiszolgáltatottságára és kifosztottságára reflektálni már régen képtelen nép, aki az úgynevezett demokráciákban („népuralomban”) csak arra hivatott, hogy létével elfedje azt a kegyetlen diktatúrát, amit éppen az imént említett struktúra gyakorol felette, csak azt érzi, hogy most valami miatt nem működik az életét megalapozó planetáris élvezet-ipari művek. Már ez is indulattal tölti el, ami csak fokozódik attól, hogy ráadásul még azt is követelik tőle, hogy engedelmeskedjen a szigorú járványügyi előírásoknak. Arról már nem is beszélve, hogy akárcsak minden eddigi súlyos válságot követően az ő hamis látszatokra épülő élvezet-univerzumát üzemeltető tőkestruktúrák teljes összeomlását elkerülendő, bár leginkább ő, vagyis a nép hullik a semmibe, mégis vele fogják megfizettetni az őt kifosztó gépezetek „megmentését”, hogy aztán ha majd végre „rendeződik” a helyzet, akkor újra indulhasson a planetáris szórakoztató-kifosztó-ipari gépezet. Ám van egy rossz hír, a helyzet nem fog „rendeződni”, oda abban a legsötétebb lét-hazugságokra épülő világba már soha többé nincs, mert nem lehet visszatérés. És azért nincs visszatérés, mert ez az ócska díszletvilág önmaga mutatta meg, hogy mennyire nincs, nem létezik, csak fennáll. Nem vitás, most a legfontosabb dolog a járvány megfékezése, és minél kevesebb emberi szenvedéssel járó felszámolása. Ám a legsúlyosabb történelmi kérdés az, hogy mi lesz utána. És ezt a kérdést annak ellenére fel kell tennünk, hogy egyelőre egyáltalán nem tudjuk, hogy mikor is lesz ez az „után” és miként fog kinézni a világ ebben az „után”-ban, azt már csak nagyon halkan teszem hozzá, egyáltalán lehetünk-e száz százalékig biztosak abban, hogy mindenképpen lesz olyan, hogy „után”, vagyis lesz-e egyáltalán emberi világ. Hinnünk kellene abban, hogy a válasz igen, de ahhoz előbb meg kellene tanulni azt, hogy a világ, mint minden korokban, most is a mi tükörképünk. Azzal a régóta felvett hamis pózzal, hogy mi jók vagyunk, csak a világ rossz, szelíd határozottsággal végleg szakítani kellene. Ez a magatartásunk a gyerekkori önmagunkra emlékeztet, amikor mindig a legkisebb fiú, a kicsi királylány, a becsületes szegény ember, az okos lány, a táltos paripa létkarakterébe képzeltük bele magunkat a meséinket olvasván. Ma már pontosan tudjuk, csak nem akaródzik szembesülni vele, hogy a sárkány, a gonosz mostoha, a rossz testvér és a boszorkány is mi vagyunk, a saját lelkünk rontott lényei, a mesék összes szereplője a mi kivetülésünk. Az éhséget evő, szomjúságot ívó mértéktelenség, a József Attila-i meg nem gondolt gondolat démonjai is mi vagyunk. A vírus a lehető legszörnyűbbet teszi most velünk, börtönre ítél, és megfoszt a cselekvéstől, amikor arra a legnagyobb szükség volna, és megfoszt azoknak a megnyugtató vigasztaló ölelésétől, akire a leginkább vágynánk.
Somogyi Árpád: Pásztorfiú szobra című alkotása a hortobágyi vásártéren – MTI/Czeglédi Zsolt
Mindez iszonyú szenvedés, de egyúttal esély is. Esély arra, hogy felismerjük, hogy a betegség mi magunk vagyunk, mert beteg világot hagytunk és hagyunk magunk köré épülni. Gyávaságból, gyengeségből, gyarlóságból, így az hullik ránk, amit mi magunk provokáltunk ki a mértéktelenségünkkel, és az e mértéktelenségünk mögött meghúzódó állandó mélységes szorongásunkkal, hogy mi lesz velünk, ha ma nem teszünk mindent a magunkévá, ha nem élünk át minden élvezetet, ami csak van a világon. Ha volna bizalom, odafordulás, együtt érző és megértő, megbocsátó szeretet, talán enyhülne ez a görcsös félelem. Újra bebizonyosodna a Tao igazsága, hogy minden rosszban van valamilyen jó. Ma még nem tudjuk, milyen szenvedéstömeg zúdul majd ránk a járvány során és annak nyomán, de talán éppen ez a szenvedés teszi világossá, hogy mi is volna a feladatunk ebben a világban.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
