„A pokol nem lehet rettenetesebb” – a magyar grófnő, aki férje után szökött a galíciai frontra

„A pokol nem lehet rettenetesebb” – a magyar grófnő, aki férje után szökött a galíciai frontra

„Sok a sebesült, és micsoda sebesülések! Nem lehet felismerni, hogy ezek a hörgő, ordítozó, széjjelszakított emberek fiatalok-e vagy öregek, még kevésbé elképzelni, hogy ezek az arcok valaha mosolyogtak. Kilógó agyvelők, törött csontok, fityegő végtagok, egyenruháik csupa sár és vér” – írta naplójába 1916 májusában Andrássy Ilona grófnő, az olasz front egyik főnővére. Egy fiatal lány, aki a biztonságos arisztokrata létből szabad akaratából csöppent a világégés veszélyes forgatagába. Katona férje után szökött Galíciába, kezdetben illegálisan ápolta a front mellett a betegeket, később sokkot kapott bakákkal birkózott, szemrebbenés nélkül nyújtotta ki nyelvét egy Habsburg-főhercegre, Duci bácsinak hívta a parlamenti ellenzék vezérét, és ha kellett, vezérkari főnököket torkollt le. Egy élettel teli nő, akitől a háború a legnagyobb kincsét vette el.

A kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula unokája, Andrássy Ilona (a „vörös grófnő”, Katinka, vagyis Károlyi Mihályné nővére) egy igazán szeretetteljes légkörű családi fészekben nőtt fel. 1909-ben vezette oltár elé Esterházy Pál, a korabeli arisztokrácia egyik legjobb partijának számító gróf. A szerelmi házasság ötévnyi gondtalan boldogságot hozott az ifjú párnak.

Idilljüket a kontinenst lángba borító világháború szakította félbe. A szókimondó „Iloncsi” a vele és a világban történtekről részletes feljegyzéseket készített. Az 1971-ben a dénesfai Cziráky-kastély egyik befalazott rekeszéből előkerült naplójából és leveleiből – amelyeket öt éve szerkesztett kötetté Kovács Lajos – pontosan nyomon lehet követni, mit élt át a lány, aki főnővéri szolgálatai során testközelbe került a háború poklával.

„Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia, mert a magyar nem enged, míg csak vérben nem hever egész Szerbia!” – harsogott az ének 1914 júliusának utolsó napjaiban Budapest utcáin, ahol már a hadüzenet előtt is mindenki mámoros jókedvvel várta a déli szomszéd (és a „muszka”, vagyis az orosz) elleni háborút. A vonatok tömve voltak éneklő katonákkal, akik gondolatban már az ellenséget püfölték.

Nem volt azonban mindenki ilyen optimista. „Sötét felhők jöttek délről, Szerbia felől. Véres volt az ég alja. Úgy éreztem, hogy veszett gyorsasággal rohanunk a végzet felé” – jegyezte fel Andrássy Ilona naplójában. Az intelligens nőnek olykor meglepően pontos megérzései voltak a jövőről, egyik levelében egyenesen leszamarazta azt az embert, aki szerint két hétnél nem tart majd tovább a háború.

Hírdetés

Férje, Esterházy Pál gróf tartalékos huszár főhadnagyként vonult be a cs. és kir. 7. számú, II. Vilmos német császárról elnevezett huszárezredbe. Társaihoz hasonlóan ő is egy könnyed nyári vadászkirándulásként gondolt a „kalandos játékra”, noha, mint később bevallotta, bevonulása perceiben három zsebkendőt fújt tele.

A férje rozsdás kardján vérfoltokat vizionáló Iloncsit sem csupán a bánat emésztette, amikor a férfi elköszönt tőle: „Még sohasem dobogott úgy a szívem a büszkeségtől, mint amikor Pál virágos csákójához emelve kezét, felszalutált nekem, és ment megvédeni ősi földünket” – vallotta meg naplójának.

A pápai kastélyuk egyik szárnyát egy hadiárvaotthon céljára felajánló grófnő már július 31-én beiratkozott egy ápolónői kurzusra, amely kezdetben nem tűnt túl izgalmasnak: „egypár öregasszonyt fürösztöttem, felsúroltam a budit és ágytálakat mostam ki”. Naplójában gyönyörűen festi le a kezdeti hetek lelkesedését, amely végül még őt is magával ragadta.

Ez a mámor érdekes elegyet képezett a harcoló férfi rokonok iránt érzett állandó aggodalommal és a harctéri pletykák okozta ijedtséggel. „Istenem, mennyivel könnyebb nekik és milyen borzasztó nehéz itthon lenni és várni, lesni, félni” – írta augusztus 17-én, miközben a harctérről vagonszámra érkeztek a sérültek, és kiderült, a „kutya Szerbia” jóval szívósabb ellenségnek bizonyult, mint gondolták.

A pesti Dollinger klinikáról időközben a Vöröskereszthez átkerülő asszony szívmelengető történeteket is megörökített: „Egy orosz tiszt egészen elválaszthatatlan barátságot kötött egy huszárral. Kézitusában leszúrták egymást és egymásra estek. Akkor már csak a szenvedő embert látták a másikban, és megfogták egymás kezét. Két-három napig feküdtek egymás mellett sebesülten, most együtt érkeztek, egy kórházba viszik őket, mert nem akarnak elválni egymástól.”

A nyughatatlan asszony 1915. február elején megpróbált engedélyt szerezni Bécsből ahhoz, hogy a Galíciában harcoló férje mellett szolgálhasson, ám akkor még tiltották a női szanitécek jelenlétét a fronton. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy vonattal kiszökjön a keleti frontra. „A sok praktikus és minden kokettériától mentes katonaholmi közt egy csinos rózsaszínű pongyolát és pár darab jó fehérneműt, szappant és toalettvizet is viszek, mert nem akarok Pálhoz egészen elvadultan beállítani. Óh, női hiúság!” – jegyezte le február 8-án. Mivel Esterházy gróf ezredében sokan ismerték a tűzrőlpattant asszonyt, hiába érkezett illegálisan, mégis adtak neki munkát a helyi (stropkói) szanitécintézetben.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »